Generációról generációra adtuk át a tudást, hogy K-Európában sokszor csak némi lelemény árán lehet túlélni a mindenkori viszonyokat. Az ügyeskedőkre mi is némi tisztelettel néztünk fel annak idején, hiszen a román államot, vagyis magát a diktátor házaspárt megkárosítani (értsd: meglopni) nem volt szégyen, sőt: még az ellenállás visszfényéből is hullt rájuk valami. Kádárék is ezt a szelepet nyitották ki nem kevés előrelátással, amikor a maszekvilágot legalizálták. Az ügyeskedőkből aztán a kilencvenes években a szemünk láttára alakult ki egy tehetős réteg (kevésbé tehetősek, mint azok, akik odafent mentették át hatalmukat és kapcsolatrendszerüket), mert még akkor sem volt egészen tiszta, hogy a megkárosítható állam elvileg már velünk van, minket képvisel. Zavaros időkben nem is nagyon lehet másra támaszkodni, mint a leleményre.
Ma viszont már jóval tisztábbak a viszonyok, elvileg pontosabban értjük a közpénz és a közérdek fogalmát, és már tolvajabbnak látszanak azok, akik a közös kasszából vesznek ki. Talán ezért is kellett egy új mumust találni (Brüsszel), mert azt megint csak szégyen nélkül le lehet nyúlni, és ezzel megteremteni az ügyeskedők új rendjét. Azt ugyanis még mindig kevesen értik, hogy az uniós pénzek elviekben azért érkeznek, hogy közelítsék az ország életszínvonalát az európai átlaghoz, s hogy az így finanszírozott projektek többsége a mi jólétünk pillére.
Viszont a büszkeség valahogy megmaradt. Hiszen ki ne lenne méltán büszke az immár nemzetközi hírnevet is szerzett Filemon Mihályra, aki az erdő nélküli lombkoronasétányt találta fel – nehogy már rossz zsebbe kerüljenek az erre szánt pénzek. Mayer Gábor, a területfejlesztési államtitkár is beállhat nemzeti büszkeségeink sorába, hiszen ő meg a látogatók nélküli (vagy csak véletlenül odatévedt) rekreációs központ feltalálója, amely központ (s emiatt szintén csak csettinthettünk) immár a saját családi háza. S mindezt úgy, hogy – állítása szerint – az EU-s projekt minden vonatkozó előírását és szabályát betartotta. Ilyenkor már nem csupán bizsereg a nemzeti kebel, de egyenesen széjjelfeszül az elégedettségtől.
Azok, akik minden áron el akarják torzítani a sikersztorit, persze mondhatják, hogy a végeredmény mégis az, hogy pár kósza pihenni vágyó és 46 millió forint árán mégiscsak lett Mayernek egy gyönyörű otthona a győrújbaráti, festői környezetben. Vagyis igazából csak egy ember rekreációját szolgálta és szolgálja azóta is a központ. Azt javaslom, hogy ne dőljünk be ennek a földhözragadt értelmezésnek. A brüsszeli bürokratáknak biztosan nem fog hiányozni ez a kis pénz, mi viszont bármikor elzarándokolhatunk az egykori centrumhoz (már ameddig beengednek) némi inspirációért, lelki támaszért ebben az örökös harcban. Talán az itt szerzett bátorítással már nekünk is lesz elég erőnk ahhoz, hogy megsüthessük a magunk pecsenyéjét. Ha nem is olyan művészi fokon, mint Mayer Gábor államtitkár, aki egy egész nép helyett oldja fel itt a kormányzás során felgyülemlett káros feszültséget.