Nem húzódtak még kordonok a Vas utcában, nem volt még egyetemfoglalás és senki nem énekelte még a Titkos egyetemet, amikor Lázár Kati már kétségbeesett és felháborodott nyílt levélben fordult kollégáihoz. „Ugye tudunk tenni valamit az igazságért?” kérdezte közvetlenül azután, hogy Székely Gábor felmondott a Vidnyánszky Attila vezette, modellváltó Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
„Ugye elmondjuk Székelyről az igazat, nem hallgatunk, mert tudjuk, hogy ki ő. És ha nem mondjuk ki, pedig már nagyon nyomaszt, mi lesz velünk később?!” zárta sorait a színésznő, aki tudta és érezte, mi vár a színházi szakmára, a hazai kulturális életre, mindannyiunkra.
Ők, és sok társuk: művészek és diákok nem hallgattak. Tiltakoztak, egyetemet foglaltak, őrködtek, tüntettek, kockáztatták egzisztenciájukat. Külföldi társintézményekkel állapodtak meg annak érdekében, hogy hatalom előtt meg nem hajló diákok is diplomához juthassanak. Új – hivatalosan nem, de szakmailag elismert - egyetemet alapítottak, amely filléres problémákkal küzdve is fenn tudott maradni, miközben a Vas utcai intézmény – legyünk optimisták: egy időre - a NER-é lett.
Lázár Kati és kollégái: Kútvölgyi Erzsébet, Egri Márta, Miklósy Judit, Varsa Mátyás és Vas-Zoltán Iván most úgy döntöttek, nem veszik át aranydiplomájukat azoktól, akik meggyalázták a patinás egyetem szellemiségét, lerombolták értékeit. Fél évszázados művészi karrierjük alatt éltek néhány rendszerben, megismertek sok kormányt és minisztert, találkoztak annyi hatalmat kiszolgáló imposztorral, mint égen a csillag. Eleget láttak ahhoz, hogy tudják: tárgyat, épületet foglalni lehet, lelket nem. És azt is, hogy felemelt fejjel önmagu(n)knak megmaradni sokkal fontosabb, mint a falra függesztett vagy fiók mélyére süllyesztett aranydiploma.