Woody Allen ötvenedik filmjével meglepetést, Sofia Coppola az Elvis-dalok nélküli Priscillával csalódást okozott

Amikor ugyanis Michael Mann alulmaradt Luc Bessonnal szemben, még csak véletlenre gondoltam, de miután a Woody Allen kontra Sofia Coppola párbajt a veterán rendező csont nélkül nyerte, bizony ki kell mondani: feleslegesek a prekoncepciók. Nem hittem volna, hogy a világ leghíresebb New Yorki-i neurotikusában benne van még hibátlan francia film, de egy újabb bölcsesség következik: manapság nem érdemes csodálkozni.

Woody Allent divat manapság szidni, kritizálni, kiöregedettnek titulálni, de az ötvenedik nagyjátékfilmjével bizonyította, hogy még benne van egy-egy jó mű lehetősége, sőt nem lehet megkérdőjelezni rendezői zsenialítását: a Coup de chance (Szerencse) klasszikus darabja lesz az életműnek. A görög drámák alapaira épül: szerelmi megcsalás, féltékenység, árulás, birtoklásvágy és gyilkosság, tragédia és komikum – miképpen sok-sok Allen mű esetében. Utoljára ilyen erőteljes darab a Match Point volt, és a rendező elismerte, hogy lehet kapcsolat a két film között, elvégre ugyanazok a műfaji alapok. A Szerencsében a főhős Fanny (Lou de Laâge), aki egyszer csak az utcán összefut középiskolai társával, Alain-el (Niels Schneider), a bohém íróval, aki azonnal megvallja neki, hogy fiatalkorában fülig szerelmes volt belé, mint a suli legszebb és legmenőbb lányába. Fanny, aki éppen tisztázatlan munkából meggazdagodott második férjével, a Jean-al (Melvil Poupaud) él, nyitott a rajongásra és – mint egy Allen filmben, talán mondanom sem kéne – intenzív szerelmi viszony alakul ki közöttük. Innentől kezdve pokoli izgalmas és szórakoztató, hogyan látja Allen a megcsaló és a megcsalt ember archetípusát (ez sem új nála) és milyen eszközökkel hatalmazza fel a figuráit az összecsapások során. Drámai, meghökkentő, szívfacsaró, felemelő, bosszantó és nevetséges tud lenni ez a film egyszerre, a jól megszokott jazz muzsikával és Vittorio Storaro fényképezésével.

Allen fizikailag megtörten, de szellemileg teljes erővel volt jelen a vetítés utáni sajtóbeszélgetésen is, ahol az érdeklődésre elmesélte, hogy ő az igazi szerencsés, hiszen, még sosem volt annyira beteg, hogy kórházba kellett volna mennie, és bár igen korán van, ez az állapot kitart egész nap. Arra, hogy miért francia pénzből forgatott, méghozzá francia nyelven, azt mondta, hogy a mozi nyelve univerzális, azt a nyelv ismerete nélkül is érzi, ha egy színész jó vagy rossz. Ha pedig Izlandról kap majd finanszírozást, akkor  odamegy forgatni. Arra a kérdésre, hogy New Yorkba mikor megy vissza, azt felelte, akármikor, ha valaki azzal a feltétellel ad neki pénzt, hogy nem akarja elolvasni a forgatókönyvet és nem szól bele semmibe. Filmterve van bőven, a Szerencse is amerikai könyv volt, „formaság” volt franciára áthangolni.

Az amerikai film talán túlságosan is értékelt rendezője Sofia Coppola elkészítette a tavalyi Elvis mozi ellenpontját, a Priscillát. A rocksztár egykori feleségének története klasszikus másik nézőpontú alkotás: Elvis a még gyereklányt csábítja el és tartja fogságban Gracelanden és a hosszú kapcsolat során folyamatosan elutasítja a szexuális közeledését. Csak a házasság után közösülnek, ebből születik a közös gyermek. Priscilla rab is, meg nem is, Elvis sokszor elzavarja, majd mégis maradásra kéri. A zenészről eddig soha nem készült ennyire sötét portré. Coppola introvertált, zaklatott, anyakomplexustól szenvedő, gyógyszerfüggő személyiséget kínál, aki hisztérikusan ragaszkodik szerelméhez, sokszor eltűnik forgatni, a viszonyait következetesen tagadja, de agresszíven és tettlegesen reagál minden kritikára. Ez még akár izgalmas is lehet, remekül indul a film, de azután elveszíti a dramaturgiai egységét, szilánkokra törött mozgóképet képez, mely mentes a kohéziótól. A címszerepet alakító Cailee Spaeny-nak van néhány pillanata, de a hórihorgas Jacob Elordi nem igazán jó Elvis. Ennél azonban nagyobb baj, hogy a két színész között nincs kémia, így a dráma is elporlad, elillan. Fél órát hallgattam Sofia Coppolát Velencében arról, hogy mit szeretett volna mondani és miért jó film szerinte a Priscilla, de egy jó mondatot sem tudtam tőle lejegyezni. Amúgy meg milyen Elvis mozi az, melyből hiányoznak az Elvis-dalok? Lehetne mítoszromboló, de nem lett az.