Roman Polanski egy trash komédiával emlékezett az ezredfordulóra, Bradley Cooper elhitte magáról, hogy ő Leonard Bernstein

A legpofátlanabb Oscar-nyomulás – röviden így jellemezhető Bradley Cooper legújabb filmje, melyben az amerikai színész afféle mindenes: főszereplő, társ-forgatókönyvíró és rendező. A szerényen csak Maestro címmel ellátott versenyfilm az egyik legnagyobb amerikai zeneszerző, Leonard Bernstein életét mutatja be a pályakezdéstől a csúcsig. Bár Cooper a Csillag születik sokadik remake-jével képes volt csodát tenni az alapanyaggal, egyedi filmet alkotni, ám ez az álomprojekt meglepő módon semmilyen szinten nem tud eredeti lenni. A színész-rendező most kvázi felmondta a leckét, egy olyan művet készített, melynek az egyes darabjait, jeleneteit már vagy húsz másik filmben láthattuk. Attól sem lett eredeti, hogy egy olyan fekete-fehér kompozíciót alkotott, mely negyven és ötvenes évek álomgyári filmjeit idézi.

Cooper Bernstein-alakítása nem rossz, de sok jelenetben a rendező énje nem kontrollálta a színészit, így a karmesteri jelentek nem ritkán nárcisztikus ripacskodásba fajulnak. Bernstein feleségét, Felicia Montealegre-t alakító Carey Mulligan sokkal visszafogottabb, mintha csak másvalaki instruálta volna. A film semmit nem tesz hozzá egy alapos Wikipédia szócikk mélységéhez és igaz, a művet nézve van idő Cooper műorra kapcsán agyalni: ez a maszkmesteri munka vajon mennyit tesz hozzá az összképhez? De legalább van miről elmélkedni a film kapcsán.

Miképp azon is: Roman Polanskinak mi szüksége volt arra, hogy az eddigi is kellőképp változatos életművét egy trash komédiával bővítse ki? A Palace egy szállodában játszódik 1999 szilveszterén, és ahogy a mondás tartja: a szemetet összefújja a szél. Van itt mindenféle fickó, mint például a műmájer mister Crush, aki foglalás nélkül érkezik, de annál nagyobb pofával. Aki addig érzi jól magát, míg megjelenik az állítólagos fia a családjával Ceske Budejovicéből. Aztán ott van a kilencvenkét éves Arthur William Dallas III, maga az isteni John Cleese megformálásában, de kár, hogy már viszonylag a történet elején belehal a huszonkét éves feleségével folytatott dugásba. Aztán a hullát ide-oda tologatják a szállóban, és a szörnyűségesen botoxolt vénasszonyok emlékeznek arra, ki mikor elégítette ki a nemest orálisan. (Pontosabban: ki volt előbb és az hány évtizeddel korábban volt.) Fanny Ardant egy márkinét alakít, akinek a kutyája iszonyatosan büdöset tojik – és ezt persze sokan meg is szagolják. Ardant – aki lapunknak adott exkluzív interjút – nevetve azt mesélte: a forgatáson a kaka helyett csokit használtak, a szerepet meg azért vállalta el, mert Polanski volt az, aki kikúrálta annak idején a lámpalázból. Persze értem, hogy Polanski és társszerzője, Jerzy Skolimowski polgárokat akar pukkasztani, és versenyen kívül talán ez bele is fér Velencébe. Elvégre olyat még nemhogy ez a fesztivál, de semelyik másik sem látott, hogy egy kiskutya egy pingvint jól meghágjon.

A nagy várakozást amúgy sokkal inkább David Fincher új művét, a The Killert kísérte, mely immár a sokadik Netflix-produkció a Lidón, de ennek a filmnek legalább van itt keresnivalója. A bűnfilmek és sorozatgyilkosok szakértője (A hetedik, A Zodiákus) most a másik oldalt mutatja be: a címszerepet alakító Michael Fassbender vérprofi kivégző. Aztán az egyik munkánál cél téveszt, és innentől kezdve ő lesz az elvarratlan szál. A gyilkos (sosem tudjuk meg a nevét) azonban inkább úgy dönt, hogy az alvilág érintett embereit elteszi láb alól, hogy végül szembesülhessen a megbízóval. A mű nagy pillanatai: a néma Fassbender, aki belső monológgal beszél hozzánk, egy olyan verekedés-jelenetsor, melyben egy egész házat lebontanak, illetve Tilda Swinton jelenléte, mint konkurens bérgyilkos.

A mustra egyik legkiemelkedőbb alkotása a Tatami című sport-dráma-thriller. Ez az első produkció a filmtörténetben, amelyet egy iráni nő és egy izraeli férfi közösen rendezett: az eddig színészként ismert, Arany Pálma-díjas Zahra Amir Ebráhimi iráni színésznő és az Oscar-díjas Guy Nattiv izraeli rendező. A mű Tbilisziben a dzsúdó világbajnokságon játszódik, az iráni nemzeti csapatra koncentrál, amelynek legjobbja, Leila (Arienne Mandi) sorra győzi le a legnagyobbakat (első körben egy magyar versenyzőt). Ám a minisztériumból érkezik az utasítás az edzőnek (akit Ebráhimi alakít), mivel megvan az esélye annak, hogy egy izraeli sportolóval is ki kell majd állni, jelentsenek sérültet és adják fel a versenyt. A cselgáncsos lányok azonban nem túl meghunyászkodóak a hatalom előtt, mégis azt kell eldönteniük: versenyben maradnak-e még akkor is, amikor már az otthon maradt szeretteik élete a tét? Ez az a helyzet, amikor a szabadságharc és az árulás egy és ugyanaz lesz. A Tatami az Orrizonti verseny része, e filmmel megérkezett Reisz Gábor Magyarázat mindenre című alkotásának eddigi legnagyobb konkurense.