A liberalizmus manapság világszerte, jobbról és balról is szitokszó. A Trump, Bolsonaro és Boris Johnson által fémjelzett új (vagy legújabb) jobboldal előszeretettel használja a liberális jelzőt gúnynévként, és ennek a mélységesen elítélő dallamnak – olykor jóhiszeműen – még régi vágású konzervatívok, sőt baloldaliak, itthoni ellenzékiek is aláhegedülnek.
Ennek egy rossz, buta azonosítás az eredője, miszerint a liberalizmus a kapitalista polgárság uralmának az ideológiája. A baloldalon is sokan egyenlőségjelet tesznek a liberalizmus és a neoliberalizmus közé, és mivel a jelenlegi kormányzat társadalompolitikája valóban sok tekintetben egy lebutított neoliberális logikán alapul, kialakult a fölfogás, hogy voltaképpen a liberalizmus is kárhoztatható ezért.
Való igaz, hogy a Thatcher, Reagan, Pinochet és mások által képviselt szélsőséges neoliberalizmus-értelmezés érzéketlen a lokális csoportokon és családokon túlmutató közösségek kohéziója iránt, pontosabban azt alárendeli a hatékony gazdaságmenedzselésnek és a munkaalapú társadalompolitikának. De akik ezt visszavezetik a liberalizmushoz, akár filozófiát, akár konkrét politikai programot értve alatta, azok összekeverik a szezont a fazonnal. A neoliberalizmus esetében a „neo” olyan, mint a „népi demokráciában” a „népi”: egy fosztóképző. A neoliberalizmus elfeledkezik a liberalizmus emancipációs, egalitárius (jogegyenlősítő) értéktartalmáról, és kicsit bürokrata-menedzser-közgazdász nézőpontból vizsgálja a társadalmat.
Ez az oka, hogy jobb- és baloldalon sokan vádolják a liberalizmust a közösségi értékek negligálásával. Tévedés! A liberálisok nagyon is érzékenyek voltak a közösségi értékekre, sőt gyakran a nemzeti, regionális közösségek születése mellett is liberálisokat látunk bábáskodni. Nemcsak a XIX. században, hanem már a XVIII. század végén is. Számos példát lehetne hozni a hazafias liberalizmusra, amikor a liberális elmélet hozott létre a törzsi és klán viszonyokból egy jogok által összefűzött közösséget. De maradjunk csak egy kis szigetnél, amelyről keveset tudunk.
Korzika 1768 óta Franciaország része. De - egyszer volt, hol nem volt - volt egy önálló korzikai állam is. Mindez két férfi, Theodore von Neuhoff és Pasquale Paoli nevével fonódik össze. Fölsorolni is nehéz lenne, hány megszállást élt át Korzika, ezért én sem kísérlem meg. A Földközi-tenger medencéjének kevés népe volt, amely nem próbálta itt megvetni lábát. Arab és berber kalózok még történetünk idején, a XVIII. században is végigportyázgatták a partjait, rabszolgaságba hurcolva a parti lakosokat. Legtovább a Genovai Köztársaság uralma alatt állt a sziget, de a korzikai nemesség egy jelentős része toszkán és pisai felmenőkkel rendelkezett. A külföldi utazók hol a skótokéhoz, hol a Kaukázus lakosaiéhoz, vagy az albánokéhoz hasonlították a korzikaiak erős klánszellemét és függetlenség-vágyát. De a korzikaiak XVIII. század közepi önvédelmi háborújáról eszünkbe juthat akár a mai Ukrajna is, amely szintén egy túlerőben lévő nagyhatalom ellen vívja élet-halál harcát – megerősítve a regionális és kisebbségi viszonyokon átnyúló összetartozás-tudatot.
Nem tudjuk, összesen hány felkelés volt a XVIII. században egyes országokban, de Korzika bizonyosan dobogós helyen áll ezen a téren. Megalakult a szigeten az úgynevezett Hazafias Párt, amely valamely nagyhatalom segítségével el akart szakadni Genovától. Itt jött a képbe egy német arisztokrata, Theodore von Neuhoff, aki a zűrzavart kihasználva 1736-ban I. Tódor néven királlyá kiáltatta ki magát. Genova fölszámolta a pünkösdi királyságot, de von Neuhoff még vagy háromszor visszatért, hogy felkelést robbantson ki.
Von Neuhoff kísérlete fölcsillantotta egy önálló állam reményét. A Hazafias Pártban politizált Giacinto Paoli. Fiát, Pasqualét elküldte Nápolyba, katonai akadémiára. Innen szabadkőműves elvekkel és a fölvilágosodás tanaival fölvértezve tért haza a vonzó fiatalember, s újra kezdte a küzdelmet Genova önkénye ellen. 1755-ben létre is jött a Korzikai Köztársaság (1755-1769), Paolit pedig kikiáltották a sziget diktátorává.
A fölvilágosodás jegyében kormányzott: 1765-ben megalakította az ajacciói egyetemet, így a diákoknak nem kellett Nápolyba, Pisába, Firenzébe járni (bár az előkelőbbek megtették), iskolákat, nyomdákat alapított, és törvényt hozott a vendetta (vérbosszú) ellen. Egyben betiltotta a halálbüntetést. Békítő bíróságot hozott létre a klánok között, amely a resztoratív mediáción (a kibillent egyensúly helyreállításán) alapult – ezt a törzsi közösségek (indiánok, beduinok, cigányok stb.) által használt, konfliktusföloldó szokást ma is alkalmazzák a korszerű jogrendszerek. Persze, ez nem Paoli és társai találmánya volt, inkább egy régi, feledésbe merült közösségi szokás fölelevenítése. Emellett flottát is fölállított a kalózok ellen.
Babbu (Apa), ahogyan nevezték, ma is a legtiszteltebb név Korzikán. Megjegyzendő, hogy Paoli mindeközben rekordot is döntött: életében háromszor harcolt Franciaország kormánya ellen, és mindig egy másik színezetű rendszer volt az ellenfele.
Paoli hazafi volt, de egyúttal liberális, aki népet teremtett. Ma is vita tárgya, vajon korzikai vagy itáliai hazafinak tekinthető-e. Nincs egyértelmű álláspont a történészek között. Kétségtelenül kezdettől nagyobb horizontban gondolkozott, mert a függetlenség elismeréséért cserében szövetséget ígért Itália minden államának – beleértve a korábbi „urat”, a Genovai Köztársaságot is. Figyelemre méltó, hogy noha szabadkőműves volt, egyedül a pápa reagált rokonszenvvel a korzikai függetlenség gondolatára.
Genova persze nem nézte jó szemmel a függetlenedést. Mivel a sziget megtartása tetemes pénzbe és anyagi áldozatba került, átengedte azt Franciaországnak. A korzikai csapatok Európa legerősebb hatalmának fegyelmezett seregével, az óramű-szerűen mozgó svájci és német zsoldosokkal kerültek szembe. A gerillaháború ígért csak reményt. Az 1769. május 8-9-i Ponte Novu-i csatában a korzikai csapatok vereséget szenvedtek. Paoli emigrált, legtöbb alvezére megkötötte a maga kis alkuját Franciaországgal. A nemzettudat és az ellenzéki összefogás csekélyen pislákolt még a korzikai nemességben.
A forradalom idején aztán eljött az idő, hogy Korzika autonómiát nyerjen. Paoli hazatért és csatlakozott a girondistákhoz. A király kivégzésekor úgy vélte, hogy a nyaktiló pengéje elszakította a Korzika és Párizs közötti szálakat, a népszuverenitás visszaszállt a korzikai népre. A jakobinusok persze másként gondolták. Egyetlen francia kormány sem akart lemondani a stratégiai jelentőségű szigetről. Marat követelte Paoli fejét (is).
Paoli végül kirobbantotta a felkelést a jakobinus kormány ellen, így Korzika is csatlakozott Vendée, Bretagne, Anjou és más tartományok felkeléssorozatához. Itt azonban nem a royalista, hanem a regionalista színezete volt erősebb a mozgalomnak, habár Paoli hamarosan keresett magának egy királyt - csak éppen nem franciát, hanem angolt! Paoli fölajánlotta Korzikát az angol uralkodónak. Hamarosan azonban a franciák visszafoglalták a szigetet, és ismét menekülnie kellett. 1807-ben halt meg, emigrációban. Kultusza a mai napig verseng Bonaparte Napóleonéval.
Liberális elvei miatt szembekerült mind a jakobinusokkal, mind egykori konzervatív társaival. Például egyik harcostársa, Carlo Andrea Pozzo di Borgo elárulta, és följelentette Angliában azzal, hogy köztársaságpárti. Pozzo di Borgo aztán érdekes pályát futott be: orosz diplomáciai szolgálatba állt.
Nyilvánvaló, hogy Korzika esetében - de Magyarország, Lengyelország és egy sor más ország tekintetében is - a liberalizmus fő elvei (alkotmányosság, emberi jogok) alkalmasak voltak arra, hogy a jogok által összefűzött, azaz polgári nemzetet kovácsoljanak a régi, rendi keretű közösségekből. Magyarországon el kellene fogadni, hogy a nemzet gondolata nem magától értetődő egy törzsi jellegű, vagy akár rendi fogalmak és konstrukciók között élő közösségben. A nemzetet is teremteni kell, lassú, apró munkával. Ez az a tanulság, amit a magyar politikai gondolkodóknak le kell vonniuk például a korzikai a történelemből.