„Az egyetlen nagy festő, aki sosem festett szomorú képet” – Megnéztük a Renoir-kiállítást a Szépművészeti Múzeumban

Pierre-Auguste Renoir művészetével a közönség első alkalommal találkozhat átfogó, reprezentatív magyarországi kiállításon. A francia mester hat évtizedes életművét mintegy hetven alkotás mutatja be.

2019 májusában a Szépművészeti Múzeum egy kamarakiállításon mutatta be a nagyközönségnek Pierre-Auguste Renoir (1841–1919) Fekvő aktját, amelyért 12,3 millió dollárt (mintegy 3,5 milliárd forintot) fizetett a Miniszterelnökség a világ legnagyobb képzőművészeti vásárán, a maastrichti TEFAF-on. A festmény korábban 1907 decemberében volt látható Budapesten, tizenegy Renoir-festmény között a Nemzeti Szalon Modern francia nagymesterek tárlatának fénypontjaként. A Fekvő akt (Gabrielle) Renoir kései korszakának egyik főműve. Modellje Gabrielle Renard, aki a festő fia – a későbbi filmrendező –, Jean Renoir nevelőnője volt, továbbá unokanővére. Pierre-Auguste Renoir több mint kétszáz festményének volt a modellje, és mint az Jean Renoir feljegyzéseiből is tudható, múzsaként új erőt adott az akkor már ízületi problémákkal küszködő festőnek.

Az 1903-ban festett mű egy három darabból álló sorozat része, így felvetődött az ötlet, hogy a képet – a világon először – a másik két párdarabjával együtt kellene bemutatni. A Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Baán László javaslatára nyitottnak mutatkozott a Musée d’Orsay és a Musée de l’Orangerie, e két párizsi múzeumból huszonhét mű érkezett a Szépművészeti Múzeum pénteken megnyílt Renoir-tárlatára. (Kiemelkedő jelentőségű alkotásokat adott kölcsönbe a tárlatra további csaknem húsz európai közgyűjtemény, a párizsi Petit Palais és a Musée National Picasso, a madridi Museo Nacional Thyssen-Bornemisza, és a bécsi Belvedere is.) A három fekvő akt – számos más akt, alakábrázolás társaságában – a kiállítás egyik hangsúlyos része a portrék, a táj- és modern életképek mellett. (Természetesen Gabrielle más képeken is feltűnik.) Ez a három akt a nagy előképek, Giorgione, Tiziano, mellett Ingres, Delacroix és Manet művészetét is megidézi. „Az idős Renoir, minden idők legnagyobb festője, utolsó napjait gyönyörű, buja aktok festésével tölti az eljövendő korok örömére” – idézte a tárlat megnyitója előtt Cécile Girardeau művészettörténész Guillaume Apollinaire 1912-es sorait.

Paul Perrin szerint a budapesti kiállítás láthatóvá teszi, Renoir miben volt a legjobb és legegyedibb a XIX. századi impresszionista festők körében. – Először is lehetőségünk nyílt bemutatni, hogy Renoir hogyan szépítette meg a valóságot és a modernitást, hogyan jelenített meg egyfajta optimizmust a vásznain, annak ellenére, hogy ő maga nem volt mindig boldog. Viszont úgy tartotta, a művészet vigaszt jelent, és művek boldogságot tudnak nekünk nyújtani a mindennapokkal szemben – mondta el a tárlat megnyitója előtt a Musée D’Orsay gyűjteményi igazgatója. – Másrészt nagyon jól látható ezen kiállításon, milyen volt Renoir viszonya a hagyományokhoz, ami a Szépművészeti klasszikus stílusú termeiben még inkább hangsúlyos lett. Renoir modern festő volt, de mindig felnézett a régi mesterekre, a festészeti tradíció egy utolsó láncszemének tekintette magát. Renoirt főleg az 1870-es években készített, impresszionista stílusú képeiről ismerjük, de nem szabad elfelejtenünk, az ő pályája hatvan éven keresztül tartott, amely során végig képes volt megújulni, kísérletezett, számos technikát alkalmazott a festészetében. – Paul Perrin azzal zárta mondandóját: a Szépművészetiben nyílt meg a legszebb Renoir-kiállítás, amelyet valaha látott.

Octave Mirabeu író és kritikus szerint Renoir „az egyetlen nagy festő, aki sosem festett szomorú képet.” A tárlat társkurátora, Kovács Anna Zsófia művészettörténész ugyanakkor rámutatott arra: bár Renoir vidám természetűnek vallotta magát, valójában szorongó, folyton töprengő alkat volt, és részben ez volt folytonos kísérletezéseinek, művészi útkeresésének a hajtóereje. Az itt bemutatott kevés önarcképeinek egyikén – amelyen egy álomszerű nőalak is feltűnik – fürkésző tekintetű, kissé aggodalmas arckifejezésű művészként mutatja be magát. Renoir úgy tartotta, a festészetben a portré mindig újnak hat, és „bármilyen régóta készítünk képmásokat, nincs két olyan fej, mely egymásra hasonlítana”. Ennek igazságát nem vitatva meg kell jegyezni: Renoir a portéfestészetben is mindig kísérletezett. A III. Napóleon korabeli portréfestészet hagyományából kiindulva jutott el impresszionista arcképeihez, változatos tudott maradni e műfajban (technikailag is), sosem volt konvencionális, didaktikus – vagy unalmas. Igaz, sokszor hozzá közel állókat festett meg – családtagokat, barátokat, pályatársakat, még Richard Wagnernek is jutott egy vázlatos arckép. „A festő az, aki megalkotja a modelljét” – jutott el végül Renoir a felismerésre.

A Szépművészeti Múzeum tizenhárom rajzot és vízfestményt őriz Renoirtól, ezek most olyan főművek tanulmányaiként láthatók a kiállításon, mint a Valcertáncosok, a Fiatal lányok a zongoránál, vagy a Fekvő akt. Amelyen olyan főművek is megjelennek, mint – többek között – A hinta, A Bál a Moulin de la Galette-ben, vagy az Ebéd után, melyek a fényhatások újszerű megragadásával varázsolják széppé a modern életet. Kevésbé ismert, hogy Renoir – bár mindig is érdeklődött a szobrászat iránt – pályája végén a plasztika irányába fordult műkereskedője, Ambroise Vollard biztatására. A katalán származású francia szobrász, Aristide Maillol tanítványa, a szintén katalán Richard Guino együttműködésével 1913-tól 1918-ig húsz alkotást hoztak létre. Itt most kettő látható: a Győzedelmes Vénusz, valamint a Víz (Mosónő).

Ez utóbbi mű Renoir utolsó főművével, az 1919-ben befejezett Fürdőzőkkel egy teremben látható. A festmény számos tekintetben a teljes életmű törekvéseit összegzi, ünnepli a festés örömét, a női test szépségét, tiszteleg a festő által csodált mesterek előtt. Erősen különbözik Renoir korábbi aktjaitól, hiszen – ahogy arra Kovács Anna Zsófia felhívta a figyelmet – már jócskán a XX. században született. Az idős, beteg mestert ekkoriban Picasso és Matisse többször felkereste, e művet többször is méltatta, megcsodálta. Talán éppen úgy, mint annak idején Leonardo és Raffaello Masaccio freskóját, a Kiűzetés a Paradicsombólt a Brancacci-kápolna falán.

Info: Renoir – A festő és modelljei. A kiállítás kurátorai: Cécile Girardeau, a Musée de l’Orangerie művészettörténésze, Kovács Anna Zsófia, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni nemzetközi gyűjteményének vezetője és Paul Perrin, a Musée D’Orsay gyűjteményi igazgatója. Szépművészeti Múzeum, 2024. január 7-ig.