Kereken ötven évvel ezelőtt, 1973 októberében állították bíróság elé a Darabbér című szociográfiája miatt, amely – sok külföldi kiadás után – legális körülmények között csak 1989-ben jelenhetett meg Magyarországon. A fiatalabb korosztályok kedvéért: miről szól a könyv?
Több rendőrségi eljárás és egyetemi kirúgás után elmentem dolgozni a Vörös Csillag Traktorgyárba. Az ott tapasztaltak alapján kifejezetten azzal a céllal írtam meg a szociográfiát, hogy megmutassam, milyen az akkori állítólagos uralkodóosztály tagjának, azaz munkásnak lenni.
A könyv alcíme: Egy munkás a munkásállamban.
A könyv egyrészt a darabbéres munkaszervezés önkizsákmányolást kikényszerítő jellegét ábrázolja konkrét feladatok, fizetési kimutatások alapján, másrészt bemutatja a munkatársaimat, a gyári környezetet, a munka kultúráját, a párt és a szakszervezet szerepét. Korábban a nyugati diákmozgalmak mintájára balról bíráltam a rendszert, ez a könyv egyúttal búcsú volt a saját ifjúkori marxizmusomtól is.
Az ügyész gúnyiratnak nevezte a Darabbért, amely szerint a gazdasági vezetés kizsákmányolja és módszeresen megalázza a munkásokat. Az ügyész azt is kifogásolta, hogy a könyv a magyar munkások helyzetét a korai gyarmatosítás bennszülöttjeinek helyzetéhez hasonlítja, a szakszervezetet – az egyik megszólalót idézve – fizetett ellenségnek minősíti. Azt kell mondjam, hogy a pártállam szempontjából a vád nem volt légből kapott. Mivel védekezett?
Abból a szempontból sem volt légből kapott a vád, hogy eltalálta a szándékomat. Kétségtelenül a rendszer központi mítoszát szerettem volna lerombolni. Nem bántam, hogy per lesz belőle. A sztálinizmusban a per a rendszer színháza volt az emberek megfélemlítésére. A hetvenes évek kelet-európai „másként gondolkodóival” a pert átváltoztattuk a saját féleleműző színházunkká, ahol bemutatjuk az ellenállás lehetőségét, akár büntetés árán is. Fantasztikus ügyvédem volt, Kaczián Lóránd. Miután kéziratban elolvasta a könyvet, ezekkel a szavakkal vállalta el az ügyet: fiatalember, gratulálok, ön elkövette a bűncselekményt, de azért, ha megengedi, én úgy fogom védeni, mintha ártatlan lenne. A tárgyaláson azzal érvelt, hogy ártalmas, ha a rendőrség és a bíróság átveszi a lektorok szerepét, ez nem fér össze a „szocialista demokratizmussal”. A saját védőbeszédemben én, persze, azt támadtam, hogy az állami ideológia bírálata egyáltalán bűncselekmény lehet.
Ne hagyjuk ki, hogy a tárgyalás előtt előzetes letartóztatásba helyezték, mire ön éhségsztrájkba kezdett.
Ennek is volt előzménye. Dalos György íróbarátommal 1971-ben rendőri felügyelet alá kerültünk, ami többek között lakóhelyelhagyási és éjjeli kijárási tilalmat jelentett. Nem tartottuk be a szabályokat, tudván, hogy ezért be fognak vinni bennünket. Amikor aztán tényleg bevittek 25 napra a baracskai szabálysértési táborba, előre bejelentett éhségsztrájkkal tiltakoztunk a kulturális ügyekben alkalmazott rendőri felügyelet ellen. Végigcsináltuk a 25 napot. A Darabbér esetében már elég volt két hétig éhségsztrájkolnom. Tudták, hogy komolyan gondolom a dolgot, elértem, amit akartam, szabadlábon védekezhettem.
A Darabbér mindössze kilenc gépelt példányban volt olvasható. Hányan értesültek a létezéséről?
Elég kiterjedt „összeesküvés” alakult ki körülötte. 1973 tavaszán legalább harminc helyen tartottak házkutatást, ezek során valóban kilenc példányt tudtak összeszedni. Ennyi szerepelt a vádiratban is, de diákok ennél jóval többet gépeltek le és adtak tovább.
Az akkori Btk. kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntette az ön terhére rótt cselekményeket. Nem tartott attól, hogy hosszú évekre börtönbe kerül?
Ehhez el kell mondanom a saját ideológiai fordulatomat. Sokan voltunk így akkoriban. 1968-ban a csehszlovákiai szovjet és magyar bevonulás, a prágai tavasz elfojtása a hozzám hasonló marxisták számára is világossá tette, hogy a szocializmus javíthatatlan. Rádöbbentünk, hogy mindössze szabadok szeretnénk lenni. Elindultunk az úton a jó öreg liberalizmus felé. Olvasmányélményeim – Martin Luther King és Gandhi példája, Henry David Thoreau alapműve, A polgári engedetlenség iránti kötelesség – arra indítottak, hogy a változást erőszakmentes forradalom, polgári engedetlenség révén képzeljem el. Akkor még nem akartunk pártokat létrehozni, de annak érdekében, hogy legalább a szó szabad legyen, hajlandók voltunk akár a börtönt is vállalni.
Végül nyolc hónapi, három év próbaidőre felfüggesztett büntetés lett az ítélet. Hogyan sikerült megúsznia a börtönt?
A pártállam arcvesztésének köszönhetően. Pedig Kardos György, a Magvető Könyvkiadó igazgatója nemcsak visszautasította a könyvet, hanem igazi „börtönzős” szakvéleményt adott róla. Ez állt benne: „A szocializmus legádázabb ellenségei sem jutottak ilyen messzire”. Az ügyész az államrend és a szocialista ideológia elleni gyűlöletkeltés, izgatás mellett azzal is megvádolt, hogy mindezt „sokszorosítás útján”, a kézirat legépelésével és terjesztésével követtem el. A bírónő nekem megtiltotta, hogy tanúkat hozzak, azt mondta, az ügy politikai megítélése az ő dolga. Ellenem viszont tanúk sorát idézték be.
Nem akármilyen nevekről beszélünk. A teljesség igénye nélkül: Bacsó Péter, a már említett Dalos György, Eörsi István, Háy Ágnes, Hegedüs András volt miniszterelnök, Nyerges András. Konrád György, Mészöly Miklós, Szelényi Iván, Szentjóby Tamás. Egészen meglepő. Miből gondolta az ügyész, hogy ön ellen fognak tanúskodni?
Az állambiztonságiak látványpert készítettek elő, ők értették, hogy ez a társaság egy leendő ellenzéknek a lehetséges magja. Az is lett később. Meg akarták fegyelmezni őket, és általuk az egész értelmiséget. Házkutatás után idézték be őket, arról kellett volna tanúvallomást tenniük, hogy engedély nélkül másolt példányt kaptak, tehát nemcsak az izgatás valósult meg, hanem a sokszorosítás is. Ezzel szemben mindegyikük azt tanúsította, hogy értelmiségiek és írók között megszokott dolog gépelt kéziratokat egymásnak átadni, függetlenül attól, hogy azokat a kiadó elfogadta-e. Ráadásul Kaczián Lóránd ügyes kérdéseire válaszolva a könyvet méltató véleményüket is elmondták. Az ügyész számítása nem jött be, a vád összeomlott.
A könyv 1989-es kiadásának ajánlója szerint ez volt az „utolsó magyar íróper”, amely a „demokratikus ellenzék első csatájává vált”. Hogyan kell ezt érteni?
Kivívtuk a kéziratos terjesztés legalábbis gyakorlati jogát. Annak, hogy a vád a visszájára sült el, nagy jelentősége volt a szamizdat (állami engedély nélkül megjelentetett kiadványok – a szerk.) létrejöttében. Politikai tér nyílt a rendszerben. A hetvenes évek elején a későbbi demokratikus ellenzék tagjai a polgári demokrácia jegyében összetalálkoztak a marxizmus romjain.
Mikor volt jobb munkásnak lenni? A szocializmusban, az úgynevezett proletárdiktatúrában, vagy pedig a rendszerváltás utáni kapitalista Magyarországon?
Nyilvánvalóan ma jobb, de a bérmunkás függése és az összeszerelő lét sivársága nem változott. A munkások álma, persze, sohasem a munkáshatalom volt, az egy értelmiségi ábrándkép, hanem a középosztályi fizetés, a kevésbé robotos munka és a kertváros. Akkor a legrosszabb a munkásoknak, amikor munkanélküliség van, ha munkaerőhiány van, akkor jobb az alkupozíciójuk. De, ugye, nem lepem meg, ha azt mondom:
erős szakszervezet, kutakodó, szabad sajtó, független állami szolgálatok és független bíróságok is kellenek ahhoz, hogy méltóságteljes állampolgárrá és közösségi, politikai erővé válhasson a munkás.
Ezt ma, mint régen, ismét a hatalom ellenében lehet csak kivívni.
Nem jutott eszébe véletlenül a Darabbér ügye, amikor pár éve a Mi Hazánk politikusa ledarált egy neki nem tetsző, homoszexuális alakokat is megjelenítő mesekönyvet?
Persze, hogy eszembe jutott. A kormány azóta átvette és kiterjesztette a módszert. A darálás és az államilag elrendelt fóliázás ugyanaz a cenzúrázó gyűlöletpolitika. A Darabbér idején, persze, nem válogattak a tiltandó szabadságok között, hiszen semmiféle eltérést nem tűrtek el a hivatalos ideológiától.
Az ön esete is azt mutatja, hogy a hatalom természetrajza egészen más volt a szocializmusban, mint manapság. Ennek tudatában: a mai rendszernek melyek azok a jellemvonásai, amelyek a Kádár-korszakra emlékeztetik? Vannak ilyenek egyáltalán?
Annak idején azt reméltük, hogy a totalitárius agymosás lehetősége megszűnik, és ránk köszönt a szabad vita társadalma, ha megszüntetjük a kommunikációs eszközök kötelező állami tulajdonát és ezzel összefüggésben a kommunikációs szakemberek kötelező állami alkalmazását. A mai rendszer bizonyítja, hogy a totalitárius propaganda többpártrendszerben is kivitelezhető, ha a legfontosabb médiumokat – a rádiót és a televíziót – a kormány és barátai uralják. Ijesztő, hogy a vitát kizáró totalitárius propaganda megvalósítható látszólag demokratikus és piaci körülmények között is. Ez az újdonsága és a veszélye az Orbán-rendszernek.
Névjegy
Haraszti Miklós 1945-ben született Jeruzsálemben. Az üldöztetés elől elmenekült családja 1948-ban költözött vissza Magyarországra. A hatvanas években magyart és filozófiát hallgatott, verseket publikált. Darabbér című szociográfiáját, amely miatt 1973-ban bíróság elé került, tizenegy nyelvre fordították le. A nyolcvanas években szerkesztője volt a Beszélő szamizdat folyóiratnak, 1988-ban részt vett az SZDSZ megalapításában. 1990-1994 között a párt parlamenti képviselője volt. 2004-től 2010-ig az EBESZ sajtószabadság-felelőse, 2012-től 2018-ig az ENSZ belarusz jelentéstevője volt.
