Nem Orwellre akarok rálicitálni, bár a fenti szám is évszám, és ebben is van orwelli jövendölés. Mégpedig az az évszám, ameddig Orbán Viktor a regnálását tervezi – legalábbis a hét végi kötcsei találkozón zárt körben mondott beszéde szerint, amennyiben a Telex értesülése helytálló. Ha jól számoljuk, akkor jelenlegi kormányfőnk összesen huszonnyolc éves uralkodásban gondolkodik. És a dolgok jelen állása szerint nincs olyan érv, körülmény, amely ezt a jövőképet megkérdőjelezné. Ezzel meghaladná a Főméltóságú Kormányzó Úr teljesítményét, és majdnem beérné Kádár Jánosét.
Világos beszéd, amivel a puzzle minden darabja a helyére kerül. Eddig ugyanis nem kevesen megdöbbenéssel vegyes értetlenkedéssel szemlélték Orbán egyértelmű vonzódását a keleti diktatúrákhoz, és ellenséges hozzáállását a „nyugathoz”. Így viszont már minden világos: a hatalmat ilyen időtávra kisajátítani csak az előbbiekben szokás. Jó társaságba kerülünk: idetartoznak az Afrika nagyobb részét uraló családi klánok és diktátorok, akiket csak katonai puccsal szokás eltávolítani, továbbá – és mindenekelőtt – kipcsak „rokonaink”, úgymint Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán, Kazahsztán, stb. – még akkor is, ha egyik-másiknál (mint pl. Kazahsztán) némi demokratikus átalakulás jelei sarjadnak. De idetartozik Hun Sen Kambodzsája, és még lehetne sorolni.
Külön kasztot alkotnak a hatalmat hosszú távú életcélként láttató putyini Oroszország, az erdogani Törökország és legújabban Kína (Teng Hsziao-ping forog a sírjában) is. Mindezekkel az országokkal – főként az Orbánhoz hasonlóan hosszú távra berendezkedő vezetőikkel – virágzó (ámde Kínán kívül gazdaságilag a szóvirágokon túl nem sokat felmutató) kapcsolatot ápolunk, viszont a nyugatiak, sőt a korábban hozzánk hasonló pályát befutó közép-európaiak (mint Csehország, Szlovákia, Románia, Bulgária) idegenkedve szemlélnek minket és fordítva. Orbáni fejjel nehéz is megérteni egy olyan országot, ahol kormányok jönnek, kormányok mennek, és nem akarják minduntalan a nemzetet nevelni.
Apropó nevelés: az is a közelmúlt orbáni terméke, hogy az ő eszméik azért magasabb rendűek, mert amíg a liberálisoknál az ego a meghatározó, addig náluk a nemzet, haza, család, hit fontosabbak. Nincs itt valami ellentmondás a hosszú távú kormányzásra való személyes bejelentkezés és az ego meghaladása között?
Amúgy az orbáni rendszer teljesítménye elismerésre méltó. Nálunk ugyanis nem csukják le az ellenzék politikusait, újságíróit, még csak az emeletről sem esnek ki az ablakon. Csupán olyan viszonyokat teremt a rezsim, hogy az ellenzék üzenetei az állampolgárok nagyobb részéhez ne jussanak el; a többit pedig elvégzi az a választási rendszer, amely bünteti a sokszínűséget.
Már régen itt az ideje elgondolkozni azon, hogy a magyar választó miért nem az Európa nagy részén honos „izgága” polgárokra hajaz, akik képesek elégedetlennek lenni kormányaikkal, és minduntalan cserélni őket. Erre két kézenfekvő megoldásom van: vagy azért, mert nálunk minden sokkal jobb, mint nyugaton, vagy tényleg van valami a kipcsak rokonságban. Az előbbi állítás valóságtartalma finoman szólva is megkérdőjelezhető. Ami az utóbbit illeti, óhatatlanul eszembe jut jeles írónk, Kertész Ákos mondása: „a magyar genetikusan alattvaló”. Neki ezért a gyűlölet elől Kanadáig kellett menekülnie. Nem lenne itt az ideje – legalább posztumusz - megkövetni? A „genetikusan alattvalói lét” jellemzői jól definiálhatók, és a Fidesz gondoskodik is arról, hogy ezek minél szélesebb körben alappá váljanak. Ilyen az emberekbe oltott félelem bármitől (migránsok, Brüsszel, Soros, de akár a pirézek), amitől csak a regnáló hatalom véd meg, és az az érzés, hogy „ami van, az rossz, de legalább biztos”.
Van aztán egy harmadik megoldás is, amelyet a leggyakrabban hallok széles látókörű, tájékozott, Fidesz-szavazó ismerőseimtől, akik látják a problémákat, de szavazatukat az ellenzék állapotával indokolják. És ezzel bizony nehezen vitatkozom.
Most éppen a gomba módra szaporodó új pártok alakulásának van szezonja. Sajnálatosan ezeknek a közös nevezője, hogy mindegyik élén egy már lejárt szavatosságú, régi, többnyire sértődött politikus áll, Szanyitól Ujhelyiig, Vonától Jakabig. Őket csak duplán vesztesnek hívom, mert nemcsak a pártjuk lett vesztes, hanem azon belül ők külön is azok lettek. Lehet jókat mosolyogni azon, hogy a kutatások a negyedik-ötödik helyen a viccpártot mérik, de számomra ez inkább elkeserítő. Értem, hogy a háromnegyed év múlva következő EP-választásokat minden párt ingyen közvéleménykutatásnak tartja, de ebből csak a Fidesz fog mandátumokban mérhető eredményt felmutatni. Az ellenzék vezető ereje felett pedig áthághatatlan akadály tornyosul. Gyurcsány és Dobrev kimagaslóan tehetséges politikusok, azonban „csomagjaiktól” soha nem tudnak szabadulni. A hangfelvétel nem enyészik el, miként a családi háttér sem. És ha arra lesz szükség, még 2034-ben is előszedik mindkettőt.
Lehet, hogy az ókori görögökről kellene példát venni? Náluk előbb kellett a nép között elismerést szerezni ahhoz, hogy valaki a politikában is szerephez jusson. Bár mintha nem sok változott volna. Aiszóposz annak idején azt mondta: „Mi felakasztjuk a kis tolvajokat, és kinevezzük a nagyokat politikai posztokra”.