– Igaz, hogy azért került a Vasasba, mert az MTK-ból eltanácsolták?
– Igaz. Konkrétan Sándor Károlynak nem tetszett a játékom. Nekem annál inkább tetszett az övé. Amikor Blumi, azaz Bakos Antal, a kék-fehérek szintén legendás intézője megtudta, hogy Csikarnak nem kellettem, a haját tépte volna szegény, ha lett volna neki.
– Mondom azt a Vasast, amelyben 1968 tavaszán, a Pécs ellen (4:0) bemutatkozott: Bolemányi – Bakos, Mészöly, Mathesz, Fister – Müller, Menczel – Radics, Puskás, Farkas, Korsós. Milyen volt a nagyok között játszani?
– Csak azért kerültem be Radics Jancsival együtt, mert Ihász Kálmán és Molnár Dezső megsérült. Megilletődni meg nem volt időm, mert negyven perc elteltével 3-0-ra vezettünk. Arra emlékszem még, hogy Illovszky Rudi bácsi, az edzőnk Stefinek hívott, azóta sem tudom, miért.
– Felhozok egy másik négyest: Vasas–Inter Bratislava 4:1.
– Azzal nyertük meg a Közép-európai Kupát 1970-ben. A boldog angyalföldi szurkolók szerint törlesztettünk valamit a marseille-i 1-4-ért. De ez nem volt igaz, mert a csehszlovákok kinn jártak a vb-n, mi meg nem. Viszont azon a döntőn olyan gólt lőttem a rövid felsőbe, amelyet fel tudok idézni. Röstellem, de nem sok ilyen akad. Nem azért, mert nem rúgtam gólokat, hanem azért, mert rossz a memóriám.
– Fogadok, hogy egy Üllői úti gólja is megvan!
– Azt annyiszor emlegették mások, hogy nem mehetett ki a fejemből. A Fradi-pálya újjáavatásán, 1974. május 19-én rúgtam a labdát Géczi Pista hálójába, azzal nyertünk 1-0-ra. Évtizedekig mondogattam szegény Várady Bélának, hogy nem sok gólt kell lőni, hanem egy olyat, amelyre emlékeznek.
– Állítólag a meccs előtt az angyalföldi játékosok felajánlották a döntetlent a ferencvárosiaknak, de a zöld-fehérek azt felelték: szó se lehet róla!
– Erre nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy tíz nappal a pályaavató után Albert Flórián utolsó válogatott mérkőzésén játszhattam a jugoszlávok ellen. Győztünk 3-2-re.
– Az volt a második válogatott meccse. Négy évvel az első után. Miért tartott ilyen hosszú szünetet?
– Előbb kellett volna komolyabban vennem a futballt. De nem csak rajtam múlt. Amikor pályafutásom vége felé – Fazekas Lacival együtt – kiszerződhettem Antwerpenbe, megtudtam, milyen a profizmus. Nálunk nagyon sok kitűnő futballista volt, ám profizmus, az nem létezett.
– Hogyan akklimatizálódott odakinn?
– Nehezen. Fél év után ki akartak tenni a csapatból. De aztán belerázódtam.
– Olyannyira, hogy az 1981-es vb-selejtezőkön, majd az 1982-es vb-n a válogatott meghatározó tagja volt.
– Luzernnel kezdődött. A svájci vb-selejtezőn tizenegyest ítéltek a javunkra, és elmentem a labdáért, hogy majd odaadom annak, akit Mészöly Kálmán kapitány kijelölt. Aztán a kezemben maradt a zsuga, mert senki nem akarta elrúgni. Lőttem, bement, azzal lett 2-2. Apropó, Mészöly! Együtt futballoztam vele, ahogyan Farkas Jancsival és Ihász Kálmánnal is, ám hármójuk 1974-es búcsúmeccsére elfelejtett meghívni a Vasas akkori edzője.
– Mit jelent önnek a Vasas?
– Mindent. S nem kis büszkeség, hogy csapatkapitánya lehettem az 1977-es, kereken százgólos bajnokcsapatnak. Mert kizárólag a játékommal értem el, hogy engem válasszanak csékának. Csak azt sajnálom, hogy azóta sem nyert aranyérmet a Vasas.
– Melyik volt élete meccse?
– Mindegyik az volt, kiváltképp, ha a Népstadionban játszottunk, zsúfolt ház előtt. Mint 1973 szeptemberében, amikor 4-2-re nyertünk az Újpest ellen, és 3-1-nél egy méterről, lehajolva befejeltem Várady Béla labdáját. Felhőfejes – mondtam.
– Mit mondott, amikor Mészöly 1-0-nál lecserélte 1982-ben, a belgák elleni vb-mérkőzésen, amely aztán 1-1-gyel és kieséssel zárult?
– Hagyjuk. Inkább arra térek ki, hogy az argentinokkal hazai pályán találkoztam Alicantéban, mert akkor már Spanyolországban, a Herculesben futballoztam. S elmesélem azt is, miként reagált Törőcsik Andris, amikor Kálmán lehívta őt a salvadoriak 10-1-es legyőzésekor. Ment lefelé, s felém fordulva azt morogta a fogai közt: „Puszilom apádat.”
– Milyen érzés hetvenöt évesnek lenni?
– A nagylábujjamat amputálták, sosem fog kinőni. Ennél jobban fáj, hogy válogatott- és klubtársaim közül sokan már nem lehetnek köztünk. Azaz nincs mese, örülnöm kell, hogy élek.
