Az évforduló közeledtével sorjáznak a titkosítás alól felszabadított dokumentumok, a nem egyszer szenvedélyekkel átszőtt visszaemlékezések. Ezek sorában legutóbb, parádés szereposztással egy nemzetközi, brit-izraeli játékfilm keltette életre a drámai napokat. Az akkori izraeli miniszterelnök, a Golda Meir bőrébe bújt brit díva, Helen Mirren főszereplésével vászonra vitt koprodukció hitet tesz a bűnbaknak kikiáltott Meir mellett, mi több, nagy formátumú, hős politikai vezetőnek láttatja őt. Az izraeli vaslady – így a film – nem lehetett felelős a hadsereg felkészületlenségéért, a hadvezetés majdnem végzetes tévedéseiért.
Az 1973-as jom kippuri összecsapás megértéséhez vissza kell lapozni az előző, 1967-es, ún. hatnapos háborúhoz, amikor Izrael alig egy hét leforgása alatt legyőzte a túlerőben rátörő arab seregeket. A hadi sikerek eredményeként a zsidó állam megnégyszerezte területét, többi közt övé lett délen a Sínai-félsziget, északon pedig a Golán-fennsík. A vesztes arabok, mindenekelőtt Egyiptom és Szíria azonban nem mondtak le a revansról, Izrael állam elpusztításáról, korabeli propagandaszövegükkel, a zsidók tengerbe szorításáról. Mindehhez hathatós segítséget kaptak a világhatalomért, s a közel-keleti befolyásért küzdő Szovjetuniótól, amely korszerű haditechnikával, köztük T-62-es harckocsikkal, MiG-21-es vadászgépekkel és Maljutka páncéltörő rakétákkal ismét felfegyverezte arab klienseit. A 650 ezer fős egyiptomi hadsereg 680 harci repülővel és 2600 tankkal a Közel-Kelet legnagyobb katonai erejének számított, Szíria arzenálja 2000 szovjet harckocsival és 400 harci géppel gyarapodott. Hozzájuk képest eltörpült a főként amerikai fegyverekkel felszerelt izraeli védelmi erők (IDF) 220 ezer körül mozgó létszáma.
A támadás nem véletlenül Jom Kippur idején, az engesztelés napján, a zsidó vallás legszentebb ünnepén indult. Izraelben, mint mindig, akkor is megállt az élet, így a tartalékosokra alapozott IDF szabadságos katonáit családjaik körében lassabban lehetett mozgósítani. Az egyiptomi haderő 70 ezer katonával, ezer tankkal átkelt a Szuezi-csatornán, lerohanta az izraeli védelmi állásokat és megállíthatatlanul nyomult előre a sivatagos terepen. Ezzel egyidőben északon, a Golán térségében Szíria 30 ezer katona bevetésével és több mint ezer páncélossal próbált Izrael szívébe hatolni. A maroknyi és a nem mellékesen hősiesen védekező izraeli véderőt itt csak a számukra kedvező terep mentette meg a teljes megsemmisüléstől. Ráadásul az elrendelt izraeli ellenlökések is mind kudarcot vallottak. Olyannyira, hogy a háború e pontján Móse Daján izraeli védelmi miniszter, a hatnapos villámháború legendás vezénylő tábornoka kétségbeesésében a megadás gondolatát is fontolgatta – olvasható a visszaemlékező beszámolókban. A katasztrófával fenyegető hadi helyzetet sejteti, hogy a nagy magasságban repülő amerikai Lockheed SR-71 Blackbird felderítőgépek felvételei szerint Izrael végső eshetőségre állítólag még atomfegyvereit is csatasorba állította. Ám ezek nélkül is sikerült fordítania. Az arab tábornokok stratégiai baklövést követtek el: tartva az izraeli légierőtől, nem fejlesztették tovább offenzívájukat, hanem helyette védelmi állásokba vonultak. Ezt felismerve az izraeli hadvezetés az utolsó tartalékok bevetésével magához ragadta a kezdeményezést, s merész ellentámadásokkal meghátrálásra kényszerítették, bekerítették, majd felmorzsolták ellenségeiket. Az IDF egységei már kőhajításnyira, úgy 100 kilométerre voltak Kairótól, illetve Damaszkusztól, amikor Moszkva és Washington bábáskodásával az ENSZ tűzszünetet hirdetett, majd október 24-én elhallgattak a fegyverek. Izrael nagy árat fizetett: több mint 2600 katonája esett el, közel 12 ezren megsebesültek, 300-an pedig hadifogságba estek (akiket később kicseréltek). Arab oldalon még tetemesebbek voltak a veszteségek, az elesettek számát az egymástól eltérő források több tízezerre teszik.
Ám az izraeli közvélemény még ma is inkább katasztrófaként emlékezik a háborúra. Az ország számarányaihoz képest súlyos veszteség feletti kétségbeesésben sokan, köztük az akkori csaták résztvevői a kormány ellen fordultak, az egymást követő tüntetéseken gyilkosoknak titulálták az ország vezetőit, köztük a köztiszteletben álló Golda Meir miniszterelnököt. Elemzések ma is úgy tarják, hogy kolosszális hibákat vétett a hadvezetés. Az izraeli katonai elit – teszik hozzá magyarázatként – mindig is hajlamos volt lebecsülni arab ellenfeleik harcképességét. A tábornokok szemét elvakította hadi sikereik fénye, hovatovább vakon hittek legyőzhetetlenségükben. Ennek is tulajdonítják, hogy az addig egekig magasztalt katonai felderítésnek ugyan sikerült lehallgató rendszert kiépíteni a kairói főparancsnokság és a szuezi frontvezetés között, de abban a hiszemben, hogy nem áll küszöbön támadás, a lehallgató rendszert be sem kapcsolták.
Ma már nehezen kibogozható, hogy valóban igaz-e ez a nemzetközi sajtóban is megszellőztetett infó. Annyi azonban bizonyos, hogy az ország vezetői tisztában voltak a fenyegetéssekkel. Erre utal, hogy miközben a katonai kémelhárítás bizonytalankodott, a titkosszolgálat, a Moszad egyiptomi ügynöke, bizonyos Angyal azt is jelezte, hogy a támadás órákon belül megkezdődik. Akkor már hónapok óta riadókészültségben volt az izraeli hadsereg, a vezetés a ’67-es háborúhoz hasonló megelőző csapást is mérlegelt, de azt maga Golda Meir vetette el, nehogy a háborús agresszor bélyegét süsse rájuk a nemzetközi közösség. A világpolitika színpadán is otthonosan mozgó miniszterelnök visszavonulása után, Életem címmel megírt memoárjában külön fejezetet szentelt a jom kippuri háborúnak. Ebben keserű önmardosással arról is beszámol, hogy nem rendelt el általános mozgósítást. A hadvezetéshez nem értő Meir meggyőződése ellenére hallgatott a katonai vezetőkre, akik csak kardcsörtetésnek vélték az arab erők határ menti felvonulását. Később viszont már nem habozott; a cikk elején említett Golda című film érzékletes közelségbe hozza a vasakaratú miniszterelnököt, döntéshozatalának buktatóit (lásd keretes írásunkat).
A jom kippuri küzdelmek után az izraeli kormány külön testületet állított fel a háborús veszteségek okainak kivizsgálására. A legfelsőbb bíróság elnökéről elnevezett Agranat-bizottság jelentésében a hadvezetést nevezte meg felelősként, a politikai vezetőket felmentette, Meirt sem találta vétkesnek. Ennek ellenére 1974 áprilisában lemondott az egész kormány, sőt Meir végleg visszavonult. „Soha többé nem leszek ugyanaz, aki a jom kippuri háború előtt voltam” – írja az Életemben. Az akkor már nagybeteg politikus még megélte, hogy egykori ellenfele, Anvar Szadat egyiptomi elnök 1977-ben Izraelbe látogatott, majd Menahem Begin akkori izraeli kormányfővel együtt megkapta a Nobel-békedíjat a két ország közötti béke megteremtéséért. Egyiptom elismerte Izraelt, Jeruzsálem pedig visszaadta a Sínai-félszigetet. Golda Meir 1978. december 8-án, 80 éves korában halt meg. Örökségül hagyott fogadalma teljesült, bár az olajfák alatt ma sincs béke. Mint emlékirataiban is írta: megesküdött, hogy ha rajta múlik, a jom kippuri háborúnak felbonthatatlan békeszerződéssel kell végződnie.
Golda
A magyar mozikban csak a jövő év elejétől látható Golda című film a jom kippuri háború drámai napjaiba sűrítve eleveníti fel a néhai izraeli miniszterelnök nagyívű politikai pályafutását. Golda Mabovics néven 1898-ban született Kijevben, szülei a pogromok elöl már kiskorában elmenekültek, az amerikai Milwaukee-ban sikerült letelepedniük. A fiatal, tanári diplomát szerzett Golda itt lett harcos cionista-baloldali, az 1920-as évek már Palesztinában találják, ahol hamar kitűnt vezetői erényeivel. Volt moszkvai nagykövet, munkaügyi-, majd külügyminiszter. 1969-ben, amikor már a visszavonulás gondolatával foglalkozott, elődje, Lévi Eskól váratlan halála után vállalta a nyomasztóan súlyos feladatokkal járó miniszterelnökséget.
A nagymamás külsejű Meir – akit az államalapító Ben Gurion kormányfő egyetlen igaz férfiként aposztrofált minisztereinek sorában – valójában kérlelhetetlenül kemény politikus volt. A „Golda” megidézi vezetői stílusát, s közben a mozinéző elé varázsolja „konyhai kabinetjét” is. Vagyis azt, ahogy a főzni szerető Meir saját készítésű sajttorta és túrós rétes feltálalása mellett otthonában vitatta meg az államügyeket közvetlen munkatársaival. Külön történet Henry Kissinger amerikai külügyminiszterhez fűződő szoros, de korántsem felhőtlen munkakapcsolata. A film egyik jelenetsora életre kelti azt az állítólag megtörtént szópárbajukat, amikor Kissinger zsidó származására apellálva Meir sürgeti a háborúban kimerült amerikai hadianyagok késlekedés nélküli pótlását. Kissinger erre méltatlankodva úgy válaszol, hogy ő először is amerikai állampolgár, utána külügyér, s csak harmadsorban zsidó. Meir erre újból rátromfol: „Henry, ugye tudja, mi a héberben fordítva, jobbról balra olvasunk.” A Golda film még egy, sokáig mélyen őrzött (állam)titokról is lerántja a leplet. A láncdohányos és a feketekávét literszámra vedelő miniszterelnök a jom kippuri háború idején már előrehaladott rákbetegséggel küzdött. A végtelen kormányülések szüneteiben szinte lopva szakított időt a sugárkezelésekre.
Helen Mirren brit színésznő – ahogy korábbi más filmszerepeiben – parádés hitelességgel játssza Golda Meirt, méltatják színészi teljesítményét a kritikák. De nem ő az egyetlen filmbéli Golda. A nyolcvanas években az Egy asszony, akit Goldának hívtak című amerikai tévésorozatban a svéd Ingrid Bergman formálta meg Meirt. Emellett az egykori politikusasszony alakja feltűnik Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról című filmjében is, amely a magyar szociáldemokrácia egyik méltatlanul elfelejtett vezetőjéről, a kádári időkben emigrációba szorított Kéthly Annáról szól. A filmben Meir epizódszereplőként bukkan fel Kéthly elvtársaként és jó barátjaként.
