Ülünk a fürdőben, derékig a 38 fokos vízben, a fejünket és a vállunkat veri az eső. Körülöttünk tömeg van. Hamarosan zárnak, ez a csúcsidő; a fürdő este 10-ig üzemel, ami itt nyaranta legfeljebb délutánnak számít: világos van, és később sem lesz igazán sötét. Az ember kipiheni magát, megbeszéli a barátaival a fontos és kevésbé fontos dolgokat, ellazul. Üzleti, politikai találkozókat is tartanak a termálban. Ami a finneknek a szauna, az az izlandiaknak a szabadtéri termálfürdő. Minden településen van, általában több is (állítólag van egy falu, ahol nincs egy sem, de arra nem jártunk). Ha bárhol beleszúrunk egy szívószálat a földbe, előbb-utóbb feljön a meleg víz. Inkább előbb: a világon Izlandon a legmagasabb a geotermikus gradiens (ez az érték azt mutatja, mennyit nő a hőmérséklet, miközben a talajban egy egységnyit haladunk lefelé), vízből pedig van elég – hullik az égből, meg a gleccserek is olvadoznak, ami miatt lépten-nyomon források törnek föl az ember lába alatt. Az izlandi élet részben az ingyenes termálvízre épül. Azzal termelik az áram nagy részét (a többit meg a folyók vízerőművei adják), abban fürdenek, az melegíti az üvegházakat, azzal fűtik a távfűtéses lakásokat – vagyis majdnem az összeset –, sőt az utcákat is. Izlandon, ahol minden drága, mondhatni, a legdrágább Európában, a fűtés, az áram és a fürdő kifejezetten olcsó. A szigetországot nem érinti az energiaválság – aki nem olvas újságot, talán nem is hallott róla –, és egyelőre a klímakrízis is csak annyiban, hogy egy kissé felgyorsult a gleccserolvadás. Rendben, az üzemanyag drágább lett, de egyrészt eddig is sokba került, másrészt az ára csak nekünk tűnik föl. A magyar fizetésekhez képest soknak számít – bár egyre kevésbé kirívó – a literenkénti 300 korona (750 forint), de a Magyarországról érkezett turistákat leszámítva senki nem a magyar fizetésekkel számol. Izlandon 550 ezer korona, azaz bő 1,5 millió forint a havi átlagfizetés – annak ellenére is kevéssé izgatja őket a benzinár, hogy 17 éves kor fölött gyakorlatilag mindenki autóval jár. Villamos, vonat, metró nincs, a buszközlekedés viszont remek, ám a buszokon így is legfeljebb diákokat és frissen érkezett bevándorlókat látni.
A 103 ezer négyzetkilométeres, azaz Magyarországnál bő 10 százalékkal nagyobb szigeten összesen 370 ezren élnek, ez nagyjából Veszprém megye lakosságának felel meg.
Reykjavík 120 ezres lakosságú, azaz akkora, mint mondjuk Székesfehérvár, de a főváros tágabb agglomerációjában él az ország lakosságának kétharmada. Zsúfoltság nincs, még úgy sem, hogy az állandó lakosok mellé évente 2,4 millió (!) turista érkezik. És nem csak a május közepétől augusztus közepéig tartó fehér éjszakák miatt: újabban a vendégek fele télen jön, síelni, hószánozni és főleg északi fényt nézni. A turizmus méreteire jellemző, hogy egyik alágazatának, az autókölcsönzésnek nagyobb az éves bevétele, mint az izlandi mezőgazdaságnak szőröstül-bőröstül. (A dolgok változékonyságát pedig az a fejlemény jellemzi talán a legpontosabban, hogy a története során szinte folyamatosan élelmiszerimportra szoruló ország ma már zöldségexportőr a termálvízfűtésű üvegházak miatt.)
A jólét – merthogy jól élnek, az nem kétséges – sokba kerül. Az szja 46 százalék, a szociális juttatások viszont bőkezűek és magas színvonalúak.
Például csak állami egészségügy van, de az ellátás a mérhető mutatók alapján a legjobbak egyike a világon (talán ennek is köszönhető, hogy a svájciak és a spanyolok mellett az izlandiak élnek a legtovább Európában). Izlandon nemcsak beszélnek a szuperkórházról, hanem már építik, méghozzá a meglévő „régi” kórház mellé – persze, ide nekünk azt a régit. Az egész intézmény a reykjavíki belváros külső peremén található, mintha nálunk mondjuk a Vérmezőn lenne. Ugyanitt van a belföldi járatok repülőtere is, és azért nem fogják kitelepíteni a kórházat – pedig egyébként méregdrágák a telkek, és a város szeretne terjeszkedni –, mert a vidéki lakosság nem akarja, hogy a reptér távolabb kerüljön a kórháztól. A sürgős eseteket ugyanis repülővel vagy helikopterrel hozzák az ország távoli tájairól (a belső országrészekben kevés az út, a tengerparti kerülő pedig hosszú). Amiből könnyű levonni azt a következtetést, hogy itt tényleg számít, mit kívánnak az emberek, és a politikának maszkírozott üzleti érdekek nem írják felül a közérdeket.
Az izlandi társadalom erőteljesen balra húz.
A kormány egy bal-zöld párt kezében van, és akadnak ugyan jobboldali szélsőségesek – nemrég egy országos kutatásban megpróbálták összeszámolni őket; nagyjából tízet, mármint tíz embert találtak –, de pártjuk, politikai képviseletük nincs, és igény sem nagyon mutatkozik rá, hogy legyen. A főváros, ahogy az ország is, békés és toleráns. Itt bőven belefér, hogy Reykjavík legnevezetesebb épületéhez, a város szinte minden pontjáról látható evangélikus nagytemplomhoz, a Hallgrímskirkjához szivárványszínű utca vezessen. Kit zavar? A reykjavíkiakat biztosan nem, meg azt sem, akinek a templomot emelték, mások véleménye pedig kevéssé mérvadó. A turistáknak mindenesetre tetszik, boldogan fényképezik a látványosságot. Akinek erről magyarként esetleg a hanyatló nyugati (északi) társadalom szófordulat jutna eszébe, nem árt, ha tudja: egész Európában Izlandon nő a leggyorsabban a népesség, a boldogságrangsorban rendre a dobogón végeznek; mint mondtuk, egészségesek, sokáig és magas színvonalon élnek – vannak ennél kézzelfoghatóbb ismérvei a nem hanyatlásnak?
Foglalkozzunk inkább a fővárossal, amely a végtelen nyári éjszakák idején rengeteg unikális látnivalót kínál. A Hallgrímskirkja például nehezen kihagyható, és nem csak azért, mert uralja a város látképét. Izland Sagrada Famíliája 41 éven át épült, és messziről nézve olyan, mintha betonból lenne – végső soron betonból is van, de egy speciális, vízálló vakolatborítással, amit más épületeken is sokfelé láthatunk. A bazaltorgonákra emlékeztető látvány nem véletlen, hanem az egyik emblematikus tájképi elemet idézi. Az meg már csak nagyon közelről, illetve belülről látszik, hogy a homlokzati „orgonasípok” között üveg van: bármit is építenek az izlandiak, az egyik legfontosabb kérdés mindig az, hogy hogyan fog bejutni a fény.
Reykjavík felfedezésének legjobb eszköze a City Card, amellyel ingyenes a buszozás – leginkább a hazaúthoz vagy az elővárosokba, mert egyébként minden sétatávolságban van –, a legtöbb múzeum és a városi fürdők nagy része is. Aki érteni akarja, hogy hova csöppent, annak a Nemzeti Múzeumot (az egyetem mellett, a belváros szélén), a Helytörténeti Múzeumot (a centrumban) és a Tengerészeti Múzeumot (a kikötőben) ajánljuk: ebből a háromból nagyjából összerakható, mi történt itt a „honfoglalás” óta, illetve az elmúlt 50-60 évben. Az első vikingek akkortájt bukkantak fel a szigeten, amikor mi belovagoltunk Vereckénél. A kereszténységet ők is 1000 táján vették fel. Éltek pár száz évet norvég, majd dán uralom alatt. Saját királyuk sosem volt, viszont övék az első parlament a világon. A teljes függetlenséget csak 1944-ben nyerték el. Ásványkincseik gyakorlatilag nincsenek. Őshonos fa nincs a szigeten, a helyi nyírfa pedig csak akkorára nő, hogy a lapos tetős hétvégi házak is kilátszanak belőle (bár most már vannak ültetett fenyvesek is). A sziget területének legfeljebb az egyötöde alkalmas mezőgazdasági művelésre, és ez a művelés is jórészt legeltetést jelent. És akkor még ott van a relatíve zord klíma az öt hónapig tartó téllel meg az északról időről időre leúszó jéghegyekkel. Egyszóval nem sok minden szólna amellett, hogy Izland gazdag legyen – mármint a szorgalmon, a kitartáson és az együttműködésen kívül.
Izlandnak tehát megvan a sztorija, nem is akármilyen történet, és a három múzeum – egyik sem túl nagy – el is meséli.
A városkártyával be lehet hajózni a reykjavíki fjordban lévő Videy szigetre, ahol az egyik izlandi jellegzetesség, a nagybirtokokon álló magántemplom/magántemető, egy jó fogadó és a hihetetlenül sokszínű madárvilág kínál nagyjából félnapos elfoglaltságot. (Ha valaki magántemplomot épített, és még lelkészt is fogadott hozzá, megfelezhette az egyházi adót, így aztán minden nagyobb birtokon áll egy régi templomocska.) Ha pedig még marad idő, délután a Nemzeti Galériába, illetve a Művészeti Múzeumba is érdemes benézni – mindkettő főként kortárs műveket mutat be, de az izlandi XX. századi festészet nagyon jó. És semmiképpen se hagyjuk ki a Punk Múzeumot, ami stílusosan egy volt városi WC alagsori helyiségeit foglalja el – azt a miliőt ismerhetjük meg ott, amelyből többek között az izlandi popkultúra világhírű képviselője, Björk is kicsírázott.
A fővárosból induló buszos túrák révén a „kontinensre” is kimerészkedhetünk. Szerencsére az idegenforgalmi kínálat legnagyobb dobásai – mint a Geysir, a világ összes magas nyomású hőforrásának névadója; a Kerid krátertó; „Európa Niagarája”, a Gullfoss vízesés vagy a konkrétan fekete fövenyű Reynisfjara tengerpart – mind 100-150 kilométeres távolságon belül vannak. Civilizációs légszennyezés, pollen, szúnyog nincs; a levegő hűvös, de nem hideg, az eső gyakran elered, de általában gyorsan el is áll. A hangulat – mondjuk egy éjszakai sátrazásé június végén, amikor éjfélkor megy le a nap, de kettőkor már fel is jön, és közben sincs sötét – pedig semmihez sem hasonlítható, amit Európában megszoktunk. Izland nem is Európában van, hanem az európai és az észak-amerikai kontinens határán, két világ között. Az emberek barátságosak, segítőkészek, sok mindent elnéznek a messziről jött idegennek. Csak azt nem szeretik, ha valaki papucsban megy be a fürdőbe – de ha egyszer feldúlt, indulatos, emelt hangú izlandival szeretnénk találkozni (ami egyébként szinte lehetetlen), mindenképpen próbáljuk ki ezt is.
