Emlékszem, régen az jelezte a karácsony közeledtét, ha anyám vett egy doboz fügét. Nem is dobozban volt, köralakra préselve csomagolták a húsz-harminc szemet áttetsző műanyagba, s afféle látványos kis aszalt koszorúként mutatkozott az asztalon, amikor végre elénk került. Talán annak idején nem is nagyon lehetett más évszakban fügét venni, mintha csak karácsony előtt tárult volna ki a varázslatos, egzotikus ízek Kánaánja, az addigra unalmas alma és körte mellé immár banánnal, naranccsal, mandarinnal, datolyával és persze a fügével. Falun laktunk, ilyen finomságokat leginkább a közeli város delikát boltjában lehetett venni, így is hívták, „Delicatesse”, ami azon túl hogy „csemege”, azt is jelenti „gyöngédség”, amiről persze akkoriban fogalmam sem volt. Gyerekként épp elég volt kibetűzni, majd kimondani az idegen írásmód sugallta különös, mégis sokat ígérő szót.
Nem lehetett ám csak úgy befalni az összes fügét egyszerre, ha létezett a „kot-kot-kot-kot kotkodács, minden napra egy tojás” szentenciája, az még inkább igazzá vált erre az ínyencségre.
Hárman voltunk testvérek, szépen sorban kaptuk a darabokat egymás után, akinek szerencséje volt, nem a legösszeaszottabb, már-már tapló-szárazra ragadt, itt-ott meg is erjedt falat jutott neki osztályrészül, hanem az édes, lédúsabb, élvezhetőbb.
Évekkel később döbbentem rá, hogy a füge valójában pompás gyümölcs, ami hatalmas bokrokon, fákon terem, leginkább déli országokban, olajfák és narancsligetek szélén, s a helyiek legtöbbször úgy tekintenek rájuk, mint mi itthon a „fosóka” szilvára: van, ha akarom leszedem, ha akarom megeszem, de különösképp nem törődöm a létezésével. Emlékszem az első lila héjú gyümölcsre, amit egy horvát szigeten az elém hajló bokorágról leszedtem. Mintha egy percre megállt volna a forgalom, megtorpantak volna az emberek, tán még a kabóca is visszatartotta az állandó ciripelést, hogy abban a hatvan másodpercben teljesen kiélvezhessem a meglepő ízeket, amik csak nyomokban emlékeztettek a hajdani aszalvány száraz egyszerűségére.
Akadt aztán később barát, pécsi kolléga, aki mediterránabb kertrészekben már érezhető mennyiségben termelt hamvas héjú, velünk is megosztott remekeket, s ez legalábbis előrevetítette a reményt, hogy a klímaváltozásnak nemcsak árnyoldalai lehetnek. Vakmerőségünkben aztán odáig merészkedtünk, hogy ebben a hegy-közeli faluban is telepítettünk bokrot, ami az első három-négy évben mintha Csipkerózsika-álmát aludta volna. Először csak néhány hajtás árválkodott kint a föld felett, volt év, hogy az éppen csak kibontakozó rügyek azonnal el is fagytak, s hiába takargattuk a téli hónapokban falevelekkel, mulccsal, szalmával a gyökeret, s bugyolálgattuk a növényt, mint hóesésben a csecsemőt, azt hittük, sosem talál otthonra az itteni talajon. Idén azonban, mint főnixmadár életre kelt, tengernyi féltenyérnyi zöldes gumó díszeleg a fal előtti bokron. Most még kemények, feszesek, kicsik és éretlenek, az édes mannának csak az ígéretét rejtik, de legalább a mieink.