Miután a jobboldal már szinte mindenkit lestoppolt magának a magyar történelemből, húsz éve elhatároztam, hogy összehozom Szárszón a nyolcvanas Gönczöt, Jancsót, Mérayt a kilencvenes Fejtővel, Faludyval, Kosáryval, Habsburg Ottóval. Mondanom se kell, kit volt a legnehezebb meggyőzni arról, hogy 94 évesen Szárszóra utazzon Párizsból. A hat telefonból csupán egy-egy mondat:
1. „Sajnos szeptemberig nem enged ki az orvos a lakásból.”
2. „Könyvet írok, amíg be nem fejezem, semmi más nem érdekel.”
3. „Pedig érdekes, talán jövőre.”
4. „Nem tudják augusztus végére tenni?”
5. „De akkor, ha lehet, Air France- géppel!”
6. „Na jó, Malévvel, de pénteken az utolsóval indulunk, és vasárnap az elsővel jövünk vissza a fiammal.”
Roppant nehéz volt e hat embert elrejteni, hogy ne terjedjen el futótűzként a jelenlétük a kertben s hogy percre megérkezzenek földutakon, kukoricáson, töredezett lépcsőkön, betontörmelékeken, gizgazokon keresztül a színpadra.
Mert a meglepetésről nem akartam lemondani, elvégre maga a XX. század állt a színpadon, elkergetett, bebörtönzött zsenik, történelmi figurák. Negyedórás vastaps fogadta őket. Habsburg Ottót (HO) csak telefonon tudtuk akkor elérni, mivel éppen Párizs felé tartott, kapcsolom:
FT: – Merre jár, elnök úr?
HO: – Ahol a catalaunumi csaták voltak a hunok és a rómaiak között.
FT: – Úgy hallottam, hogy az döntetlenül végződött, ha jók a friss értesüléseim.
HO: – Igen, igen, de mindenesetre mi győztünk a végén!
FT: – Fejtő Ferenc azt mondta nekem, hogy sokáig nem akart önnel találkozni, és ennek az volt az oka, mert a Habsburgokról készült egy könyvet írni, és nem akarta, hogy az ön lebilincselő egyénisége befolyásolja...
HO: – Hát igen, sajnálnám, ha ez így volna, mert a történelemnek mégis objektívnek kell lennie.
Mivel annyira izgultam, hogy hat aprószent ült mellettem, hogy elfelejtettem megkérdezni, ki az a mi: Aetius vagy Attila? Pedig érdekes lett volna, ha aznap a mayerlingi tragédia is szóba kerül, mert Fejtő és Méray mániákusan kutatták, miért kötöttük a sorsunkat a sorozatvesztő németekhez, oly sok anglomán szellem és Párizsba szerelmes művész dacára, márpedig Fejtő nem zárta ki, hogy a trónörököst a németek tették el láb alól, mert más irányokban kereste a szövetséget.
– Írd meg nekünk! – mondtam neki később.
– Már megírtam a Históriában, szedjétek ki onnan!
– Pedig már a portrédat is megrajzolta hozzá Lehoczki Karcsi.
El is küldtük neki karácsonyra, másnap jött a válasz:
– A portrait-nak óriási sikere van, nekem is nagyon tetszik, a legjobb, ami rólam készült; szükség van alája egy cikkre. Feri.
Térjünk vissza Szárszóra. Méghozzá e hetes beszélgetését követően a József Attila-emlékműhöz, ahol Faludy akkor igen szótlan volt, holott addig évente mesélt újabb és újabb történeteket, olykor kissé variálva, csakhogy most mellette ült egy szemtanú, aki nála is jóval többször találkozott Attilával.
Akit a Nincsen apám, se anyám miatt keresett meg. Át is adom a szót Fejtőnek:
„Egy nap Attilával a Japánban ülünk kora délután, együtt jöttünk be gyalog Zuglóból, ott laktunk mind a ketten, és hirtelen megjelent Hevesi András, a 8 Órai Újság vezércikkírója: Attila, téged kereslek, mentsél meg! Mi, hogyan? A 8 Órai Újság főszerkesztője, a Nagy Szabó azt akarja, hogy a holnapi számba írjak egy vezércikket, már hozzáfogtam kétszer-háromszor, de nincsen ihletem hozzá. Erre mondtam a Nagy Szabónak, és mi lenne, ha Attilát megtalálnám, és megkérnénk, hogy versben írja meg azt, amit nekem prózában kellett volna. Azt mondja, nem nagyon szokásos napilapban versben írni egy vezércikket, de próbáld meg. Úgy, hogy én megpróbálom. Attila, ments meg, és írj egy verset. Miről? Hogy miről? Hát arról, amiről a vezércikket kellett volna írni, hogy fulladozunk ezen a Magyarországon, hogy levegő kell nekünk – azt írd meg! Attila azt mondja: levegőt, jó. Mennyit fizettek? 30 vagy 40 pengőt. És mikorra kell? Hát nézd, a holnapi számunkban kellene megjelennie, ha lehet, nyolc óra felé érte jöhetek? Attila elgondolkozott, s azt mondja: igen. És erre leült egy sarokba, a Japánban, két csésze feketét hozatott magának a vízzel, és elkezdett írni. Nyolc órakor pontosan megérkezett Hevesi András, Hevesi Sándor fogadott fia: kész a vers? Kész. Na, ez lett a magyar irodalom egyik legszebb verse, a Levegőt! Amiben tényleg azt írta meg, hogy kartotékba írják, miről álmodoztam, hogy rendőri felügyelet alatt állunk, hogy nem tudunk lélegezni, nem tudjuk megmondani az igazat, az egész ország fuldoklik. Körülbelül három órakor ment el Hevesi, és nyolc órára, öt óra alatt elkészült ez a vers, ő meg megkapta a 40 pengőt.”
Ennyit az ihletről – ezt már én teszem hozzá.
Második történet:
„A 32. születésnapján összeültünk a Centrál Kávéházban, és vártuk Attilát, hogy megünnepeljük és megajándékozzuk. Ott volt Ignotus, Hatvany Bertalan, Remenyik Zsigmond, Németh Andor, baráti társaság körülbelül tizenketten-tizennégyen, vártuk Attilát, és nem érkezett, nem volt pontos. De egyszerre csak megjelent ragyogó arccal. Mi van, Attila, hol voltál? Miért? Hát várunk az ajándékkal! Az ajándékot én hozom. Az ajándékot te hozod? Erre a zsebébe nyúl, és kihúz egy papírlapot: Harminckét éves lettem én, meglepetés e költemény...”
Azt ki kell hagynom, amikor Bartók Lisztet zongorázott Thomas Mann-nak, mert Fejtő természetesen ott volt, így következzék a harmadik:
„Egyik nap megyek hozzá a Kolomp utcába, és azt mondja, írtam egy verset. Na, mutasd! Erre mutatja nekem, a címe: Eszmélet, és hat strófa megvolt belőle. Elolvastam, Attila, valahogy az az érzésem, hogy ez így még nem eléggé kerek, jó lenne, ha gondolkoznál azon, hogy még hat strófát hozzá írsz, és akkor ez valami rendkívüli lesz. Elgondolkozott, jó, megpróbálom. Másnap ő jött hozzám a Limanova téri lakásba, megvan! Mi van meg? Az Eszmélet, úgy, ahogy te akartad, úgy, ahogy te szeretted, és tényleg neked volt igazad, így az egész mostan igazán jó, így igazán jó az Eszmélet. Erre nagyon büszke vagyok, hogy én vettem rá, hogy ezt a verset megírja. Még két verse van, amit az én kérésemre írt, a Hazám és A Dunánál. Két csodálatosan szép vers, amelyben Attila azt írta meg, hogy román, szász, mindenféle kavarog bennem, ebben írta meg azt, amit érzett a szomszéd népekkel, Bartókkal együtt érezve, hogy a magyaroknak, románoknak, szerbeknek együtt kell élni, mert tulajdonképpen egy közös sorsunk vagy balsorsunk van. Szóval ezt a két verset az én kérésemre írta meg és úgy, hogy a témát is én adtam meg neki.” S most ő is itt van, a Dunánál.
Az utolsó: Ignotus, Remenyik, Hatvany és Fejtő talán Boglárról hazafelé, öten egy négyszemélyes autóban, meglátogatják Szárszón. Fejtő arról mesél neki, hogy Prágában, Pozsonyban és Komáromban is megtapsolták a verseit, Prágában akkor igen sok magyar diák volt, és megtöltöttek egy nagy termet, a legtöbb zsidó volt, akik azért mentek Prágába tanulni az egyetemre, mert itthon nem lehetett a numerus clausus miatt. Majd azzal vigasztalja, hogy bár a Nagyon fájból csak 250 példány kelt el, de lesz majd 25 ezer és lesz 250 ezer. Mire megszólal Attila:
„Vigyetek Pestre. Hát most nem tudunk vinni, mert ugye öten vagyunk, szóval már összezsúfolva Hatvany Bertalan kis kocsijában, te is látod. Vigyetek Pestre! Attila, ahhoz akkor legalább az egyikünknek ki kéne szállni és itt maradnia helyetted, érts meg, ígérem neked, hogy a jövő vasárnap jövünk megint, és akkor lesz számodra hely a kocsiban, és beviszünk Pestre. Hát végre belenyugodott Attila, hogy beszállunk a kocsiba, és ez az utolsó képem róla, hogy lehajtott fejjel áll a ház előtt, és még a búcsúintésünkre se válaszolt.”
Öt napig él még. Az Estben úgy jelent meg: Attila József költő öngyilkos lett.
Fejtőt nemhogy elcsaljuk Párizsból, de még két hónapig Pesten dolgozik a könyvén. A Szárszón született Attila fiam csinos barátnőjét, Dórit kérem meg, hogy minden lépését vigyázza a dimbes-dombos kertben, mögötte Attila áll ugrásra készen. Ám Feri úgy futott, mint a gyík, de ha feltűntek a közelében, azonnal elkezdett vánszorogni, hogy Dóri a hóna alá nyúljon. Másfél órát kell a sátorban beszélnie, utána rohanás koszorúzni a Soli Deo Gloriába, parti ebéd, majd irány a szobor, ahol metsző szélben két órát faggatom Attiláról. Este vacsora a kertben, kilenckor alig várom, hogy bedughassam egy kocsiba, elbúcsúzom, integetek, megnyugodva visszasétálok a többiekhez, fél óra múlva bekukkantok a sátorba, ott mesél, két húszéves lány figyeli csillogó szemmel. Pedig láttam elmenni az autót, csakhogy az utolsó pillanatban kimászott a másik oldalon. Három nap múlva bordáját töri Pesten.
Fejezzük be egy olyan történettel, amit talán kevesen ismernek. 2005 júliusában Orbán ezt mondta Tusványoson: „Amikor a baloldal időnként erre lehetőséget kapott, akkor rárontott a saját nemzetére (…) Nekünk egy nemzeti baloldalra is szükségünk van Magyarországon. Sokan persze szkeptikusak, mondván, hogy különböző... genetikainak talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, hogy történeti meghatározottság miatt ennek az esélyei csekélyek.”
A szünet is idézet, talán érzi, hogy ez túlzás, hiszen e szóért pár év múlva ők üldözik Kanadáig Kertész Ákost. 2005-ben bizonyára jó néhány ifjú értelmiségi dolgozott szép pénzért a miniszterelnöki hivatalban, akiknek azonnal ugrani kellett volna. Ugrott is valaki, Párizsban Méray, aki ezt hallva a Duna Tv-ben azonnal a tolláért kapott, ő ugyanis még azzal írt. Majd arra gondolt, még nagyobbat szólhat, ha Fejtő teszi, s felhívta Ferit. Utána meg a Népszabadságot, hogy számítsanak rá. Fejtő frenetikus történelmi kioktatása kikereshető, Orbán szavaival együtt jelent meg a hétfői számban, amelyben valósággal lemossa a pályáról. Ezt azoknak a halvérű fiataloknak, akik közül sokan elengedték a fülük mellett, miket mondtak hat napja Kenderesen. Önök pedig képzeljék hozzá, mit tett volna Lázárral a 81 éves Méray és a 96 éves Fejtő.
Ez a szöveg a Szent István parki Fejtő Ferenc-szobornál szeptember 9-én – a Fejtő-díj átadásakor – elmondott beszéd szerkesztett változata.