Az Európa Tanács (amely nem azonos az Európai Tanáccsal, valamennyi európai ország csatlakozhat hozzá) által – talán a XX. századi Európa legjelentősebb közös fellépése – az Emberi Jogok Európai Egyezménye (Egyezmény) előírásainak a felügyeletére 1950-ben létrehozott bíróság első évtizedei, sajnos, csak azok, méltóak voltak az Egyezmény küldetéséhez. Fontos, hogy maga az Egyezmény viszonylag részletesen és tartalmát tekintve kétségmentesen, vagy másként mondva, félreérthetetlenül rendelkezik azon alapelvekről, melyek meghatározzák az Egyezmény alapján megalapított Emberi Jogok Európai Bíróságának (továbbiakban EJEB vagy strasbourgi bíróság) a felépítését és kötelező működési elvét. A strasbourgi bíróság jogalkalmazó, és semmilyen hatáskörrel nem rendelkezik az Egyezmény követelményein való túlterjeszkedésre, de különösen nincs lehetősége arra, hogy „felmentést” adjon akár egy tagállamnak, de különösen nem önmagának valamely követelmény teljesítése alól, például túlterheltségre hivatkozva.
Írásomban az Egyezmény három olyan alapelvének a védhetetlen sérelmére kívánom felhívni a figyelmet, amelyet a strasbourgi bíróság jogsértően, az általa felügyelt Egyezmény kétségmentes követelményeit figyelmen kívül hagyva, immár közel húsz éve, rendszerszintűen, nem is tagadva, azaz igazából felvállaltan hagy figyelmen kívül. Ezért tartom megalapozottnak írásom címét, mely szerint „Strasbourg már elesett az igazság melletti harcban”.
A kiemelésre kerülő három példa érdekessége, hogy az általa elbírált ügyekben a strasbourgi bíróság megalakulása óta következetesen azzal marasztalta el az adott tagállamot – ha valamely előírást megsértette –, hogy az Egyezmény e körben kizár minden tagállami védekezést, mert indoklásának tudomásulvétele az érintett állampolgároknál az emberi jogok sérelméhez vezetne. Ugyanakkor az EJEB működési nehézségeire, például a vitathatatlanul magas kérelmi számhoz képest elégtelen kapacitásra való hivatkozást a strasbourgi bíróság adminisztratív vezetői és legfelső bírói testületei minden szégyenérzet nélkül magukra nézve elfogadhatónak tartják.
I. Az emberi jogokat sértően bevezették az egyszintű (egyesbírói) döntés lehetőségét, például a panaszok befogadhatósága ügyében, mellyel szemben nincsen fellebbezési lehetőség. Ugyanakkor a legalapvetőbb jogelvek közé tartozik, hogy nincs tévedhetetlen bíró. Ezért az alapvető emberi jogok, különösen a büntetőügyekben, csak úgy érvényesülhetnek, ha a végső döntést hozó bíróság legalább kétszintű, ahol a második szintnek már önmagában is bírói tanácsból kell állnia. Ezt is meghaladja az Egyezmény eredeti szabályozása, mely szerint ha a háromtagú tanács nem egyhangú döntést hoz, hanem egy bíró álláspontja érdemben ezzel ellentétes, s a másik fél javára döntene, akkor az ügyet fel kell terjeszteni az öt tagból álló bírói testület elé.
II. Az Egyezmény 45. cikke szerint az ítéleteket, továbbá a kérelmek befogadhatóságát, illetve befogadhatatlanságát megállapító határozatokat indoklással kell ellátni. Ezzel szemben a strasbourgi bíróság ügyrendje, az Egyezmény ugyancsak meghatározó előírását egyszerűen átlépve a magas ügyszám miatti leterheltséggel indokolva mentesíti az egyesbíró elutasító, megfellebbezhetetlen döntését attól, hogy érdemben indokolnia kellene.
Még a magyar nemzeti joggyakorlat is önálló, jogos fellebbezésre, felülvizsgálati eljárásra okot adó eljárásjogi kifogásként fogadja el, ha a bírósági határozat nem tartalmaz részletes, az érintett felek számára érthető, átlátható indoklást, különösen az ítélet megalapozása körében. A jogi egyetemek alsóbb szintű hallgatóinak évközi dolgozataiban is elégtelen osztályzattal kell számolnia annak, aki nem tudja érdemben megmagyarázni, hogy miért fellebbezési ok, ha a hatósági döntés, bírói ítélet nincs megfelelő okfejtéssel indokolva. Bukáshoz vezet, ha nem tudja, nem érti, hogy az indoklás elmaradása mások mellett megfosztja az érintettet attól, hogy a fellebbezésében érdemben tudjon érvelni a döntés ellentmondásosságával szemben, vagy egyáltalán el tudja dönteni, hogy érdemes-e fellebbeznie, mert a bíró indoklása rámutatott érvelésének a hibáira.
III. A strasbourgi bíróság működésének első évtizedeiben követendő mintaként szolgálhatott arra, hogy a csatlakozó tagállamokban – legalábbis elvi szinten – milyen saját eljárásjogi szabályok mellett kellene működniük a bíróságoknak. Máig megmaradt követendő mintaként az az elv, hogy a kérelmet (panaszt) benyújtó számára az eljárás egész folyamata térítésmentes, azaz a panaszosnak csak a saját felmerült költségeit kell állnia még abban az esetben is, ha a bíróság végső döntésében elutasítja a panaszt, és a bepanaszolt államnak ad igazat.
Ezzel szemben ha a végső döntés a panaszos mellett szól, úgy a bepanaszolt államnak meg kell térítenie a panaszos saját, illetve ha szükségessé vált, a jogi költségeit is, melynek mértékét a bíróság határozza meg. Abban az esetben ugyanis, ha csak a lehetőség szintjén is felmerül valamely hatósági, bírósági eljárás jogsértő volta, akkor az állam kiemelt érdeke feltárni, hogy az eljárási szabályai jogszerűek és fenntarthatók-e, vagy jogsértők, amin köteles változtatni.
Talán nem véletlen, de biztosan elítélendő, hogy a magyarországi bírósági gyakorlatban ez az elv máig nem érvényesül. Sőt, a szakértői munkám során egyértelműen megállapíthatóvá vált, hogy a bírói gyakorlat Magyarországon fordított, és általában az állammal szemben fellépőnek pervesztés esetén nagyobb költségkockázattal kell számolnia, mint a pervesztes hatóságnak.
Sajnos nem minden követendő mintaként említhető alapítói gyakorlat maradt máig érintetlen. Az EJEB alapításkori szabályai szerint bárki, aki úgy érezte, hogy a saját állama megsértette az Egyezményben rögzített emberi jogait, saját anyanyelvén, akár egy képeslapon saját kézírással is leírhatta a vélt vagy valós sérelmét, és elküldhette azt a strasbourgi bíróságnak. Nem volt elvárás, hogy a panaszos konkrétan megfogalmazza, hogy a sérelme az Egyezmény mely pontja alapján sérti az emberi jogokat, azt a leírásból a hivatalnokoknak kellett felfedniük. Ha a panasz nem volt a hivatal számára feltárható a kérelemből, vagy hiányoztak a leírtak bizonyítékai, akkor a kérelmezőt segítő leírással felkérték a panasza kiegészítésére, illetve a hiányolt dokumentumok pótlására. A panaszt a bíróság kizárólag akkor nyilvánította befogadhatatlannak, ha egyértelműen megállapítható volt a benyújtott kérelemből, hogy a kérelmező nem járta végig a nemzeti bírósági utat, vagy a panasz nyilvánvalóan alaptalan volt, illetve megállapítható volt, hogy a leírt jogsérelemre tényszerűen nem terjedt ki az Egyezmény hatóköre, így abban a kérdésben a strasbourgi bíróság döntést nem hozhatott.
Az EJEB működésének első évtizedeiben még tekintettel volt arra, hogy abban az esetben, ha a bíróság érdemi vizsgálat nélkül elutasította volna a kérelmező panaszát, akkor a kérelmező előtt álló utolsó jogi út úgy zárult volna le, hogy az igazság feltáratlan marad. Mára a strasbourgi bíróság bírái és hivatalnokai felismerhetően a panaszok döntő többségének elutasításában váltak érdekeltté! A bíróság a befogadhatósági szabályait oly mértékben megnehezítette, hogy az már szakemberek bevonása nélkül gyakorlatilag lehetetlenné teszi a kérelem benyújtását, és e korlátozó előírásokhoz igazította saját formaszerű kérelmezési űrlapját, melynek már a letöltése, megnyitása is informatikusi segítséget igényel, minden racionális érv nélkül.
Elvben még ma is igaz, hogy a panasz benyújtásához nem kötelező jogi képviselőt megbízni nagy költségvállalás mellett. Ugyanakkor a befogadhatósági feltételek az ügyek 90 százalékában kizárják, hogy a panasz magas szinten felkészült jogi szakember bevonása, megbízása nélkül is eredményesen előterjeszthető legyen. Ma már a befogadhatósági vizsgálat része az is, hogy a panaszban egy akár öt-tíz éven át tartó, állammal folytatott jogvitának (hatósági eljárás első és másodfokon, bíróság első és másodfokon, majd általában felülvizsgálati eljárás) sokszor ezeroldalnyi dokumentumait kell három oldalban úgy összefoglalni, hogy abból a befogadhatósági vizsgálat során kétségmentesen megítélhető legyen: a bíróságnak a panasz kapcsán el kell-e járnia.
E lehetetlen feltétel ugyanakkor lehetőséget biztosít a bíróságnak arra, hogy a kifejtést elégtelennek minősítse, és a panaszt indoklás nélkül elutasítsa. Újabb két oldalban lehet és kell a kifogásolt hatósági, majd bírósági döntéseket konkrétan és kétségmentesen összevetni az Egyezmény elvárásaival, s megnevezni, majd indokolni, hogy az állam, illetve hatóságai/bíróságai az Egyezmény mely pontjait sértették meg. Nem nehéz belátni, hogy ezek a terjedelmi korlátok a jogi szakemberek számára is ellehetetlenítik a kétségmentes szakmai bizonyítást, miközben tág teret biztosítanak az egyesbíró számára az elutasításra.
Folytatás a következő oldalon
A strasbourgi bíróság megszámlálhatatlan döntése kimondta már a tagállamokat elmarasztalva, hogy az Egyezmény talán legfontosabb, 6. cikkének, a bírósághoz fordulás jogának a megsértését okozza minden olyan adminisztratív intézkedés, feltételhez kötés, amely indokolatlanul megnehezíti az érintettek számára a bírósági eljárás igénybevehetőségét – az EJEB csak magára nézve nem látja ezt jogsérelmet okozónak.
A strasbourgi Bírósághoz ma évente mintegy 40 ezer panasz érkezik, miközben az Egyezmény 20. cikkében rögzíti, hogy „a Bíróság ugyanannyi bíróból áll, mint amennyi a Magas szerződő felek száma”. Ez pedig ma 47 csatlakozó államot jelent, azaz egy bíróra évente közel ezer új ügy jut, ami fenntarthatatlan helyzetet hozott létre.
Tovább fokozva a már amúgy is elfogadhatatlan gyakorlatot, amely adminisztratív nehezítéssel próbálja az ügyszámot csökkenteni, az alapító Európa Tanácsban jelenleg előkészítés alatt áll az Egyezmény 14. kiegészítő jegyzőkönyve. Ennek munkapéldányai továbbra is azt az irányt követik, amely a bírósághoz fordulás jogának és módjának a további korlátozásával kívánja elérni az ügyszám jelentős csökkenését, amely azonban az Egyezmény elvi alapjával összeegyeztethetetlen cél.
Az Európa Tanács sikerként könyvelte el a 2022. február 1-jén hatályba lépett új korlátozásának eredményét, amely a panasz benyújtására korábban nyitva álló hat hónapos határidőt négyre csökkentette, és amely előírás hatására az új ügyek száma érzékelhetően lecsökkent. Itt jegyzem meg, hogy ez az új előírás gyakorlatilag ellehetetlenítette az 50 főt meghaladó pertársaságok közös fellépését. Az előírás szerint a rövidített határidőn belül elkészített beadványban a közös jogi képviselőnek a pertársaság minden tagjával egyeztetett, személyesített kérelme formanyomtatványán belül kellene meghatalmazást adnia, és azt a jogi képviselőnek elfogadnia akkor is, ha a pertársaság tagjai az országban szétszórva élnek, dolgoznak, vagy akár külföldön tartózkodnak. A nemzeti eljárásokban adott meghatalmazásokat a strasbourgi bíróság nem fogadja el.
Fel sem merül a Bíróság, illetve a hivatal, valamint az Európa Tanács országdelegáltjainak a gondolkodásmódjában, hogy milyen közös szabályozórendszer bevezetése esetén csökkenne drasztikusan a csatlakozott államok jogsértéseinek a száma. Esetleg miként lehetne az államonkénti egy helyett akár három-öt bírót delegálni, a segítő hivatalnokok számát megtöbbszörözni, beleértve a bíróság infrastruktúrájának a fejlesztését, jelentősen megnövelve ezzel az EJEB ma elégtelen kapacitását. Milyen érzékeny szankciók alkalmazásával lenne megszüntethető az, hogy államok kifizetik ugyan az eljárások végén a bíróság által megállapított méltányos elégtételt és jogi költségeket, de nem változtatnak a jogsértő gyakorlatukon, így ezrével adnak be új panaszosok újabb és újabb kérelmeket. Hogyan segíthetne a mesterséges intelligencia térnyerése a strasbourgi bíróság eljárásaiban, például a kérelmek, panaszok elemzése terén, feltárva azok kapcsolatát az Egyezmény előírásaival, korábbi bírósági döntésekkel.
Az ehhez hasonló megoldások összhangban lennének az Egyezmény alapelveivel, míg az elmúlt két évtized azon intézkedései, melyek elismerten a bírósághoz fordulás útjának a nehezítésével célozták meg az ügyszámok érdemi csökkentését, egyszerűen összeegyeztethetetlenek az Egyezmény legfontosabb előírásaival, azaz alapvető emberi jogsérelmet okoznak.
A valóság az, hogy ilyenkor csak arra az egy kérdésre nem tudok érdemi magyarázattal szolgálni, hogy miként lehetnek döntéshozók az emberi jogok területén azok a bírák, hivatalnokok, országdelegáltak, akik szembetűnő módon nem értik a hivatásuk által rájuk rótt felelősséget. Más szóval: kifejezetten alkalmatlanok hivataluk ellátására!
Írásomban az Egyezmény három olyan alapelvének a védhetetlen sérelmére kívánom felhívni a figyelmet, amelyet a strasbourgi bíróság jogsértően, az általa felügyelt Egyezmény kétségmentes követelményeit figyelmen kívül hagyva, immár közel húsz éve, rendszerszintűen, nem is tagadva, azaz igazából felvállaltan hagy figyelmen kívül. Ezért tartom megalapozottnak írásom címét, mely szerint „Strasbourg már elesett az igazság melletti harcban”.
A kiemelésre kerülő három példa érdekessége, hogy az általa elbírált ügyekben a strasbourgi bíróság megalakulása óta következetesen azzal marasztalta el az adott tagállamot – ha valamely előírást megsértette –, hogy az Egyezmény e körben kizár minden tagállami védekezést, mert indoklásának tudomásulvétele az érintett állampolgároknál az emberi jogok sérelméhez vezetne. Ugyanakkor az EJEB működési nehézségeire, például a vitathatatlanul magas kérelmi számhoz képest elégtelen kapacitásra való hivatkozást a strasbourgi bíróság adminisztratív vezetői és legfelső bírói testületei minden szégyenérzet nélkül magukra nézve elfogadhatónak tartják.
I. Az emberi jogokat sértően bevezették az egyszintű (egyesbírói) döntés lehetőségét, például a panaszok befogadhatósága ügyében, mellyel szemben nincsen fellebbezési lehetőség. Ugyanakkor a legalapvetőbb jogelvek közé tartozik, hogy nincs tévedhetetlen bíró. Ezért az alapvető emberi jogok, különösen a büntetőügyekben, csak úgy érvényesülhetnek, ha a végső döntést hozó bíróság legalább kétszintű, ahol a második szintnek már önmagában is bírói tanácsból kell állnia. Ezt is meghaladja az Egyezmény eredeti szabályozása, mely szerint ha a háromtagú tanács nem egyhangú döntést hoz, hanem egy bíró álláspontja érdemben ezzel ellentétes, s a másik fél javára döntene, akkor az ügyet fel kell terjeszteni az öt tagból álló bírói testület elé.
II. Az Egyezmény 45. cikke szerint az ítéleteket, továbbá a kérelmek befogadhatóságát, illetve befogadhatatlanságát megállapító határozatokat indoklással kell ellátni. Ezzel szemben a strasbourgi bíróság ügyrendje, az Egyezmény ugyancsak meghatározó előírását egyszerűen átlépve a magas ügyszám miatti leterheltséggel indokolva mentesíti az egyesbíró elutasító, megfellebbezhetetlen döntését attól, hogy érdemben indokolnia kellene.
Még a magyar nemzeti joggyakorlat is önálló, jogos fellebbezésre, felülvizsgálati eljárásra okot adó eljárásjogi kifogásként fogadja el, ha a bírósági határozat nem tartalmaz részletes, az érintett felek számára érthető, átlátható indoklást, különösen az ítélet megalapozása körében. A jogi egyetemek alsóbb szintű hallgatóinak évközi dolgozataiban is elégtelen osztályzattal kell számolnia annak, aki nem tudja érdemben megmagyarázni, hogy miért fellebbezési ok, ha a hatósági döntés, bírói ítélet nincs megfelelő okfejtéssel indokolva. Bukáshoz vezet, ha nem tudja, nem érti, hogy az indoklás elmaradása mások mellett megfosztja az érintettet attól, hogy a fellebbezésében érdemben tudjon érvelni a döntés ellentmondásosságával szemben, vagy egyáltalán el tudja dönteni, hogy érdemes-e fellebbeznie, mert a bíró indoklása rámutatott érvelésének a hibáira.
III. A strasbourgi bíróság működésének első évtizedeiben követendő mintaként szolgálhatott arra, hogy a csatlakozó tagállamokban – legalábbis elvi szinten – milyen saját eljárásjogi szabályok mellett kellene működniük a bíróságoknak. Máig megmaradt követendő mintaként az az elv, hogy a kérelmet (panaszt) benyújtó számára az eljárás egész folyamata térítésmentes, azaz a panaszosnak csak a saját felmerült költségeit kell állnia még abban az esetben is, ha a bíróság végső döntésében elutasítja a panaszt, és a bepanaszolt államnak ad igazat.
Ezzel szemben ha a végső döntés a panaszos mellett szól, úgy a bepanaszolt államnak meg kell térítenie a panaszos saját, illetve ha szükségessé vált, a jogi költségeit is, melynek mértékét a bíróság határozza meg. Abban az esetben ugyanis, ha csak a lehetőség szintjén is felmerül valamely hatósági, bírósági eljárás jogsértő volta, akkor az állam kiemelt érdeke feltárni, hogy az eljárási szabályai jogszerűek és fenntarthatók-e, vagy jogsértők, amin köteles változtatni.
Talán nem véletlen, de biztosan elítélendő, hogy a magyarországi bírósági gyakorlatban ez az elv máig nem érvényesül. Sőt, a szakértői munkám során egyértelműen megállapíthatóvá vált, hogy a bírói gyakorlat Magyarországon fordított, és általában az állammal szemben fellépőnek pervesztés esetén nagyobb költségkockázattal kell számolnia, mint a pervesztes hatóságnak.
Sajnos nem minden követendő mintaként említhető alapítói gyakorlat maradt máig érintetlen. Az EJEB alapításkori szabályai szerint bárki, aki úgy érezte, hogy a saját állama megsértette az Egyezményben rögzített emberi jogait, saját anyanyelvén, akár egy képeslapon saját kézírással is leírhatta a vélt vagy valós sérelmét, és elküldhette azt a strasbourgi bíróságnak. Nem volt elvárás, hogy a panaszos konkrétan megfogalmazza, hogy a sérelme az Egyezmény mely pontja alapján sérti az emberi jogokat, azt a leírásból a hivatalnokoknak kellett felfedniük. Ha a panasz nem volt a hivatal számára feltárható a kérelemből, vagy hiányoztak a leírtak bizonyítékai, akkor a kérelmezőt segítő leírással felkérték a panasza kiegészítésére, illetve a hiányolt dokumentumok pótlására. A panaszt a bíróság kizárólag akkor nyilvánította befogadhatatlannak, ha egyértelműen megállapítható volt a benyújtott kérelemből, hogy a kérelmező nem járta végig a nemzeti bírósági utat, vagy a panasz nyilvánvalóan alaptalan volt, illetve megállapítható volt, hogy a leírt jogsérelemre tényszerűen nem terjedt ki az Egyezmény hatóköre, így abban a kérdésben a strasbourgi bíróság döntést nem hozhatott.
Az EJEB működésének első évtizedeiben még tekintettel volt arra, hogy abban az esetben, ha a bíróság érdemi vizsgálat nélkül elutasította volna a kérelmező panaszát, akkor a kérelmező előtt álló utolsó jogi út úgy zárult volna le, hogy az igazság feltáratlan marad. Mára a strasbourgi bíróság bírái és hivatalnokai felismerhetően a panaszok döntő többségének elutasításában váltak érdekeltté! A bíróság a befogadhatósági szabályait oly mértékben megnehezítette, hogy az már szakemberek bevonása nélkül gyakorlatilag lehetetlenné teszi a kérelem benyújtását, és e korlátozó előírásokhoz igazította saját formaszerű kérelmezési űrlapját, melynek már a letöltése, megnyitása is informatikusi segítséget igényel, minden racionális érv nélkül.
Elvben még ma is igaz, hogy a panasz benyújtásához nem kötelező jogi képviselőt megbízni nagy költségvállalás mellett. Ugyanakkor a befogadhatósági feltételek az ügyek 90 százalékában kizárják, hogy a panasz magas szinten felkészült jogi szakember bevonása, megbízása nélkül is eredményesen előterjeszthető legyen. Ma már a befogadhatósági vizsgálat része az is, hogy a panaszban egy akár öt-tíz éven át tartó, állammal folytatott jogvitának (hatósági eljárás első és másodfokon, bíróság első és másodfokon, majd általában felülvizsgálati eljárás) sokszor ezeroldalnyi dokumentumait kell három oldalban úgy összefoglalni, hogy abból a befogadhatósági vizsgálat során kétségmentesen megítélhető legyen: a bíróságnak a panasz kapcsán el kell-e járnia.
E lehetetlen feltétel ugyanakkor lehetőséget biztosít a bíróságnak arra, hogy a kifejtést elégtelennek minősítse, és a panaszt indoklás nélkül elutasítsa. Újabb két oldalban lehet és kell a kifogásolt hatósági, majd bírósági döntéseket konkrétan és kétségmentesen összevetni az Egyezmény elvárásaival, s megnevezni, majd indokolni, hogy az állam, illetve hatóságai/bíróságai az Egyezmény mely pontjait sértették meg. Nem nehéz belátni, hogy ezek a terjedelmi korlátok a jogi szakemberek számára is ellehetetlenítik a kétségmentes szakmai bizonyítást, miközben tág teret biztosítanak az egyesbíró számára az elutasításra.
Folytatás a következő oldalon
A strasbourgi bíróság megszámlálhatatlan döntése kimondta már a tagállamokat elmarasztalva, hogy az Egyezmény talán legfontosabb, 6. cikkének, a bírósághoz fordulás jogának a megsértését okozza minden olyan adminisztratív intézkedés, feltételhez kötés, amely indokolatlanul megnehezíti az érintettek számára a bírósági eljárás igénybevehetőségét – az EJEB csak magára nézve nem látja ezt jogsérelmet okozónak.
A strasbourgi Bírósághoz ma évente mintegy 40 ezer panasz érkezik, miközben az Egyezmény 20. cikkében rögzíti, hogy „a Bíróság ugyanannyi bíróból áll, mint amennyi a Magas szerződő felek száma”. Ez pedig ma 47 csatlakozó államot jelent, azaz egy bíróra évente közel ezer új ügy jut, ami fenntarthatatlan helyzetet hozott létre.
Tovább fokozva a már amúgy is elfogadhatatlan gyakorlatot, amely adminisztratív nehezítéssel próbálja az ügyszámot csökkenteni, az alapító Európa Tanácsban jelenleg előkészítés alatt áll az Egyezmény 14. kiegészítő jegyzőkönyve. Ennek munkapéldányai továbbra is azt az irányt követik, amely a bírósághoz fordulás jogának és módjának a további korlátozásával kívánja elérni az ügyszám jelentős csökkenését, amely azonban az Egyezmény elvi alapjával összeegyeztethetetlen cél.
Az Európa Tanács sikerként könyvelte el a 2022. február 1-jén hatályba lépett új korlátozásának eredményét, amely a panasz benyújtására korábban nyitva álló hat hónapos határidőt négyre csökkentette, és amely előírás hatására az új ügyek száma érzékelhetően lecsökkent. Itt jegyzem meg, hogy ez az új előírás gyakorlatilag ellehetetlenítette az 50 főt meghaladó pertársaságok közös fellépését. Az előírás szerint a rövidített határidőn belül elkészített beadványban a közös jogi képviselőnek a pertársaság minden tagjával egyeztetett, személyesített kérelme formanyomtatványán belül kellene meghatalmazást adnia, és azt a jogi képviselőnek elfogadnia akkor is, ha a pertársaság tagjai az országban szétszórva élnek, dolgoznak, vagy akár külföldön tartózkodnak. A nemzeti eljárásokban adott meghatalmazásokat a strasbourgi bíróság nem fogadja el.
Fel sem merül a Bíróság, illetve a hivatal, valamint az Európa Tanács országdelegáltjainak a gondolkodásmódjában, hogy milyen közös szabályozórendszer bevezetése esetén csökkenne drasztikusan a csatlakozott államok jogsértéseinek a száma. Esetleg miként lehetne az államonkénti egy helyett akár három-öt bírót delegálni, a segítő hivatalnokok számát megtöbbszörözni, beleértve a bíróság infrastruktúrájának a fejlesztését, jelentősen megnövelve ezzel az EJEB ma elégtelen kapacitását. Milyen érzékeny szankciók alkalmazásával lenne megszüntethető az, hogy államok kifizetik ugyan az eljárások végén a bíróság által megállapított méltányos elégtételt és jogi költségeket, de nem változtatnak a jogsértő gyakorlatukon, így ezrével adnak be új panaszosok újabb és újabb kérelmeket. Hogyan segíthetne a mesterséges intelligencia térnyerése a strasbourgi bíróság eljárásaiban, például a kérelmek, panaszok elemzése terén, feltárva azok kapcsolatát az Egyezmény előírásaival, korábbi bírósági döntésekkel.
Az ehhez hasonló megoldások összhangban lennének az Egyezmény alapelveivel, míg az elmúlt két évtized azon intézkedései, melyek elismerten a bírósághoz fordulás útjának a nehezítésével célozták meg az ügyszámok érdemi csökkentését, egyszerűen összeegyeztethetetlenek az Egyezmény legfontosabb előírásaival, azaz alapvető emberi jogsérelmet okoznak.
A valóság az, hogy ilyenkor csak arra az egy kérdésre nem tudok érdemi magyarázattal szolgálni, hogy miként lehetnek döntéshozók az emberi jogok területén azok a bírák, hivatalnokok, országdelegáltak, akik szembetűnő módon nem értik a hivatásuk által rájuk rótt felelősséget. Más szóval: kifejezetten alkalmatlanok hivataluk ellátására!
A kiemelésre kerülő három példa érdekessége, hogy az általa elbírált ügyekben a strasbourgi bíróság megalakulása óta következetesen azzal marasztalta el az adott tagállamot – ha valamely előírást megsértette –, hogy az Egyezmény e körben kizár minden tagállami védekezést, mert indoklásának tudomásulvétele az érintett állampolgároknál az emberi jogok sérelméhez vezetne.
Ugyanakkor az EJEB működési nehézségeire, például a vitathatatlanul magas kérelmi számhoz képest elégtelen kapacitásra való hivatkozást a strasbourgi bíróság adminisztratív vezetői és legfelső bírói testületei minden szégyenérzet nélkül magukra nézve elfogadhatónak tartják.
I. Az emberi jogokat sértően bevezették az egyszintű (egyesbírói) döntés lehetőségét, például a panaszok befogadhatósága ügyében, mellyel szemben nincsen fellebbezési lehetőség. Ugyanakkor a legalapvetőbb jogelvek közé tartozik, hogy nincs tévedhetetlen bíró. Ezért az alapvető emberi jogok, különösen a büntetőügyekben, csak úgy érvényesülhetnek, ha a végső döntést hozó bíróság legalább kétszintű, ahol a második szintnek már önmagában is bírói tanácsból kell állnia. Ezt is meghaladja az Egyezmény eredeti szabályozása, mely szerint ha a háromtagú tanács nem egyhangú döntést hoz, hanem egy bíró álláspontja érdemben ezzel ellentétes, s a másik fél javára döntene, akkor az ügyet fel kell terjeszteni az öt tagból álló bírói testület elé.
II. Az Egyezmény 45. cikke szerint az ítéleteket, továbbá a kérelmek befogadhatóságát, illetve befogadhatatlanságát megállapító határozatokat indoklással kell ellátni. Ezzel szemben a strasbourgi bíróság ügyrendje, az Egyezmény ugyancsak meghatározó előírását egyszerűen átlépve a magas ügyszám miatti leterheltséggel indokolva mentesíti az egyesbíró elutasító, megfellebbezhetetlen döntését attól, hogy érdemben indokolnia kellene.
Még a magyar nemzeti joggyakorlat is önálló, jogos fellebbezésre, felülvizsgálati eljárásra okot adó eljárásjogi kifogásként fogadja el, ha a bírósági határozat nem tartalmaz részletes, az érintett felek számára érthető, átlátható indoklást, különösen az ítélet megalapozása körében. A jogi egyetemek alsóbb szintű hallgatóinak évközi dolgozataiban is elégtelen osztályzattal kell számolnia annak, aki nem tudja érdemben megmagyarázni, hogy miért fellebbezési ok, ha a hatósági döntés, bírói ítélet nincs megfelelő okfejtéssel indokolva. Bukáshoz vezet, ha nem tudja, nem érti, hogy az indoklás elmaradása mások mellett megfosztja az érintettet attól, hogy a fellebbezésében érdemben tudjon érvelni a döntés ellentmondásosságával szemben, vagy egyáltalán el tudja dönteni, hogy érdemes-e fellebbeznie, mert a bíró indoklása rámutatott érvelésének a hibáira.
III. A strasbourgi bíróság működésének első évtizedeiben követendő mintaként szolgálhatott arra, hogy a csatlakozó tagállamokban – legalábbis elvi szinten – milyen saját eljárásjogi szabályok mellett kellene működniük a bíróságoknak. Máig megmaradt követendő mintaként az az elv, hogy a kérelmet (panaszt) benyújtó számára az eljárás egész folyamata térítésmentes, azaz a panaszosnak csak a saját felmerült költségeit kell állnia még abban az esetben is, ha a bíróság végső döntésében elutasítja a panaszt, és a bepanaszolt államnak ad igazat.
Ezzel szemben ha a végső döntés a panaszos mellett szól, úgy a bepanaszolt államnak meg kell térítenie a panaszos saját, illetve ha szükségessé vált, a jogi költségeit is, melynek mértékét a bíróság határozza meg.
Abban az esetben ugyanis, ha csak a lehetőség szintjén is felmerül valamely hatósági, bírósági eljárás jogsértő volta, akkor az állam kiemelt érdeke feltárni, hogy az eljárási szabályai jogszerűek és fenntarthatók-e, vagy jogsértők, amin köteles változtatni.
Talán nem véletlen, de biztosan elítélendő, hogy a magyarországi bírósági gyakorlatban ez az elv máig nem érvényesül. Sőt, a szakértői munkám során egyértelműen megállapíthatóvá vált, hogy a bírói gyakorlat Magyarországon fordított, és általában az állammal szemben fellépőnek pervesztés esetén nagyobb költségkockázattal kell számolnia, mint a pervesztes hatóságnak.
Sajnos nem minden követendő mintaként említhető alapítói gyakorlat maradt máig érintetlen. Az EJEB alapításkori szabályai szerint bárki, aki úgy érezte, hogy a saját állama megsértette az Egyezményben rögzített emberi jogait, saját anyanyelvén, akár egy képeslapon saját kézírással is leírhatta a vélt vagy valós sérelmét, és elküldhette azt a strasbourgi bíróságnak. Nem volt elvárás, hogy a panaszos konkrétan megfogalmazza, hogy a sérelme az Egyezmény mely pontja alapján sérti az emberi jogokat, azt a leírásból a hivatalnokoknak kellett felfedniük. Ha a panasz nem volt a hivatal számára feltárható a kérelemből, vagy hiányoztak a leírtak bizonyítékai, akkor a kérelmezőt segítő leírással felkérték a panasza kiegészítésére, illetve a hiányolt dokumentumok pótlására. A panaszt a bíróság kizárólag akkor nyilvánította befogadhatatlannak, ha egyértelműen megállapítható volt a benyújtott kérelemből, hogy a kérelmező nem járta végig a nemzeti bírósági utat, vagy a panasz nyilvánvalóan alaptalan volt, illetve megállapítható volt, hogy a leírt jogsérelemre tényszerűen nem terjedt ki az Egyezmény hatóköre, így abban a kérdésben a strasbourgi bíróság döntést nem hozhatott.
Az EJEB működésének első évtizedeiben még tekintettel volt arra, hogy abban az esetben, ha a bíróság érdemi vizsgálat nélkül elutasította volna a kérelmező panaszát, akkor a kérelmező előtt álló utolsó jogi út úgy zárult volna le, hogy az igazság feltáratlan marad. Mára a strasbourgi bíróság bírái és hivatalnokai felismerhetően a panaszok döntő többségének elutasításában váltak érdekeltté! A bíróság a befogadhatósági szabályait oly mértékben megnehezítette, hogy az már szakemberek bevonása nélkül gyakorlatilag lehetetlenné teszi a kérelem benyújtását, és e korlátozó előírásokhoz igazította saját formaszerű kérelmezési űrlapját, melynek már a letöltése, megnyitása is informatikusi segítséget igényel, minden racionális érv nélkül.
Elvben még ma is igaz, hogy a panasz benyújtásához nem kötelező jogi képviselőt megbízni nagy költségvállalás mellett. Ugyanakkor a befogadhatósági feltételek az ügyek 90 százalékában kizárják, hogy a panasz magas szinten felkészült jogi szakember bevonása, megbízása nélkül is eredményesen előterjeszthető legyen. Ma már a befogadhatósági vizsgálat része az is, hogy a panaszban egy akár öt-tíz éven át tartó, állammal folytatott jogvitának (hatósági eljárás első és másodfokon, bíróság első és másodfokon, majd általában felülvizsgálati eljárás) sokszor ezeroldalnyi dokumentumait kell három oldalban úgy összefoglalni, hogy abból a befogadhatósági vizsgálat során kétségmentesen megítélhető legyen: a bíróságnak a panasz kapcsán el kell-e járnia.
E lehetetlen feltétel ugyanakkor lehetőséget biztosít a bíróságnak arra, hogy a kifejtést elégtelennek minősítse, és a panaszt indoklás nélkül elutasítsa.
Újabb két oldalban lehet és kell a kifogásolt hatósági, majd bírósági döntéseket konkrétan és kétségmentesen összevetni az Egyezmény elvárásaival, s megnevezni, majd indokolni, hogy az állam, illetve hatóságai/bíróságai az Egyezmény mely pontjait sértették meg. Nem nehéz belátni, hogy ezek a terjedelmi korlátok a jogi szakemberek számára is ellehetetlenítik a kétségmentes szakmai bizonyítást, miközben tág teret biztosítanak az egyesbíró számára az elutasításra.
A strasbourgi bíróság megszámlálhatatlan döntése kimondta már a tagállamokat elmarasztalva, hogy az Egyezmény talán legfontosabb, 6. cikkének, a bírósághoz fordulás jogának a megsértését okozza minden olyan adminisztratív intézkedés, feltételhez kötés, amely indokolatlanul megnehezíti az érintettek számára a bírósági eljárás igénybevehetőségét – az EJEB csak magára nézve nem látja ezt jogsérelmet okozónak.
A strasbourgi Bírósághoz ma évente mintegy 40 ezer panasz érkezik, miközben az Egyezmény 20. cikkében rögzíti, hogy „a Bíróság ugyanannyi bíróból áll, mint amennyi a Magas szerződő felek száma”. Ez pedig ma 47 csatlakozó államot jelent, azaz egy bíróra évente közel ezer új ügy jut, ami fenntarthatatlan helyzetet hozott létre.
Tovább fokozva a már amúgy is elfogadhatatlan gyakorlatot, amely adminisztratív nehezítéssel próbálja az ügyszámot csökkenteni, az alapító Európa Tanácsban jelenleg előkészítés alatt áll az Egyezmény 14. kiegészítő jegyzőkönyve. Ennek munkapéldányai továbbra is azt az irányt követik, amely a bírósághoz fordulás jogának és módjának a további korlátozásával kívánja elérni az ügyszám jelentős csökkenését, amely azonban az Egyezmény elvi alapjával összeegyeztethetetlen cél.
Az Európa Tanács sikerként könyvelte el a 2022. február 1-jén hatályba lépett új korlátozásának eredményét, amely a panasz benyújtására korábban nyitva álló hat hónapos határidőt négyre csökkentette, és amely előírás hatására az új ügyek száma érzékelhetően lecsökkent. Itt jegyzem meg, hogy ez az új előírás gyakorlatilag ellehetetlenítette az 50 főt meghaladó pertársaságok közös fellépését. Az előírás szerint a rövidített határidőn belül elkészített beadványban a közös jogi képviselőnek a pertársaság minden tagjával egyeztetett, személyesített kérelme formanyomtatványán belül kellene meghatalmazást adnia, és azt a jogi képviselőnek elfogadnia akkor is, ha a pertársaság tagjai az országban szétszórva élnek, dolgoznak, vagy akár külföldön tartózkodnak. A nemzeti eljárásokban adott meghatalmazásokat a strasbourgi bíróság nem fogadja el.
Fel sem merül a Bíróság, illetve a hivatal, valamint az Európa Tanács országdelegáltjainak a gondolkodásmódjában, hogy milyen közös szabályozórendszer bevezetése esetén csökkenne drasztikusan a csatlakozott államok jogsértéseinek a száma. Esetleg miként lehetne az államonkénti egy helyett akár három-öt bírót delegálni, a segítő hivatalnokok számát megtöbbszörözni, beleértve a bíróság infrastruktúrájának a fejlesztését, jelentősen megnövelve ezzel az EJEB ma elégtelen kapacitását. Milyen érzékeny szankciók alkalmazásával lenne megszüntethető az, hogy államok kifizetik ugyan az eljárások végén a bíróság által megállapított méltányos elégtételt és jogi költségeket, de nem változtatnak a jogsértő gyakorlatukon, így ezrével adnak be új panaszosok újabb és újabb kérelmeket. Hogyan segíthetne a mesterséges intelligencia térnyerése a strasbourgi bíróság eljárásaiban, például a kérelmek, panaszok elemzése terén, feltárva azok kapcsolatát az Egyezmény előírásaival, korábbi bírósági döntésekkel.
Az ehhez hasonló megoldások összhangban lennének az Egyezmény alapelveivel, míg az elmúlt két évtized azon intézkedései, melyek elismerten a bírósághoz fordulás útjának a nehezítésével célozták meg az ügyszámok érdemi csökkentését, egyszerűen összeegyeztethetetlenek az Egyezmény legfontosabb előírásaival, azaz alapvető emberi jogsérelmet okoznak.
A valóság az, hogy ilyenkor csak arra az egy kérdésre nem tudok érdemi magyarázattal szolgálni, hogy miként lehetnek döntéshozók az emberi jogok területén azok a bírák, hivatalnokok, országdelegáltak, akik szembetűnő módon nem értik a hivatásuk által rájuk rótt felelősséget. Más szóval: kifejezetten alkalmatlanok hivataluk ellátására!
