Az „egynapos háború”, aminek lényegében egyetlen célja volt, mégpedig az, hogy Azerbajdzsán – kihasználva, hogy Oroszország figyelmét és erőforrásait leköti az Ukrajna ellen vívott háború és a Nikol Pasinján miniszterelnök vezette Örményország egyébként sem élvezi Moszkva bizalmát – kész helyzetet teremtsen és elfoglalja Hegyi-Karabahnak azt a részét, amit 2020 őszén még nem tett meg. Másképpen fogalmazva: szeptember 19-re elfogyott az azeri elnök, Ilham Alijev türelme, aki nem várta meg, hogy 2025-ben lejárjon a térségbe telepített orosz békefenntartók mandátuma és csak ezután vegye ellenőrzése alá a még mindig az örmény Hegyi-Karabah Köztársaság (Arcah) által felügyelt pár ezer négyzetkilométernyi területet. Az azeri vezetés magabiztosságát az is növelhette, hogy az örmény miniszterelnök még tavaly októberben, az azeri elnökkel közösen aláírt nyilatkozatban kész volt elfogadni, hogy Hegyi-Karabah Azerbajdzsán része. Sőt, ennek következményeként Jereván még tavaly ősszel kivonta katonáit a szakadár területről, ahol az azeri hadseregnek ezek után csak az alig nyolcezer fősre becsült önvédelmi erőkkel kellett szembenézniük.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy az elvesztett, 2020-as 44 napos háború után Örményország azzal a dilemmával találta szembe magát, hogy vagy megpróbálja megvédeni Hegyi-Karabahot a többszörös azeri túlerővel szemben – de ehhez erős orosz támogatásra lett volna szüksége, aminek az ország szuverenitása látta volna kárát –, vagy pedig elengedi a szakadár területet és önnön függetlenségének megőrzésére koncentrál. Az örmény miniszterelnök nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor belátta, hogy nincs remény Hegyi-Karabah megtartására – mert ehhez olyan engedményeket kellene tennie Oroszországnak, amelyek az ország szuverenitását tennék kockára –, ezért jobb, ha Örményország arra összpontosítja figyelmét és politikai erejét, hogy minél kedvezőbb feltételeket alkudjon ki az újra azeri fennhatóság alá kerülő karabahi örményeknek. Mindeközben
az autokrata azeri elnök ismételten bizonyítékát adta annak, hogy politikai céljainak eléréséért mindenre kész, és nincs tekintettel se emberi sorsokra, se emberi életekre. Ugyanazt, amit most ezzel a rövid, ám véres háborúval elért, nagy valószínűséggel 2025-ben háború nélkül is elérhette volna, de az ehhez szükséges türelem és politikai bölcsesség – a humanizmusról már nem is beszélve – nyilvánvaló módon hiányzik belőle.
Azzal, hogy a karabahi önvédelmi erők letették fegyvereiket, lényegében eldőlt az eddig örmény ellenőrzés alatt álló szakadár terület sorsa. Azerbajdzsán rövid időn belül teljes mértékben helyreállítja területi szuverenitását és Baku több mint harminc év elteltével az ország egésze felett visszanyeri ellenőrzését. Ez azonban nem zárja le azt a több évszázada tartó vetélkedést, amit három hatalom – Oroszország, Törökország és Irán – a Dél-Kaukázusért folytat.
A térségben máig a legmélyebben és a legváltozatosabb formában Oroszország van jelen. Ez jórészt annak következménye, hogy a Kaukázus déli oldalát az Orosz Birodalomnak még a XVIII-XIX. század fordulóján sikerült felügyelete alá vonnia, és ez a helyzet egy rövid I. világháborút követő időszakot leszámítva a szovjet korszakban sem változott. A Szovjetunió felbomlását követően azonban a három transzkaukázusi köztársaság – Azerbajdzsán, Grúzia és Örményország – útjai szétváltak. A három új szuverén állam közül leginkább Örményország volt az, amelyik Oroszország sokrétű támogatására rászorult. Ennek az ország méretén túl legfőbb oka a Hegyi-Karabahért folyó háború volt. A kilencvenes években Jereván nem alaptalanul gondolta úgy, hogy biztonságának végső garantálója Moszkva, és ha a karabahi háború kedvezőtlen irányt venne, akkor számíthat a jelcini vezetés hathatós támogatására. Ennek megfelelően Örményország nemcsak arra adott lehetőséget, hogy területén orosz katonai bázisok működjenek, hanem arra is, hogy orosz határőrök felügyeljék az örmény-török és az örmény-iráni határt. Jereván hosszú időn át a fegyvereit is csaknem kizárólag Oroszországtól szerezte be, ahogy tisztjeinek nagy részét is orosz katonai akadémiákon képezték ki. Az orosz gazdasági jelenlét is itt a legerősebb. Az örmény gázelosztó és -szállító rendszer már jó ideje a Gazprom tulajdonában van, ahogy az ország legnagyobb gáztüzelésű villamos erőműve is.
Moszkva azonban – látva Azerbajdzsán energiapolitikai jelentőségének növekedését – a kétezres évek elejétől kezdte politikai kapcsolatait Bakuval is megerősíteni. Ebben még az a körülmény sem zavarta, hogy Azerbajdzsán nem tagja a Moszkva vezette katonai szövetségnek, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének, és évtizedeken át lényegében hadban állt szövetségesével, Örményországgal, amelyik viszont tagja a katonai szervezetnek. Olyannyira nem zavarta, hogy hosszú időn át nagy tételben adott el modern fegyvereket a kőolajban és földgázban gazdag országnak. 2018-ban például 5 milliárd dollárért vásárolt Azerbajdzsán orosz fegyvereket, repülőket és katonai szállítóeszközöket. Sokat elárul a két ország kapcsolatának természetéről, hogy 2011 és 2020 között a Baku által külföldön vásárolt fegyvereknek a 60 százalékát oroszországi beszerzések tették ki. A tízes évek második felétől azonban egyre nagyobb arányt kezdtek képviselni az Izraeltől és Törökországtól vásárolt fegyverek. Ám miközben csökkent az oroszországi fegyverbeszerzések aránya, két fontos megállapodás is született 2022-ben Azerbajdzsán és Oroszország között. Az egyik a két ország közötti szövetségesi együttműködésre vonatkozó nyilatkozat, míg a másik a külső hírszerző szolgálatok közötti együttműködés kereteit fektette le. Baku és Moszkva kapcsolatán egy ideje már érződik hogy a két autokrata, Putyin és Alijev kiválóan megérti egymást – kiváltképp azok után erősödött ez fel, hogy 2018 tavaszán egy olyan politikus vette át Örményország vezetését, akit utcai tüntetések emeltek hatalomra és ezért a Kreml bizalmát nem élvezi. Annyira kiválóan megértik egymást, hogy ebbe még az is „belefért”, hogy Azerbajdzsán egyre inkább eltávolodjék Oroszországtól, és egyre közelebb kerüljön Törökországhoz. Sőt, még az is „belefért” e szívélyes kapcsolatba, hogy Moszkva történelmi szövetségesét, Örményországot többször is cserben hagyja.
Törökországnak ugyan egyelőre nincsenek katonai bázisai Azerbajdzsán területén, de a 2021-es susai török-azeri közös nyilatkozat ennek lehetőségét megteremtette. Egyébként egy ideje már oly gyakran tartanak azeri területen Ankarával közös hadgyakorlatokat, hogy a török erők egyre otthonosabban érezhetik magukat a dél-kaukázusi országban. Mindez azonban egyelőre nem váltotta ki Moszkva rosszallását.
De vannak olyan tervek, amelyek ha megvalósulnak, problémákat okozhatnak az azeri-orosz kapcsolatokban.
Ezek azok a térségen áthaladó fontos közlekedési és szállítási útvonaltervek, amelyek annak függvényében, hogy melyiket sikerül megvalósítani, illetve hogy ez milyen sorrendben történik, feszültté tehetik Moszkva és Baku viszonyát. Az azeriek – együtt a törökökkel – már régóta szeretnék, ha végre megnyílna az ún. zangezuri folyosó, ami szárazföldi összeköttetést biztosítana a törökországi Kars és Baku, illetve az utóbbitól északra található dagesztáni Derbent között. Ahhoz, hogy ez a korridor megnyíljon, egy nem túl hosszú szakaszt kellene már csak megépíteni az azerbajdzsáni Goradiz és a Nahicsevánhoz tartozó Ordubad városa között. Ám ennek a még meg nem épített szakasznak van egy kényes része, ami örmény területen, Irán közvetlen szomszédságában haladna. Elvileg ennek megépítését Örményország a 44 napos háborút lezáró fegyverszüneti nyilatkozatban elfogadta azzal, hogy a forgalmat orosz határőrök fogják ellenőrizni.
Ennek a folyosónak a megvalósulása azonban ütközik mind Irán, mind Oroszország érdekeivel. Az előbbi attól tart, hogy egy ilyen, a határával párhuzamosan haladó, különleges státuszú és orosz ellenőrzés alatt működő korridor fennakadásokat okozhat az iráni-örmény kapcsolatokban. Azok ugyanis meglehetősen szorosak és lényegében az említett határszakaszon át valósulnak meg. De még ennél is nagyobb aggodalmat kelt Teheránban, hogy ha ez a terv megvalósulna, Ankara térségbeli befolyása tovább erősödne és lehetőséget adna arra is, hogy Törökország és a Szovjetunió egykori török nyelvű köztársaságai között közvetlen szárazföldi összeköttetés jöjjön létre, ami megint csak a török befolyás kiszélesedésével járna. Oroszország aggodalma más természetű, bár Irán török térnyeréssel kapcsolatos félelmeit maga is osztja. Moszkvát azonban elsősorban nem ez, hanem az nyugtalanítja, hogy a zangezuri korridor megnyitása visszavetheti régóta dédelget nagyszabású tervének megvalósulását. Ez a terv pedig nem más, mint az ún. „Észak-Dél” nemzetközi közlekedési folyosó, ami Szentpétervárt kötné össze – Moszkvát, Asztrahánt, Teheránt és a két iráni kikötővárost, Bandar-Abbaszt és Chabahart érintve – az indiai Mumbai városával. Ennek a tengeri szakaszokkal kombinált korridornak a teljes hossza 7200 km, szemben az ún. „déli tengeri útvonallal”, ami ennek épp duplája. Ha megvalósulna, akkor a Balti-tenger környékéről 17 nap alatt lehetne elérni Nyugat-Indiát szemben a mostani helyzettel, amikor ehhez legkevesebb 35 napra van szükség. Ezt a felettébb ambiciózus tervet azonban aligha a zangezuri korridor megnyitása fogja ellehetetleníteni. Azt már Moszkva maga megtette azzal, hogy másfél éve megindította Ukrajna elleni háborúját. Előtte még lehetett arra gondolni, hogy Észak- és Északkelet-Európa országai ebben a tervben komoly fantáziát látnak, ám azután, hogy Oroszország megtámadta szomszédját, már aligha.
Grúzia, mint a Transzkaukázus harmadik állama, nem áll konfliktusban környezetének egyetlen államával sem, miközben máig a grúzok fájó emléke a 2008-as háború, aminek eredményeképpen két tartományukat, Abháziát és Dél-Oszétiát elveszítették. Ezeket a területeket Oroszország ugyan nem annektálta, de olyan mélyen integrálta védelmi rendszerébe, hogy Tbiliszi aligha gondolhat azok visszaszerzésére. Ennek ellenére a két ország viszonya manapság mégsem feszült, aminek az az oka, hogy Grúziát olyan kormány irányítja, amelyik nem akar nyílt konfliktusba keveredni északi szomszédjával. Mindazonáltal a grúz társadalom nem tekinti követendő példának a putyini modellt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tüntetéssorozat, amelynek következtében a kormánynak néhány hónapja le kellett mondania arról a tervéről, hogy orosz mintára törvénybe iktassák a civilszervezetekre vonatkozó „idegen ügynök” kitételt. A társadalom aktív része ellenállt ennek. Miközben a mai Grúziának nincsenek se komoly katonai, se jelentős gazdasági, se szoros politikai kapcsolatai Oroszországgal, aközben mind Azerbajdzsán, mind Törökország számára rendkívül fontos tranzitország, merthogy a területén halad át két stratégiai jelentőségű vezeték, a Baku-Tbiliszi-Ceyhan kőolaj- és a Baku-Tbiliszi-Erzurum földgázvezeték. Ezek meghatározó szerepet játszanak abban, hogy Azerbajdzsán európai piacokra tudja kijuttatni szénhidrogénkincsét, és abban is, hogy garantált legyen Törökország energiabiztonsága.
Irántól Grúzia viszonylag messze van, elválasztja őket egymástól Örményország és Azerbajdzsán, és már csak ezért sincsenek egymással kiterjedt kapcsolataik. Más a helyzet Örményország esetében. Ez az ország fontos Irán számára. Részben azért, mert ebből az irányból biztonságát semmi nem fenyegeti, már csak azért sem, mert az örmények Grúzia mellett csakis Irán felé tudnak az országukból szárazföldön kijutni (az azeri és a török határ le van zárva), részben pedig ennek fordítottja miatt, vagyis azért, mert az irániak Örményországon és Grúzián át érhetik el a Fekete-, és onnan a Földközit-tengert. Noha Teherán következetesen semleges maradt a karabahi konfliktus ügyében, és egyik szemben álló félnek sem szállított fegyvereket, mégis jóval közelebb áll Örményországhoz, mint Azerbajdzsánhoz, mert aggasztja az utóbbi szoros barátsága Törökországgal, és az a félelme, hogy Baku az izraeli fegyverszállításokért cserébe kész teret engedni a zsidó állam Irán ellen folytatott felderítő tevékenységének.
Azerbajdzsán és Irán kapcsolatára hatással van az a körülmény is, hogy – bár mindkét ország esetében dominánsan síita közösségről beszélünk – az utóbbi területén csaknem 20 millió török nyelvű azeri él; vagyis durván épp kétszer annyi azeri él Irán területén, mint Azerbajdzsánban. Ez felettébb delikát helyzet, amivel a határ mindkét oldalán tisztában vannak. Irán egyelőre mind Oroszországhoz, mind Törökországhoz képest jóval passzívabb a dél-kaukázusi térségben, ami idővel persze megváltozhat. Az jól látszik, hogy Teherán örömmel venné – mert elszigeteltségét jelentősen enyhíthetné –, ha az oroszok támogatta „Észak-Dél” korridor megvalósulna, mert az felértékelné jelentőségét. Megvalósulásának azonban Moszkva háborúja miatt kicsi az esélye. Vagyis stratégiai tekintetben Irán – hiába tűnik az ukrajnai háború kontextusában Moszkva taktikai szövetségesének, mint fegyverszállító – többet veszít e háború miatt, mint amennyit nyer.
