- Caroline de Gruyter: Nem lesz jobb (Utazás a Habsburg Birodalomban és az Európai Unióban)

Odakinn félméteres hó van, és az oslói magyar rezidencián Sikó Anna Mária épp most tett az asztalra egy hihetetlenül erős pálinkát. Aztán egy teljes Habsburg-ebédet kapunk, húslevest, Esterházy-rostélyost és almás rétest.
Sikó a norvégiai magyar nagykövet. Intelligens, jó beszédkészséggel megáldott nő, akihez mondandójából ítélve igen közel áll Orbán Viktor. A magyar nemzeti ünnepen koncertet szervezett. A kapuban színes ruhában várta a vendégeket, és mindenkinek egy kis nemzeti színű kokárdát tűzött a ruhájára. Közvetlen előttem kapott egyet az osztrák nagykövet. Sikó diadalmasan felnevetett, és hangosan így szólt: „Végre egyszer viseli a nemzeti színeinket!”
És mindez több mint száz évvel az Osztrák–Magyar Monarchia vége után. Mintha tegnap lett volna. Mindezek a beidegződések még ma is élnek Európában. A régi fájdalmat óvatosan szőnyeg alá seperték, szép lassan beletaposták – de igazán sohasem tűnt el.
Amikor Sikó meghallja, hogy nem sokkal előtte költöztem Bécsből Oslóba, és könyvet írok a Habsburg Birodalomról és az Unióról, hátraveti hosszú, fekete haját, és kihívóan így szól: „Jöjjön el egyszer, és interjúvoljon meg!” Bevillan a kokárdákhoz kapcsolódó jelenet, és magamban ezt gondolom: miért is? 2018 elején járunk. Valamivel később, de még abban az évben az Európai Parlament kétharmados többséggel határozatban ítéli el az uniós jogok megsértése miatt Magyarországot. Röviddel rá Orbán megszakít minden kapcsolatot azzal az uniós biztossal, aki beteg demokráciának nevezi országát, és lengyel kollégájával együtt akadályozza az Unió többéves költségvetésének elfogadását, mert abba most először belekerült egy a jogállammal foglalkozó klauzula. Magyarország visszalép abba a szerepbe, amelyet a Monarchia idején is játszott, a zavaró adó szerepébe? Néhány héttel később aztán kapok egy két és fél órán át tartó történelem­órát borral, vihogással, szidalmakkal, sőt még néhány csepp könnyel is megspékelve.

A magyarok, kezdi Sikó, olyanok, mint a tacskók – ezek a négy lábon járó kolbászok. „Túl sok kutya egy testben. Mindig a saját fejünk után megyünk. Mindig szembemegyünk a világ többi részével. Mindig mindenhol feszültséget gerjesztünk. Mindenkinek megkeserítjük az életét. Miért? Mert mindennap bizonyítanunk kell, hogy azok vagyunk, akik, és hogy vagyunk egyáltalán. Egyfajta »America first«, csak épp Magyarországon. Amit Donald Trump tesz, azt tesszük mi is.”
Szerinte ez onnan ered, hogy Magyarországon mindig idegenek uralkodtak, akik jöttek, és aztán nem mentek el. Az oszmánok, akik leromboltak minden gótikus építményt, és mecseteket emeltek a helyükre. Aztán a Habsburgok kikergették a törököket, és felszabadították Magyarországot, de utána maradtak, és nem mentek el. A németek a második világháborúban. A szovjetek utána. Most pedig az Európai Unió.
– Az Uniót egy sorba állítja a nácikkal és a kommunistákkal? – kérdem.
– Nem. Az Unió nem foglalt el bennünket, ahogy a többiek. Mi akartunk csatlakozni. Senki sem kényszerített rá bennünket. De az Unió megtiltja nekünk, hogy megtegyünk bizonyos dolgokat. Előír.
– Noha ezt előtte is tudták a magyarok – folytatja bólogatva Sikó. – De mi erre allergiásak vagyunk. Ettől megvadulunk, és nagyon nem diplomatikusan reagálunk. Különösen akkor, ha rá akarnak kényszeríteni bennünket, hogy fogadjunk be migránsokat. Vagy ha valaki kitalálja, hogy többé nem ehetünk mákos kalácsot, mert mérgező anyag van benne. A mákos kalács nemzeti eledelnek számít Magyarországon. Ilyenkor aztán következik – talán a kelleténél kevésbé becsomagolva – a pavlovi reflex.

Felszolgálják a levest. Sikó kinyit egy üveg tokaji fehéret. Vicces, mondja, hogy ha egy nyugati belép egy szobába, tíz az egyhez, hogy a többi nyugat-európai közé ül. A kelet-európaiak pedig a kelet-európaiak közé. De ha egy magyar belép egy szobába, nem tudja, hogy a nyugat-európaiakhoz vagy a keletiekhez, a szláv népekhez üljön-e le. Az a fajta érzék, amellyel a többiek láthatóan automatikusan felismerik a hasonszőrűeket, hiányzik a magyarokból. „Fontos a nyelv. Ha önök Nyugat-Európában vesznek egy zacskó pattogatott kukoricát, és azon négy vagy öt nyelven rajta van, mit tartalmaz – önök a többi nyelv szinte minden szavát értik. A szláv nyelvek között is megvan ez a fajta rokonság. A skandinávoknak egytől egyig saját nyelvük van, és mégis tökéletesen megértik egymást. De a magyart senki sem érti. Érti? Mindig egy szál magunkban állunk.”
Feláll, és levesz egy könyvet a polcról. Illyés Gyula Puszták népe című művét. Illyés egyszer ezt írta: „Nyelvében él a nemzet.” Sikó egyetértően idézi.
Magyarországon déli tizenkettőkor még mindig megszólalnak a harangok, és arra emlékeztetnek mindenkit, hogy 1456-ban Nándorfehérvárnál a magyarok legyőzték a törököket, és hogy a törökök azt mondták: visszajövünk. „Nos, egy idő múlva vissza is tértek. Százötven éven át török uralom alatt éltünk. Idegenek parancsoltak nekünk. Iszonyúan megadóztattak bennünket. A fiatal fiúkat elhurcolták Isztambulba. A termékeny Erdély elnéptelenedett. Nem volt, aki megművelje az ottani földeket. 1686-ban segítettünk a Habsburgoknak, hogy Bécsnél meg tudják állítani a törököket, majd egy nagy Habsburg-sereg felszabadított bennünket. De aztán a Habsburgok ott maradtak. Ez a mi sorsunk, aki felszabadít, ott is marad.”
Mária Terézia császárné és fia, II. József svábokat, románokat és szlovákokat telepített a magyar földre. „És ezért – magyarázza Sikó rendületlenül – mind a mai napig résen vagyunk, ha külföldiek jönnek az országba.”

(…)

Sikó néha végtelenül hosszan elidőz bizonyos történelmi tényeknél, illetve fejleményeknél. Úgy beszél ezekről, mintha tegnap történtek volna, és minden részletre kitér. De mivel Magyarország Európában ismét – pontosan úgy, ahogy annak idején – szélsőségesen nacionalista és gáncsoskodó szerepet játszik, hosszas elmélkedései hasznos információként szolgálnak a mai politikai fejlemények megértéséhez. Az embernek ismét rá kell döbbennie, hogy Magyarország az Unióban ugyanazt csinálja, mint amit a Habsburg Birodalomban csinált.

(…)

Időközben Magyarország – Lengyelországgal együtt – az európai támogatások egyik legnagyobb kedvezményezettje lett, különösen a mezőgazdasági és az elmaradottabb térségeknek szánt kohéziós alapokat illetően. De Sikó elsápad, amikor meghallja a „támogatás” szót. „Utálom ezt a szót. Nem akarjuk állandóan azt hallani, hogy »annyit adunk nektek«. Ezt mondták mindig a szovjetek és a Habsburgok is. Az európai pénzek 90 százaléka visszakerül Nyugat-Európához! Magyarország azért kap a kohéziós alapokból, hogy ugyanannyi francia és német terméket tudjon venni, mint a többi uniós ország. Ez a támogatások valódi célja.”
A magyarok jól érzik magukat az Unióban, mondja Sikó. Ez a közvélemény-kutatásokból is tudható. „Én csak azt hangsúlyozom, hogy fejezzük be a »szolidaritásról« szóló hablatyolást! Ez bullshit. 1956 óta Nyugaton senki sem segített nekünk.”

(…)

1956-ban Sikó anyja is el akarta hagyni Magyarországot. A Szabad Európa Rádióban hallotta: „We’re coming to help you!” De elkésett, mert a szovjetek már megérkeztek. „A szüleim 1957. október 23-án házasodtak össze.”
Zokogásban tör ki, és nem tudja folytatni. Kortyol egy kis vizet. Nem igazán értem, miért sír.
– Október 23. miért olyan különleges nap?
– Mert a magyar forradalom 1956. október 23-án kezdődött! Erről a napról a szovjetek miatt nem emlékezhettünk meg. Szigorúan tilos volt. Szóval a szüleim szándékosan pont október 23-án kötöttek házasságot, hogy mindig megemlékezhessenek a forradalomról anélkül, hogy ezért bárki meggyanúsíthatná őket. Mindig mondhatták azt, hogy „mi csak a házassági évfordulónkat ünnepeljük meg!”. Anyám már rég meghalt, ezért is hat meg engem ez ennyire.
De tulajdonképp azt akarta mondani: „október 23. sok magyar számára azt a napot is jelenti, amelyen a Nyugat nem segített nekünk. Az árulás napját.”
– Ha az orosz bevonulás ekkora trauma, miért van az, hogy napjainkban Magyarország olyan szoros kapcsolatokat ápol az oroszokkal?
– Oroszbarátoknak mondanak bennünket. Fuck off, mondom erre én, hisz az oroszok egyszerűen léteznek. Pragmatikusan kell gondolkodnunk. A gáz 85 százalékát Oroszországból kapjuk. Szívesen hoznánk Németországból, de a jelek szerint erre nincsen lehetőség. Már évek óta várunk a vezetékek összekapcsolására. Meg a Déli Áramlatra. De egyik sem akar összejönni. Akkor meg mit csináljunk? Tűrjük a hideget? Magyarország ott fekszik, ahol. Nehezen tudnánk elköltözni.
– De sok más tekintetben közelebb állnak Németországhoz, mint Oroszországhoz.
– A magyarok mindig felnéztek Németországra. Mi vagyunk az egyetlenek, akik szurkoltunk a német futballválogatottnak. Ez másnak eszébe sem jutott. Csak a magyaroknak. De a németek iránti csodálatunk már nem olyan, mint volt. Ennek 2015 az oka. Amikor tízezrek indultak el Európába, többnyire Magyarországon át. Hatszáz év óta először történt ilyen. Annak idején mi állítottuk meg a törököket, és védtük meg Nyugat-Európát. Most ismét ezt tettük. 2015 óta a „Merkel” szitokszó Magyarországon.
– Magyarország még kerítést is épített.
– Igen, és az komoly erőfeszítésünkbe került. Az inváziót az identitásunk elleni támadásként éltük meg. Magyarország elleni támadásként. A kerítés nélkül mi is megtapasztaltuk volna a végítéletet. Akkor pedig már csak egyet tehet az ember, lő. Ha pedig Európa lő, akkor az már nem Európa.
– Ahá, szóval Magyarország Európa megmentője?
– Bizonyos értelemben Európa oldja meg azt a problémát, hogy mi, magyarok sohasem tudjuk eldönteni, vajon a nyugat-európai vagy a szláv népek közé tartozzunk-e. Az Unióban a saját szerepünket játszhatjuk. Úgy lehetünk önmagunk, hogy nem kényszerülünk választásra.

                                                                                          Bérczes Tibor fordítása