Szerbia;Magyarország;menekültek;lövöldözés;embercsempészet;

„Ránk lőttek, ránk lőttek…!” – A magyar-szerb határnál rivalizáló embercsempészek háborújában jártunk

Embercsempész bandák vívnak tűzpárbajt esténként az Európa Unió határainál, miattuk vajdasági szerbeknek és magyaroknak kell együtt élniük a félelemmel. A magyar kormányzati propagandamédia kapva kap az alkalmon, és minden eset után bemutatja az „igazságot”. Idézőjelben, merthogy kedd este fél nyolc előtt valóban meghalt egy szír férfi Hajdújáráson, és valóban fegyveres bűnözők uralják a kitaposott migrációs tranzitútvonalakat. Ám ez a narratíva azt a látszatot kelti, mintha „illegális migránsok” felfegyverkezve rohamoznák Magyarország, vagyis az EU határait. Ez hazugság. Bűnözők vannak, ártatlan szír, kurd, török, afgán menekültek és persze gazdasági bevándorlók – akárcsak a londoni magyar közösségben. De fegyverrel nem ők jönnek. Balassa Tamás és Röhrig Dániel riportja.

És ha már „igazság”: a „rálőttek a Népszava munkatársaira” mondat is igaz ugyan, hiszen szó szerint a fülünk mellett süvített el egy gépfegyversorozat utolsó lövedéke, mégsem ránk lőttek, hanem egymásra. Senki nem akart megölni minket. A menekültek azonban, akiknek annyi a bűnük, hogy illegális határátlépést terveznek egy jobb élet reményében, életveszélyben vannak.

Riportunkban az erőszak mögé néztünk vajdasági magyarokkal és Szerbiában időző menekültekkel, és a szír férfi vére mellett európai politikát láttunk. Egy olyan politikát még az embercsempészeknél is többet profitál az erőszakhullámból: hatalmat szerez a szélsőjobb populizmusával.

– Ránk lőttek, … ránk lőttek…! – nem tudom, hányszor üvöltötte ezt Dani önkéntelenül is káromkodva, miután bevágódtunk az autóba, és lehajtott fejjel elhúztunk a sötét éjszakába a vastag porral fedett, süppedő földúton. A lövéseket számoltam, miközben párhuzamosan haladtunk a tőlünk harminc méterre lévő ideiglenes műszaki határzárral. Kettőt hallottunk, majd egy sorozatot, amelynek utolsó tölténye járt vérfagyasztóan közel hozzánk. Éles, semmihez sem fogható hang, ami a gyorsasága dacára térben érezhető. Még egy sorozatot hallottunk, immár az autóban, távolabbról. – Ne akadjunk el, oké? – kértem fotóriporter barátomat az adrenalinból nyert furcsa nyugalommal. Jobb nem jutott eszembe.

Lázadnak a hajdújárásiak

Úgy ötszáz métert tettünk meg, a Google Mapsen keresve járható csapást Hajdújárás felé. Negyed óra telhetett el, amikor a szabadkai készenléti rendőrség és különleges erők konvoja megkülönböztető jelzésekkel elhaladt mellettünk. Útzárhoz értünk. Elmeséltük a rendőrnek, mit hallottunk. Nem lepődött meg.

– És láttak is valamit? – kérdezte az ablakon bevilágítva.

– Semmit, csak a lövéseket hallottuk – feleltük.

Intett, menjünk tovább. Utólag jutott eszünkbe, hogy egy órával azelőtt szír férfiakkal találkoztunk, akik a határzár felé siettek. Időre mentek a szürkületben úgy tízen. Fiatal férfiak voltak kék elemózsiás szatyrokkal, egyikük egészen fehér bőrű, és csak ő beszélt angolul. Arabul nyilatkozó társa – széldzsekit adtunk neki, hogy eltakarhassa az arcát –, még az Instagramon is bejelölte Danit. Nem tűntek gyilkosnak, sőt: a sétájuk irányát tekintve a lövések idején az alattunk lévő erdős-nádas részen bújhattak meg. Igazából őket követtük, hogy lássuk a határátlépést. Nem volt jó ötlet. Együtt kerültünk életveszélybe.

Az útzártól pár száz méterre egy fülhallgatóval kerekező fiút állítottunk meg. Dávid Szegeden dolgozik egy hotelban.

– Egymást lövöldözik folyamatosan – mondja higgadtan, mint aki hozzászokott ehhez. – Este be kell zárkózni, mert ők sem jönnek azért a civilek közé lövöldözni annyira. A hajdukovói lakosok folyamatosan lázadnak, de amíg nem lesznek kitelepítve az országból, addig előrelépés sem lesz.

Negyed órával később helyszínelésbe botlottunk. A rendőr azt kérte, száz méterrel távolabb várakozzunk, ahol a parancsnoka tájékoztatást ad, ha végeznek. A mentő dolgavégezetlenül távozott. Halottaskocsi érkezett.

Másnap együtt kávéztunk a szerb közszolgálati tévé és helyi Pannon RTV munkatársaival, utóbbiak a magyar M1 számára élő bejelentkezésre készültek. A rendőrségi forrásokra hivatkozó vajdasági riporter arról tudósította a köztelevíziót, hogy egy afgánok által használt tanyán szír csoport akart áthaladni, és miután nem fizettek, kitört a fegyveres leszámolás.

„Egyre többen vannak, és egyre erőszakosabban, egyre agresszívebben lépnek fel az illegális bevándorlók” – idézte a Migrációkutató Intézet Kossuth Rádiónak nyilatkozó munkatársát a bejátszás. Tóth Klaudia olyan közpénzből fenntartott Fidesz-kormánypárti propagandaszervezetet képvisel, akárcsak a magyar köztelevízió. Mondásuk az, hogy a határterületi dominanciaharc érdekében egyre több fegyver van a „migránsoknál” és az embercsempészeknél.

– Nagyon érdekes az a kérdés – folytatta a munkatárs –, hogy miért fog fegyvert, aki menedéket próbálna az Európai Unióban találni vagy kérni? Tóth Klaudia kérdését megválaszolva:

se a fegyverkezés, se az erőszak, se a feszültségkeltés nem érdeke a menekülteknek. Ez a bűnözők érdeke, akik reklámot csinálnak 2–5 ezer eurós migrációs szolgáltatásuknak. Sokakat tízszer-hússzor is elvisznek a határzárhoz, mire átjutnak a Magyar Köztársaság területére, ahol még mindig nincsenek biztonságban. 

A rendőrök nem egyszer ötven-száz kilométeres mélységből hozzá vissza, majd tranzitkapukon visszaküldik őket Szerbiába. Sokan így is eljutnak Ausztriába, amelyet újabban Szlovákián keresztül közelítenek meg.

Nem vitatva, hogy a bevándorlók között is voltak és lesznek bajkeverők, vagy akár terroristák, a kérdés valóban érdekes, és a válasz is benne van. A menekültek túlnyomó többségének esze ágában sincs felfegyverkezve rohamozni Európát. Többségük valóban a szír háború, az afganisztáni tálib hatalom túlkapásai, a kurd nép kisemmizettsége vagy a török földrengés miatt hagyja el otthonát. Sokukat családtagok, barátok várják Nyugaton. Az uniós migrációs politika sikere – vagy a jelenlegi sikertelensége – azon múlik, képes-e az „erőszakos migránsok” és az életükért menekülő gyermekes családok közötti nyilvánvaló különbségtételre hatékony határvédelemmel és emberséges menekültügyi protokollal. Vagy a bűnözők nyernek, és az elesettek közé vegyülve rombolják a humanitárius hozzáállás lehetőségeit. A „lövöldöző, erőszakos migráns” fideszes szóösszetétele nem a megoldást segíti, de óriásplakátokra kétségkívül hangzatos szlogen.

„Te nem vagy gyilkos!”

A szerb-magyar határszakasz észak-bácskai térségében, Zombortól Horgosig – a magyar oldalon Hercegszántótól Röszkéig – az elmúlt hónapokban eldurvult a helyzet. Mindennap hallani fegyverzajt az erdő felől. Hajdújáráson keresve sem találni olyat, akiben jottányi együttérzés maradt volna a menekültek iránt.

– Ha fegyvert adnának a kezembe, azonnal megoldanám a helyzetet – mondja aggasztóan komolyan a harmincas éveiben járó Gábor, akivel az egyik hajdújárási kocsmában beszélgetünk.

– De te nem vagy gyilkos! – érvelünk. – Ha ártatlanokat ölsz, ugyanolyan gyilkos leszel, mint ők.

– Nem érdekel. Amikor a faluközpontban, a szüleim házánál lövöldöztek, akkor kihúzták nálam a gyufát. És ha anyunak vagy apunak baja esett volna?! Egyszer tévedjen el egy golyó! Itt gyerekes családok élnek! És a szerb rendőr még engem akart bevinni, amikor üvöltöztem vele. Ha olyan keményfaszú vagy, mondtam neki, akkor a migránsokat szedjed össze, ne engem! Négy napig nem tudtam hazamenni, barátoknál laktam, egyiknél fürödtem, a másik ruhát adott.

A férfi azt mesélte, egyszer összejöttek a falubeliek vagy harmincan, és helyben hagytak néhányat egy erdőszéli illegális tábor lakói közül. Amúgy traktorral is kijár a terepre, és összegyűjti az elrejtett alumíniumlétrákat. De nem csak kellemetlenkedni akar.

– Eladogatom őket. Valami kárpótlást én is kapjak, amiért elszenvedem őket.

A kocsmában mindenkinek vannak kellemetlen élményei a bevándorlókaravánokkal.

– Napnyugta előtt ötvenesével-százasával indulnak a határ felé – meséli Dragomir, aki sokakkal együtt egy Facebook-csoportban osztja meg az aktuálisan látottak: hol, mennyien vannak, hallanak-e lövéseket. – Többnyire az autópályánál teszik ki „a talibánokat” a taxik. Vodicsok, vezetők várják őket, akiket nappal nemigen látni. Átjönnek a hídon, ahonnan alig egy néhány kilométer a határzár.

– Nap nap után lefotózzuk őket, mutatjuk a rendőröknek, akik képtelenek erélyesen fellépni – vette vissza a szót Gábor. – Le vannak ezek fizetve mind. Vučić is csak a markát tartja az EU-nak, és elteszi az eurókat. Nagy üzlet ez a szerb kormánynak. Bratislav Gašić, a belügyminiszter a leszámolások másnapján mutatóba kiküldi a csendőrséget meg a különleges egységeket kvadokkal, drónokkal, megmutatják magukat, és elmennek.

Az említett közösségioldal-forgalmat az embercsempészek nem nézik jó szemmel.

– Feri barátomék háza előtt, a volt szeméttelep völgyéből lövöldöztek másfél hónapja, és kézigránátot is robbantottak „a talibánok” – folytatja Gábor, aki később meg is mutatja a lövésnyomokat a ház előtti villanyóraszekrényen és fenyőfán. Az egyik ágat leszakította egy lövedék.

Ferivel magunk is találkozunk később. A hídról mutatja, ahol állnak meg a taxisok. Korábban arccal is nyilatkozott már, de emiatt megtalálták az embercsempészek. Most már sokkal óvatosabb, de a harcot nem adja fel.

A közösségi médiát az embercsempész-bandák is otthonosan használják. A TikTokra feltett videóikban, olykor arcukat is vállalva demonstrálják a határ átjárhatóságát. Számos felvételükön látszik, ahogy a szétvágott kerítésrendszert ajtóként használják a menekültcsoportok, vagy éppen a vezetők üzennek jelenlétükkel a határvadászoknak, fel s alá sétálgatva a két határkerítés között. Máskor kővel, husángokkal dobálják a nehéz szolgálatot teljesítő magyar egyenruhásokat. Ezek a felvételek a magyar kormány kedvenc saját tartalmai a Facebookon.

A többször megerősített határőrizeti célú ideiglenes biztonsági határzár (IBH) 175 kilométer hosszan húzódik a magyar-szerb és a magyar-horvát határon. Utóbbit Horvátország idei schengeni csatlakozását követően már el kellett volna bontani. A műszaki határzárat a Szabadka melletti makkhetesi erdőtől a Hajdújárás határában lévő autópályáig mintegy fél kilométerenként, valamilyen mértékben megbontották. Az autópályához legközelebb eső útvonalnál lévő kerítést teljesen szétvágták. Könnyedén félrehúzható, így szabad az út a hat-nyolc méterre emelt 1-es számú védelmi vonalig, az alacsonyabb kerítésig, amely egy pár méteres létrával átmászható.

Az említett átjárón narancs hátizsák akadt be a drótháló éles pengéibe. Elsőre „fennakadásnak” tűnik, de jelzés lehet inkább, amely egy csoport fennhatóságát hirdeti, és a szürkületben is kiválóan látszik. Ahogy ezt megfigyeljük, pár perc múlva érkezik az első határvadász járőr. A zöld terepjáró első ablakai helyére mindkét oldalon a tömegtüntetésekről ismert törhetetlen plexipajzsot rögzítettek. Akárha egy Mad Max-jármű volna. A benne ülők egykedvűen méregetnek minket, nem kifejezetten örülnek a látogatóknak, még akkor sem, ha csak újságírók. Elhajtanak. Poros autójukon obszcén üzeneteket látunk, Allah nevét is használva. Nem szívesen idéznénk e szavakat, a sajtóban erősebbek volnának, mint személyes háború idején az iszlámhitűekkel.

Az említett szakaszon további két-három „határátlépőt” regisztrálunk. Ezek nincsenek szétvágva, csak a pengésdrótot feszítették félre, hogy a létrákkal megközelíthető legyen a kerítés. Az egyik helyhez egy gyümölcsösön és egy kukoricáson át vezet pár száz méteres kitaposott ösvény. Nem tartozik a legkellemesebb élmények közé a sétálgatás itt. Sötétedés után pedig életveszélyes lehet.

Nem messze egy hatalmas almás felé igyekszik egy ősz, copfos férfi. Kockás ingben, napcserzetten, sportosan. Jovánnak hívják, és erdei embernek tartja magát. Aktív éveiben rendőrként szolgált, de már jó pár éve leszerelt, és kivonult a civilizációból.

– Bonyolult történet ez – kevés szóval beszél, hatásszüneteket tart, miközben bekönyököl az autónkba. – Egyáltalán nem félek tőlük. Gyakran találkozunk, beszélgetünk. Egyszer még azt is megkérdezték, miért járok mezítláb, és adni akartak egy cipőt. Többnyire jó emberek ezek. Kevés köztük a bajkeverő. Normális, családos emberek, akik nem bántanának soha senkit.

Jován ismeri a különleges erők egyik parancsnokát, s rajta keresztül magas rangú belügyi tisztviselővel beszélt érkezésünk előtt.

Bírálta a rendőrség munkáját, amelyet óriási költséggel, teljesen feleslegesen végeznek. Látszattevékenység szerinte, hiszen a bűnelkövetők közelébe se mennek.

A férfi török kávéját időhiányra hivatkozva udvariasan visszautasítjuk, mert még sötétedés előtt abba a nádasba igyekszünk, ahol előző este a tanyai lövöldözés eltévedt golyói röpködtek. Nyomokat keresünk, és próbáljuk összerakni a krimibe illő este mozaikjait. Aztán a szabadkai befogadóállomáshoz megyünk, ahol az összecsapás másnapján rengeteg rendőrautó kísér több buszt, amelyekben menekültek ülnek. Előtte a keményebb csendőrség hosszú konvojaival találkoztunk, szintúgy Újvidék-Belgrád irányába tartva.

Allah minket is szeret

Mohamed, Jázmin és két fiúgyermekük – tíz és tizennégy évesek lehetnek – már holnap örömmel elhagynák Szerbiát. A tábor közelében, a palicsi út mentén ülnek a fűben, taxira várnak. Előző este ott voltak a szír menekültek között, amikor az afgánok rájuk lőttek. Mohammed Jasmine kendőjén mutatja a nő édesapjának a vérét. Ő is sérültek között van, kórházban ápolják.

– Törökország, Bulgária, Szerbia, Magyarország, Szlovákia, Németország – sorolja a férfi eddigi és a tervezett útjuk főbb állomásait. Visszatérni nem akarnak. – Veszélyes. Veszélyes – ismételgeti Mohamed.

Jázmin hangosan, mintha értenénk arabul, többször elmond valamit.

– Mrhban! Mrhban! – Ez lehet a szia. A „szalem alejkum” már ismerősebben cseng.

A napot a befogadóállomásnál zárjuk. Lakói kizárólag férfiak, akik szabadon járnak-kelnek. Éjjel tizenegy körül taxik érkeznek, kiket szatyrokkal a városból, kiket hátizsákokkal a műszaki határzártól hoznak vissza. Két férfi közelít felénk. Szíriai kurdok. Harmadszor kísérelték meg sikertelenül a határátlépést, és ameddig csak élet van bennük, próbálkoznak. Bassár el-Asszad rezsimje a garancia, hogy ők oda vissza nem mennek. Kérdés nélkül adnak két cigarettát. Amint megtudják, hogy magyarok vagyunk, az alacsonyabb, mosolygós Iskender megdicséri a határvadászokat, hogy mindig emberségesen toloncolták vissza.

– Nem bántottak, nem törték el csontunkat, rendesek voltak – mondja, kapucniját felemelve illusztrálva a fülön csípés pillanatát, majd biztosít róla, hogy Allah nagy, és mindenkit szeret, így minket is. Ez azért jó hír.

Újabb taxi érkezik. Alacsony, értelmiséginek tűnő arab férfi száll ki egy kamaszfiúval, és egy hétévesforma kislány kezét fogja. A fák közé tartanak, ahol előzőleg népes török és szír családokkal beszéltünk. Ott éjszakáznak. A kislány előrefelé megy, de hátrafordulva minket néz. Mosolyognak a szemei. Ki tudja, miért, de mosolyognak. Mintha egy mesében sétálna éppen.