Bár olykor napközben meg-megvillantja még erejét a meleg, piroslanak a folyton érő málnák, lilul a füge most még zöld burka, zsonganak körülötte a darazsak, s a kutyákkal is versenyt futunk, melyikünk veszi észre hamarabb a fáról lepottyanó mézédes, hamvas ringlót, azért a reggelek már szúrósan hidegek. Ottmarad a harmat a fűszálakon késő délelőttig, a pók pedig oly’ sietősen fonja a kökénybokrok tüskéi között hálóját, mintha már egyenesen a deret érezné. „ Ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón…” – jutnak eszünkbe a klasszikus sorok, amelyek fülünkben kedvenc irodalomtanárunk rekedtes, érces hangján visszhangoznak elő.
Ideje van ilyenkor annak is, hogy rendet tegyünk finoman szólva is eklektikus szekrénybelsőnk polcain, kiválogatva, minek intünk búcsút végképp, s minek adunk még egy esélyt, hogy jövő nyáron se vegyük fel, csak foglalja újból a helyet, s tegye még átláthatatlanabbá az amúgy is átláthatatlan halmokat. Mindig csodálkoztam, hogy van, akinek örömet okoz a ruhái, kendői hajtogatása, gusztálva tekint végig a szépen összehajtogatott pólóin, csíptetős tartóra akasztja a szoknyáit, élt vasal a nadrágjába, és sorolhatnám mindazt a feleslegesnek tűnő időtöltést, amire jómagam nem szívesen áldozom az értékes perceket. Elismerem persze, hogy a ruhák közötti rendrakás is lehet egyfajta szenvedély, próbáltam magam is néhányszor ebben elmerülni, szakirodalmat is olvastam, de amikor egy cikkben rábukkantam, hogy még Marie Kondo, a rendrakás japán királynője is feladta ezt a harcot, megnyugodtam némelyest.
Az egyik alsó polcon, valahol a bal sarokban mélyen betuszkolva ismerős tapintású darab került a kezembe, puha, mégis csiklandóan bolyhos és szöszös. Nagyanyám nagy fekete berliner – neki „beliner” volt, miként a besztercei szilva is „bercencei” – kendője volt az, egyike azoknak a sok helyet foglaló, gyakorlatilag már felesleges, kidobásra mégis sosem ítélt daraboknak, amik már-már évtizedek óta követnek újabb és újabb szekrényekbe. Sajátságosan rafinált viselete volt ez a falusi asszonyoknak, hiszen ha háromszögre hajtották, majd két végét átdobták elől, megtekerték hátul és összekötötték, szinte kabátnyi öltözetet kaptak, miközben szabadon mozoghatott a karjuk, húzhattak télen vizet a kútból, gyalulhattak káposztát a savanyító hordóba, etethettek malacokat. Ebből is volt ünnepi és hétköznapi, „templomba járós” és otthoni. E darabba tán gyerekként bugyoláltak először, aztán néztem sokáig a nagyanyámon, míg hozzám került, épp jókor: a főiskolás folklór-hippis korszakom elején. Ollóval így szépen lyukat vágtam a nagykendő mértani közepén, félhangosan egyfajta megbocsátást kérő mantrát suttogva az ég felé, aztán hordtam, mint valami poncsót, színes nyaksálakkal feldobva a fekete komolyságát. Lett később takaró a teraszon lévő karosszékben, s került be végül kopottan, kiszolgálva a maga idejét a szekrény mélyére, ahol ott is marad, az időm végeztéig.