interjú;diplomások;Színház- és Filmművészeti Egyetem;

Egyik sokk követi a másikat

Tudják, milyen Zoomon keresztül csókjelenetet próbálni, de leginkább elfelejtenék a covid időszakát. Az egyetemfoglalásról megoszlik a véleményük, és az sem biztos, hogy mindenki a szakmában marad, az osztály viszont összeköti őket. Sorozatunkban a Színház- és Filmművészeti Egyetem frissdiplomásait, a Zsámbéki-Fullajtár-Tárnoki-Jákfalvi osztály tagjait mutatjuk be. Második rész.

Mi az első, meghatározó színházi élményetek?

Gloviczki Bernát: Bodó Viktor A revizor-rendezése a Vígszínházban. Gimis koromban láttam, és azt éreztem, hogy így érdemes színházat csinálni.

Mosolygó Sára: Pécsen nőttem fel, de ott ritkán néztem előadásokat. Viszont egyszer eljöttek Pintér Béláék a Pécsi Harmadik Színházba, amire a gimnáziumi osztályommal mentünk el, az az élmény nagyon erősen megmaradt. A darab talán a Szutyok volt, ebben nem vagyok biztos, az érzés viszont máig megvan: rendkívül új volt nekem a nyelvezet és a forma, amivel ott találkoztam.

Katona Péter Dániel: A miskolci színházban A portugált látva éreztem azt, hogy jó lenne a színpadon lenni. Nem gondoltam konkrétan a színészetre, csak arra, hogy részesévé váljak.

Jeney Luca: Olyan helyen nőttem föl, ahol közel s távol se volt színház. Az első ilyen élményemből csak annyi maradt meg, hogy az Aidát néztük, nagyon fáradt voltam, busszal kellett menni, későn értünk haza. Őszintén,  nem hiszek ezekben a villámcsapásszerű felismerésekben, hogy „na, most akkor én innentől színész akarok lenni”.

Pásztor Dániel: Polgár Csaba alakítása az Örkény Színház Hamletjéből. Résztvevőként pedig az, amikor a gimnáziumomban a színjátszókör előadta Szentivánéji álmot. Akkoriban vadászkürtön tanultam, és az előadásban Theseus színpadra lépésekor kellett egy indulót játszanom. De annyira izgultam, hogy csak a függöny mögött mertem zenélni. Ez volt az első „szerepem”.

Mit kaptatok az egyetemi képzéstől? Mi az, ami hiányozni fog ebből az öt évből?

MS: Rengeteg dolgot tudnék sorolni, amivel több lettem és amit tanultam, mégis szívem szerint az osztályközösséget mondanám mint legpozitívabb élményt. Ez fog hiányozni a legjobban, sőt, már most is hiányzik. Soha nem volt olyan konfliktus, ami szétzilálta volna a csapatunkat, soha nem közösítettünk ki senkit, nem érzékeltettük senkivel, hogy le lenne maradva. Az egymással való versengés is csak pillanatokra volt jelen ebben az öt évben, ami szinte csoda, mert a legtöbb színházi környezetben ez szinte alapvetés.

KPD: Hiányozni fog a rendszer, amiben éltem, hogy tudtam az osztályhoz fizikailag kapcsolódni. Az utolsó évben sok olyan előadás volt, amit gyűlöltem csinálni, és csak az lelkesített, hogy ha odamegyek este, akkor az osztállyal találkozhatok. Mindent felülírt, hogy egy vacak előadás előtt baromkodunk, utána meg elmegyünk sörözni. Visszagondolva minden szenvedés megszépül, azzal foglalkozni, hogy befizessem a tb-met százszor rosszabb minden végigszenvedett egyetemi hétnél.

PD: Valójában nekünk másfél év volt „tisztán”, hiszen a negyedik félévben már jött a covid. De ebben az időszakban a sok nehézség és gyötrelem ellenére egy kivételesen inspiráló közegben tanulhattunk. Reggel mozgásóra, aztán másfél órás beszélgetés iszonyat izgalmas dolgokról elképesztően nagy tudású emberekkel, utána meg énekóra, beszédóra, majd a mesterségóra, aztán hajnalig próba. Ez az egész agyament pörgés otthonos volt. Az egyetemi büfé és kollégium pedig olyan hely volt, ahol szabadon lehetett vitázni szakmai kérdésekről hajnali négykor is, ha nem tud aludni az ember.

JL: Az elméleti és mozgásórák már most hiányoznak. Általában a színészoktatás kapcsán elvétve említik ezeket a tárgyakat, miközben baromi fontosak. Színésznek lenni szerintem nem csak azt jelenti, hogy bármit eljátszol, ahogy azt a mesterségórán megtanultad, készségtantárgyak nélkül semmi nem megy. Az elméleti és mozgástanáraink mind nagy kaliberű, világlátott, több nyelven beszélő, művelt, csodálatos emberek voltak, akiktől nem csak a tantárgyat tanultuk meg, hanem a gondolkodást is. Akit konkrétan ki akarok emelni, az Jákfalvi Magdolna. Ő volt a legnagyobb hős ebben az öt évben, a legzűrösebb időszakban is mellénk állt és harcolt értünk, ha ő nem lett volna, akkor nekünk lehet, hogy most nincs diplománk.

GB: Minden előttem szólóval egyetértve egy konkrét élményt mondanék: az utolsó közös vizsgánkat, a Merre jársz?... címűt, amit Szécsi Bence rendezett. Ez egy olyan közös anyag, közös próbafolyamat volt, ami alátámasztotta azt, hogy mi dolgozni is nagyon jól tudunk együtt. Hiányozni fog, azt gondolom, hogy egy igazán különleges előadás született, amiben mindenki jól érezhette magát. Remek befejezése volt ennek a viharos öt évnek.

Milyen változást hozott az életetekben a Covid-időszak és az egyetemfoglalás?

PD: A covid szörnyű volt, törölném, nem kérem, fúj. Egy színészképzésben ez teljesen nonszensz, Zoomon próbáltam csókjelenetet egy osztálytársammal, és még sorolhatnám a teljesen lehetetlen helyzeteket. Mivel közösségi lénynek tartom magamat, az elszigeteltségtől azt hittem, hogy meg fogok kattanni. Az egyetemfoglalás egyszerre volt felszabadító és gyötrelmes, a mai napig dolgozom fel a történteket. Most ott tartok, hogy jobban szeretem a tanulságok felől megközelíteni ezeket az élményeket. Teljesen szélsőséges helyzetekben láthattunk embereket. Rengeteget tanultam szakmailag és emberileg is. Nem cserélném el ezt az időszakot.

KPD: A covid kapcsán azt tapasztaltam meg, hogy semmi sem biztos. Az egyetemfoglalás kapcsán is részint ezt, teljesen megváltoztatta a demokráciáról alkotott képemet, szerintem a demokrácia csak papíron létezik, kivitelezhetetlen. Ha nem lett volna egyetemfoglalás, és simán végigmegy az öt év Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea vezetésével, akkor szerintem nagyon sok tapasztalástól és munkától estem volna el, mert az a hektikus időszak egyedül arra adott lehetőséget, hogy ne legyünk az egyetemen, és megpróbáljunk a saját lábunkra állni.

JL: Az egyetemfoglalás és a covid furcsán összefolyik, hiszen végül a vírushelyzet vetett véget az egész ellenállásnak. Bennem az egész időszak kialakított egyfajta védelmi reakciót, részint kívülállóként lavírozom mindenhol. Ez abból is fakad, hogy mi végül nem mentünk áta Freeszfére, ami baromi bonyolult kérdéskör. A kívülállás eredője, hogy egyik oldallal sem értettünk egyet százszázalékig, ami igazából a világ legtermészetesebb dolga. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem gondolom, hogy kevésbé vagyunk frreszfesek, mint azok, akik átmentek.

MS: Nekem nagyrészt szorongást okozott az egész. Még nem dolgoztam föl a történteket, így egyelőre nehezen tudná, meghatározni, mit is tanultam ebből. Úgy érzem állandóan mentegetőznöm kell, hogy milyen munkát és miért vállaltam/vállalok el, most meg már amiatt is magyarázkodnom kell, hogy hol tanultam. Egyik sokk követi a másikat, most az is sokk, hogy az egyetem védőhálója nélkül újra definiáljam magam. Sok helyzetben azzal szembesülök, hogy nem lettem felkészítve, mi is vár rám pontosan a „valós szakmában” és hogyan álljak helyt a színpadon túl.

GB: Rengeteg minden van erről a fejemben, de nem elég se egy bekezdés vagy egy cikk. Egy könyv sem lenne elég, hogy mi történt akkor ott velünk. Az egyetemfoglalás és a Covid is kész helyzet elé állított minket, semmi időnk nem volt arra, hogy megértsük, mi történik, hogy egyáltalán kérdéseket tudjunk feltenni. Mostanában villannak be egészen szürreális képek ezekről a szélsőséges időszakokról. Akkor nem voltak kérdések, például, hogy kiállunk-e, feltesszük a sárga maszkot és kitartjuk a kezünket, és természetesen most utólag visszanézve is így tennék, de akkor úgy tettünk mindent, amit helyesnek láttunk, hogy közben nem volt elég időnk mérlegelni és elemezni. Viszont részint ennek a rettenetes időszaknak köszönhetjük azt, hogy még jobban összetartottunk, és emiatt tudunk egymás sikereinek őszintén örülni osztályszinten. Olyanon mentünk keresztül együtt, amin, remélem, soha többé nem fogunk.

Milyen új munkák várnak rátok az egyetem utáni első évadotokban?

PD: Négy bemutatóm lesz a Katona József Színházban, ahova Bernáttal együtt leszerződtünk

GB: Úgyszintén.

MS: Szabadúszóként folytatom, egyelőre egy új bemutató vár rám, illetve játszom az eddigi előadásimat. Viszont egyre többször érzem úgy, hogy mást is ki kellene tanulni, és külföld gondolata is egyre jobban érik bennem.

JL: Nekem egy bemutatóm lesz az RS9-ben meg egy a Pinceszínházban, és játszom a meglévőket.

KPD: Én szabadúszó vagyok, egy bemutatóm lesz az Átriumban, játszom a meglévő előadásaimat, utána bezár az Átrium, és arra gondoltam, hogy háztartási gépszerelést fogok tanulni, mert abban van pénz, meg érdekelnek a kütyük.

Fullajtár Andrea rendhagyó székfoglalója

A most végzett osztály egyik osztályfőnöke volt Fullajtár Andrea, aki péntek este tartotta a Széchenyi művészeti és irodalmi akadémiai székfoglalóját. De nem is akárhogy. Erre az alkalomra a testületbe bekerülők általában székfoglaló beszéddel készülnek. Csakhogy a Katona József Színház színésznője nem elsősorban ezzel készült, hanem eljátszotta a Kamrában Az átnevelhetetlen című monodrámáját, amely Anna Politovszkaja újságírónőről szól, akit 2006. október 7-én moszkvai otthona előtt meggyilkoltak. Fullajtár Andrea az előadás után elmesélte, hogy pályája eddigi huszonöt éve alatt öt monodrámát készített, de talán ez érintette meg leginkább, ez vált a legszemélyesebbé számára. 2018. karácsonyán három ismerősétől is megkapta Anna Politovszkaja magyarul is megjelent Orosz naplóját. Nagyon megrázta a szöveg, később felvetődött, hogy szülessen belőle egy előadás. Végül a szövegkönyv alapja Stafano Massini monodrámája lett, a produkció dramaturgja Török Tamara, rendező: Pelsőczy Réka. Az előadást 2020. januárjában mutatták be. Fullajtár Andrea elmesélte, hogy négy nappal az orosz ukrán háború kitörése után is játszották, amikor felnézett a színpadról a nézőtérre, azt látta, hogy szinte mindenki sír, mint ahogy ő is. Megrázó este lehetett, ahogy a pénteki is az volt. A féktelen, gátlástalan hatalom és az igazságkereső újságírónő ütközetének sokkoló látlelete. B. Gy,