Természetesen nem saját fejlesztésű show-ról van szó, ahhoz igazi kreatív egyéniségek kellenének, de egy kereskedelmi csatorna nálunk elsősorban kereskedik, és most sikerült jó árura bukkannia. A nagy sikerű, dél-koreai I Can See Your Voice kapott magyar színezést.
Megpróbálom elmagyarázni a játékszabályt, nem lesz könnyű, az újabb társasjátékok agyalmányaiba teljesen belezavarodom; hogyha kardot húzok, de az ellenfél két húzással korábban eldobott egy pisztolyos kártyát, akkor 6-os dobás esetén semlegesíti a fegyverem, és kimaradok két körből, de úgy érzem, a Mutasd a hangod! képlete könnyebb, már csak ezért is kedvelném. Szóval: ketten játszanak, együtt vannak, mutatnak nekik hat merev karaktert mikrofonnal a kézben. Mindenféle civil foglalkozásuk van, az egyik pincér, a másik esküvőszervező, filmes asszisztens, bármi előjöhet. A játékosoknak ki kell találniuk, melyik karakter tud valóban énekelni, és melyik nem. Annyi támpontjuk van, hogy látják playbacknél tátogni őket, tippeket kaphatnak sztársegítőktől, megnézhetnek egyikőjükről egy portrét. Egy sikeres tipp 500 ezer forint. De a finis a lényeg. Ha az utolsó karakterről kiderül, hogy jó a hangja, és a műsor egyik sztárénekesével elő tud adni egy duettet, jön a főnyeremény: 5 millió. Baklövés esetén minden addig szerzett pénz elvész. Megfontolandó hát az utolsó forduló bevállalása.
Az eddigi adások igazolták a formula erényeit. Van benne játék, rejtély, de nem harsogja túl magát. Megvillant kedves, hatásos elemeket a tehetségkutató show-kból, de itt tényleg csak arról van szó, hogy kinek van énektudása – ez nem versengés, a rossz fellépés, a bénázás megrendelt, megalázás nélkül lehet nevetni rajta. És az egész dolog üzenete is üdítően hétvégies: nem lehet itt okosnak lenni, simán átvernek a mai technikával, vigyázz a tuti megérzéseiddel.
Szóval, jó kis egy órákat tölthetnénk el ezzel a hangmutogatásos bohósággal fotelba süppedten, vasalás, portörlés, iratszortírozás közben, mégis sikerül elérnie, hogy ne tudja igazán megszerettetni magát. Legalábbis a potenciális nézők egy részével. Mint ahogy a mai tévéshow-knál ez oly gyakori, a készítők ezúttal is megrettennek az egyszerű szórakoztatástól. Mulattatni akarnak, vidámságot termelni, varázsütésre. Bármilyen kedved van, ahogy indul a műsor, itt vigadni fogsz! Nincs hangulatteremtő felvezetés, nem lehet lassan feloldódni. Az már túl intellektuális bűvészkedés, a kabarékban is kell hozzá legalább egy szellemes humorista. Marad hát a kocsmai ricsaj.
Stohl András így is igyekszik kulturáltan betölteni a műsorvezető szerepét. Nem présel magából mindenáron poénokat, nem gügyörészik pattanásig felvillanyozottan a játékosokkal. Jól vezényelné a produkciót, érzi a ritmust, a megfelelő hangütést. Csak hát a sztárvendégeknek hamis kottát osztottak.
A legtriviálisabb celebszólamokat kell előadniuk. Ami tiszta hangon nem megy, némi részeges tónus kell hozzá. Az egy adásra behívott sztárok, Tóth Andi, Radics Gigi vagy Caramel igyekeztek inkább nem rátalálni. Az állandó trióból Rákóczi Ferencnek talán sikerült szemérmesen a minimálisra vennie. Hargitai Bea azonban úgy gondolja, ő nem fog szégyenkezni, megmutatja keményen, amit elvárnak. Önfeledtséget liheg és gesztikulál, felkiált, bekiált, nahát, ennek van hangja, és ő tudta, és ő itt most ettől teljesen ki van, ilyen jól rég tivornyázott. A legnehezebben viselhető celebkarakter számomra mégsem ő. hanem Papp Szabi. Poénnak érzett beszólásokkal bombázza a résztvevőket és a közönséget, amelyeken azonnal fakutyásan röhögni kezd. Ő maga a saját nevetőgépe.
A cél a szimpla hülyéskedés. Csak nem teljesen világos, hogy miért. Miért nem lehet könnyedén beszélni valamiről, netán mondani is valamit? Például a playbackről, a showbusiness trükkjeiről, váratlanul, előnytelen külső adottságokkal berobbanó tehetségekről, saját bukdácsolásról. Kell hogy legyen róla érdekes tapasztalat, történet, gondolat. Vagy bármi másról. Amin talán nem lehet röhögni, de simogató szellemmel rámosolyogtat valamire. Kedélyes közösségi hangulatot teremtve, amely nem ér véget a műsoridő lepergésével. Miért kell leválasztani a szórakozást a kultúráról, és a röhögés hangerejével, a hülyeség állapotának időtartamával mérhető terméket csinálni belőle? Ennyire nincs semmi okunk az őszinte jókedvre?