Van az a vicc, hogy az angol hajótörött azonnal két klubot is alapít a lakatlan szigeten: a törzshelyét, és azt a klubot, ahová soha be nem teszi a lábát. Húszas éveimben, amikor tombolt bennem a romantika, magam is szerettem volna egy jól körülhatárolható klubhoz tartozni, tagságot nyerni az írók és irodalmárok között. Ülni egy félhomályos teremben miközben művekről és szerelmekről fecsegünk, ahol a pincér csendesen szlalomozgat a füstkarikák és a sűrű gondolatfelhők között, ahol megmutathatunk egy-egy részletet a készülő eposzból, és fanyalogva szidhatjuk a közállapotokat. Ma már inkább az olvasók széles és határok nélküli klubját gyarapítom, székhely és tagsági nélkül, fapados ugyan, de nem is nagyon kell szégyenkeznünk senki előtt.
Persze, hogy mindez Tiborcz István új, exkluzív és zárt luxusklubja kapcsán jut eszembe, ahová csak borsos tagsági árán juthat be a kiválasztott, és ezt szó szerint kell érteni, mert egy titkos felvételi bizottság szavaz arról, hogy az érdemesek közül ki lesz a legérdemesebb. Azt sem nagyon nehéz kitalálni, hogy vajon milyen feltételrendszernek kell megfelelnie annak, aki a klub által megtestesített „klasszikus polgári értékrendet és mentalitást” vallja magáénak. Nyilván közös környezetünk tántoríthatatlan védelmezője kell legyen, annak szellemében, ahogy a Svábhegy erdős részét radírozták le a klub székhelye körül, hogy elférjen a luxus. Vélhetően osztaniuk kell Kubatov elképzelését arról, miszerint „Magyarországon a genderkérdéssel szemben nulla toleranciára van szükség”, és az sem árt, ha nem az ukránoknak drukkolnak a szomszédbeli csúnya konfliktusban.
El tudjuk hát képzelni, hogy kik gyűlnek majd össze hát a „modern elvárásoknak megfelelően felépített szabadidős és rekreációs központban”, hogy kilazítsák a NER-es mindennapok fárasztó görcseit. Nem hevít bosszúszomj és nem dolgozik bennem plebejus düh, de egyre inkább úgy érzem, hogy ha a valamikori új köztársaság (lesz, mert lennie kell) nem számoltatja el a rendszer mostani haszonélvezőit, akkor generációk nőnek fel azzal a keserű érzettel, hogy errefelé igazából csak a becstelenségből terem babér, és a következmények elkerülése mindig elintézhető egy újabb suskussal. Mert itt igazából mindig is egy rendszer élt meg igazán: az urambátyámos, pántlikás, „kéz-kezet-mos” dínomdánom.
Nem ez volt az első és vélhetően nem is az utolsó zárt „elitklub”, de legalább mindennél jobban láthatóvá teszik, hogy ők azok, akiknek pillanatig sem volt fontos a köz a saját érdekeikkel szemben, akik nemzedékek elől orozták el a jövőt, hogy még inkább csilingeljen a kassza, és akik égnek a vágytól, hogy az így szerzett, mesés egzisztenciájukat a vesztesek orra alá dörgöljék, mert övék az ország, a hatalom és a dicsőség. Könnyen lehet, hogy 2034-ig kell majd várni, hogy számot adjanak több évtizedet befeketítő bűneikről. Mert tényleg kihúzzák addig. De el kell jönnie ennek a pillanatnak. Különben nem lesz Magyarország többé, csak klubok és luxusnyaralók halmaza. Ahová mi soha nem tehetjük be a lábunkat.