Augusztusban hazalátogatva Kati „Gyöngyszemen át” címmel két előadást is tartott a Néprajzi Múzeumban, ezután pár hétre Borsodba ment, ahová valósi. Gönc inkább Abaúj, magyarázza, Boldogkővár alatt halad az út a falujába, ahol a népművészet mellett az irodalom és a zene iránti szeretetet már kiskorában magába szívta. Minket egy budakeszi családi házban fogad, amit az utcában csak úgy ismernek, „az afrikai ház” – Sena a Covid alatt kezdte színesre festeni. Náluk házon belül is ott van Afrika: a bronz- és faszobroktól kezdve a falidíszeken át az álarcokig, meglepő békességben a mázas tányérokkal, amiket még a gönci nagymama gyűjtögetett. Minden sarokban burjánzik az élet, a szobanövények óriásiak, akár egy pálmaházban. Leülünk a hatalmas étkezőasztalhoz, Sena friss kávéval, süteménnyel kínál minket, majd elköszön: „Viszlát, Katika!” – így hívják őt a családban, mert mikor először hazajöttek látogatóba, nagyon megtetszett a nagyobbik lányának, hogy mindenki Katikázza, és rajta maradt. A lábunk alatt sertepertél DJ, a talált kutyus, aki itt otthonra talált, és a házban egyszerre hallani magyar és angol szavakat, mert a gyerekeket kétnyelvűen nevelik.
– Harmadik gyerek voltam, de mire iskolába kerültem, a nálam nagyobbak ki is repültek – kezdi történetét Torda Kati. – Édesapám volt rendőr, meg láncfűrészes favágó is. Édesanyám a tanácson dolgozott, de a faluban egyedül neki volt több méter könyve, ebből egy méter csak Passuth, még a ruhásszekrény tetején is könyv sorakozott befőtt helyett. Kijött hozzám, meg a nővérem, a barátnőm a kisfiával, az unokaöcsémék is, aki csak bírt, jött.
Először 1979-ben utazott ki Ghánába. Már a csomagolás sem volt hétköznapi kihívás. – Próbáltam könyvet keresni, de a szocializmusban csak olyat találtam, ami politikai szempontból írta meg Ghána történetét, hogyan lett a felszabadult afrikai országból el nem kötelezett, noha az amerikaiak is nyomultak itt, meg az oroszok. A hatodikos földrajzkönyvben volt még egy fénykép, a világ legnagyobb vízi erőművéről, ami akkor Ghánában volt, az olaszok építették, de az amerikaiak rögtön lekötötték harminc évre, hogy alumíniumot gyártsanak, jó is volt... – meséli Kati. Ghána csaknem háromszor akkora, mint Magyarország, nagyon kellett az áram, és az oroszok csak a nyolcvanas évektől kezdtek itt építkezni, kakaót, aranyat, más nyersanyagokat exportálni.
A férjemnek volt az anyanyelvén egy református énekeskönyve is, ebből gyorsan megtanultam három éneket ewe nyelven – ami hál’ istennek nem xhosza, nem kellett csettintgetni –, ezeket olyan flottul elénekeltem, hogy csak na!
Gyerekdalt tanított még nekem egyet-kettőt, így készültem. A ghánai állam elvitt repülővel pár száz kilót – én voltam az utolsó itteni feleség, akinek repülőjegyet is vettek –, úgyhogy vittünk egy mosógépet, beépített centrifugásat, nagyon modern volt, meg egy Grundig lemezjátszót, ez is nagyon fontos. A férjem járt ki Nyugat-Németországba, innen hozott lemezeket, Miskolcon az afrikai diákoknak volt a legtöbb nyugati gyűjteményük, jó diszkókat csináltak. Ő pár hónappal hamarabb kiment Ghánába, hogy állást találjon, aztán írta, hogy „ajjaj, hozzál főzőolajat” meg „hozzál szardíniát”, akkor gondolkodtam, mi folyik itt? Elmagyarázta, hogy már nem olyan a helyzet, mint hat évvel ezelőtt, hogy lehet kapni mindent, ami import – a Globus konzervet meg az Aranyfácán paradicsomot még én is utolértem, mert azt vették utoljára a népek.
Nagy szárazság volt, egyik puccs a másikat követte, tejesen lezüllött a kereskedelem. Vettem öt üveg olajat, hogy az elég lesz – nevet Kati –, később meg kellett tanulnunk magunknak pálmaolajat készíteni. Még egy jó nagy fazekat kért a férjem – „minek, ha nincs kaja, mit főzünk?” –, de gondoltam, majd jó lesz abba beállítani az olajat. Vittem pár méter könyvet is, akkoriban atletizáltam a DTVK-ban, az egyik sprinter könyvesboltban dolgozott, eltette nekem még Nagy Lászlót is. Ilyen jó körökben mozogtam – emlékezik mosolyogva.
Kakaó és kommunizmus
– Még illik tudni, hogy fémforgácsoló szakmunkás vagyok, mert a szüleim úgy voltak vele, eredj, tanulj szakmát, majd leérettségizel estin, és mehetsz tovább a magad kenyerén. S lőn. Miskolcban a 100-as szakmunkásképzőben megtanultam, ami a fémmegmunkáláshoz kellett: esztergálás, marás, gyalulás, köszörülés. Voltunk elegen lányok, hogy ne legyek közröhej tárgya, aláírtam három évre, még ösztöndíjat is kaptam, építettem a szocializmust, meg ők is engem. Az első munkahelyemen még egy újításom is volt, és a kollégák összedobtak pénzt az esküvőmre, amiből vettem egy villanytűzhelyt, meg egy magyaros kis ruhát, hogy büszkék lehessenek rám.
A sport kapcsán ismerte meg a későbbi férjét, Benjamin Dagadut, azaz „Ben bácsit”.
– A tornatanárom bevitt a DVTK-ba, mert ötpróbában jó voltam, országos harmadik helyig jutottam. Ám a téli kifutások után a szívverésem nem lassult le, mire elküldtek a miskolci kórházba kivizsgálásra. Délutánonként kimehettem az udvarra, ott volt ez a jópofa afrikai diák, őt is berendelték vizsgálatra. Nem volt annak baja semmi, csak azért volt ott, hogy velem találkozzon – meséli csillogó szemmel Kati. – Még eltelt három év, mire összejöttünk, közben néha telefonáltam neki a kollégiumba. Egyszer elhívtam Sárospatakra, hogy tartson előadást a kakaóról és a kommunizmusról. Hozott kakaót is, és mindenkinek tetszett, milyen jól beszél magyarul ez a néger gyerek. Ide négyen mentünk, barátokkal, így vigyáztunk az erkölcsökre. A szüleimnek már bemutattam a kórházban, három évre rá elvittem a falumba is, mondtam anyámnak, hogy udvarolni akar, de megy vissza Ghánába, vagy megyek vele, vagy hagyom az egészet.
Anyám csak annyit mondott, „jaj, gyerekem, olyan messzire?” – Hál’ istennek csak ennyit, mert volt olyan szülő, aki azt mondta, felakasztom magam, ha hozzámész a négerhez.
Közben leérettségiztem, elmentem egy TIT-tanfolyamra is, hogy angolul tanuljak, de igazán jól kint tanultam meg, egy ideig dolgoztam a követségen is gépíróként. No, megvettem a lábost, vittem a könyveket, meg rengeteg madzagot, makramézáshoz. Kellettek oltások, ahogy még most is, kolera, fertőző agyhártyagyulladás, sárgaság ellen, csak kivédeni, nehogy nagyobb baj legyen, ha a rossz végét fogod ki. Én ott vagyok negyvennégy éve, de még nem fogtam ki a rossz végét.
A gyöngykultúra őrzője
Huszonhárom év után elváltak Ben bácsival, akkor megfordult Kati fejében, hogy hazaköltözzön. Vett egy kis házat Göncön, a felvégen, oda járt aztán a nagy vendégsereg, a perzsáktól kezdve a német barátokig, sátraztak a kertben, és vitték őket a könyékbeli dombokra szépet látni.
– Nagy élményeink voltak, de három év után nekem a házat már nagy luxus lett egyedül fenntartani. Magyarországon már nem láttam olyan jövedelmet, amiből elvolnék, meg közben nőtt a tudásom a gyöngyökről, ami engem Ghánához köt – a gyöngy az erős huzal. Ott megvan a szociális státusom, köztiszteletnek örvendő „auntie” vagyok, a gyöngykultúra őrzője lettem, az ilyen öregek már sorra halnak ki. Pár éve megtaláltak fiatalok is a neten, meghívtak előadást tartani, el voltak ájulva, ez micsoda tudás, mire mondtam nekik, „ez mind a tiétek, én csak összegyűjtöttem”. Ez is hihetetlenül szerteágazó, kétszázhatvannál is több törzs van, negyvenkettő hivatalos nyelv, ennyiféle kultúra van ott, mind egy kicsit más. A nagyobbik lányom, Enyonam itthon járt egyetemre, de alig várta, hogy visszamehessen Ghánába, most vele meg a két unokámmal lakunk. Úgyhogy tele a ház, jól vagyunk, jó ott is. Most két hónapra jöttem haza, közben dolgoztam Berlinben is, és úgy intéztem, hogy beleférjen az István, a király (Novák Péter rendező Senára osztotta Torda szerepét a 40 éves rockopera felújításában, melyet augusztusban mutattak be a Papp László Sportarénában – a szerk.), meg a Presser-koncert, hogy a lányom mennybemenetelét lássam, meghívták három dalra, vendégfellépőként. Az István, a királyban is a szíve-lelke benne van, amikor énekel, kicsúcsosodik az előadás. Gyerekkorában még azt kérdezte tőlem, „Katika, fogok tudni én énekelni?” Mert Ghánában nem volt klasszikus zeneoktatás, nem tanítottak szolfézst, de fejből bármilyen dallamot megjegyzett. Én néptáncot tudtam nekik szervezni, meg vettünk egy dobszettet, aztán mentem a szomszédokhoz, hogy küldjétek a gyerekeket, mert összeállt valami, hadd csinálják. Gondoltam, fog ez menni, az apám szólista volt, hívták a Passióba meg a falukórusba, anyám meg minden mesét, népdalt ismert, nagy mesélőasszony. Mondom, ideje, hogy a családból valaki megéljen ebből.
Gyökértelenül is erő
Közben megérkezik „a ház feje”, Élő Márton, alias Dermot, az Irie Maffia, a Los Orangutanes, a Dagadub és sok más sikeres zenei formáció alapító tagja. A szüleivel ő is elutazott Ghánába, az egész ottani család összejött, hogy megünnepeljék házasságát Senával, ahogy összejöttek Kati és Ben fogadására is.
– Először is kineveztek nekem egy apát meg egy anyát egy másik klánból, hogy legyen, aki képviseli az érdekemet a faluban. Ők később is számon tartottak, nekem is számon kellett tartanom őket. Kihúzták a kanapékat meg az asztalt az udvarra, árnyékolókat raktak ki, egy vasalóember mindenki ruháját kivasalta. Hatalmas lábasokban főtt a reggeli, mindenki tisztálkodott – vödrökből fürdünk, mert nincs vízvezeték –, jöttek a szomszédok, rokonok, öregek, és láttam, hogy mindenki beledobott egy gyöngyöt egy edénykébe. A sógornőm leült, felfűzte az összeset egy karkötőre, amiről egyesével lógtak a gyöngyök.
Ahogy jöttek hozzám sorban kezet fogni, mindenki megnézte a saját gyöngyét, és mondta, „ezt tőlem neked, isten hozott.” A szimbolikus jelentés már akkor meghatott.
Aztán kezdtem kijárni a heti piacra, ahová vidékről is bejárnak az árusok. Férfiak árulták a portékát, már ez érdekes volt, vettem a helyi gyöngyöket, aztán a makraméból sok megmaradt, elkezdtem bőrszíjra fűzni, majd vékonyabb fonalra. Rá kellett jönnöm, hogy a gyöngy az emberrel csaknem egyidős, mint ahogy a vadászok is magukra aggatták az elejtett vadállat fogát, hogy a szelleme beléjük költözzön. A gyöngy ott nem csak divat, férfiak is viselik, születéstől a halálig megvan a szerepe. Ez volt a legcsodásabb felfedezés, és mikor e köré rendezem a mondandómat, meg mutatom hozzá a gyöngyöket, jön a rácsodálkozás. Ott is már csak a nagymama tudja ezeket, vagy az az egy családtag, akire a tudást ráhagyományozza. Én így dolgoztam fel a távolságot, ahonnan én jövök, és érvényes, amit csinálok, rájuk, nekik. Csak szolgálom ezt a témát, de ezt nem szabad ott mondanom, mert másképp értelmezik, ott mindenki azt mondja rám, „the queen”, és nekem sem szabad alább értékelnem magamat. Ha azt kérded, miből van az erőm, nem az alkalmazkodásból – ott főztem a helyi ételeket, vittem a gyerekeket a hátamon, ami nagyon jó, hogy otthon érezd magad, de csak viszi az energiát. Ha már a gyökeret elvágtam, ki kellett találnom, miből veszem a saját erőmet. Ez nekem a könyv, meg a zene, ami mintha anyag lenne, amit beszívsz, és táplál. Egy filozófiám van, hogy mutassuk, hogy kétfele tartozunk, a névvel. Mindkét lánynak és a négy unokának adtunk ghánai és magyar nevet is, ki ezt, ki azt használja, ebben is színesek vagyunk.
Hol könnyebb két kultúrához tartozni? – faggatom Katit.
– Innen régen is mindig feladtam tíz kiló könyvet, hogy mire hazaérek, lassan utolér, és ott majd olvasom, úgy nem olyan nehéz kint. De a magyar logikát ott zárd be egy üvegbe, és tedd fel a kamra polcára. Másként gondolkodnak, de ha azt megtanultad, akkor van benne sok humor meg élet. Húszéves fejjel úgy gondoltam, én itt az érettségimmel elvezetném ezt az egész országot. Aztán visszább kellett fogni magam, „jól van, Kati, maradj csendben, oszt figyelj”. Hisz’ itt van harmincmillió ember, valamit csak tudnak, ha túlélnek mindent, amiről te azt hiszed, lehetetlenség.
Itt ghánainak lenni az előítéletek miatt rosszabb, mint ott fehérnek. Nekem már az is utálatos szó, hogy „feka”. És olyan könnyen mondják, mintha nem lenne súlya.
Ahogy nekem a zene anyag, a szó is anyag, ezért rettenetes ez. Meg emlékszem a gyomorszorításra, mikor utaztunk a villamoson, és bőrfejűek jöttek. Ott ezek az érzések nincsenek, kedvesek veled, udvariasak, persze aztán számítanak rá, hogy a fehér ember megoldja a gondjaikat. De ha magadat piedesztálra helyezed, úgy kirántják alólad, hogy csak nézel. Tudni kell, ki hol van, mindennek megvan a módja, például ha te érkezel, akkor előre köszönsz, különben megjegyzik, hogy a fehér asszony nem köszönt. Volt egy időszak, amikor Ghánában nagyon nehéz lett az életünk, akkor a férjem elkezdte szervezni, hogy vándoroljunk ki Kanadába. Én meg mondtam neki, hogy azt nem csinálom. Vagy menjünk Magyarországra, vagy maradjunk itt, ez is fordulni fog, nem maradhat mindig nehéz. Húsz évvel később kezet csókolt ezért. Miniszterhelyettesként ment nyugdíjba, bár már elváltunk, akkor is én mentem kiállni mellé, támogatni őt. Mikor lett új felesége, vele együtt meghívtam az asztalunkhoz a családi ünnepekre. Mégiscsak a gyerekek apja volt, tiszteltük egymást a haláláig.
Egy törzs, egy család
Kimegyünk a kertbe, egy nagy sátor alatt asztalokon kirakodva a rengeteg színes gyöngy és ékszer, aminek csodájára odasereglik az egész szomszédság, a fél rokonság, nászasszonyától kezdve a nővéréig, Juditig. De jönnek a „gyerekek” művész barátai is, köztük Novák Péter. Ő is ékszereket válogat, fogékony a különleges darabokra, amiket ő akár egy hétköznapon is tud viselni.
Legyen idegen vagy ismerős, Kati mindenkivel elbeszélget, minden gyöngy történetét, származását, anyagát és jelentését jól ismeri. Mikor valaki kiválasztja a vörös bauxitgyöngyöt, Kati felhívja a figyelmét, hogy ez a gyász jelképe, Ghánában azok viselik, akik elveszítették egy családtagjukat. Az én egyik választásom egy színes, többsoros nyaklánc, „ezt kecskebőrből készítik Maliban” – mondja mindjárt –, a másik egy batikolt textilkígyóra felfűzött, csont-, fa- és bronzdíszekkel csilingelő nyakék, „ez az Urban Nomad kollekcióm, hordhatod divatos zakóval, akár egy pólóval is”. A kézzel varrt színes szütyőkből előkerülnek az egyedülálló muránói gyöngyből fűzött ékszerek is. Tudnék még válogatni, ha én lennék Serena Williams vagy Rita Marley, akik mind jártak az accrai boltjában, hogy autentikus ékszereket vásároljanak. Kati más ékszerkészítőkkel is csereberél, így kerülnek hozzá számos afrikai országból a kincsek, melyekkel a ház is teli. A vidám zsivaj közben Benke Félix a Zuboly együttesből egy levelet fújva zenélni kezd, és arra gondolok, egy ghánai faluban is ilyen lehet, amikor a család és a tágabb törzs tagjai azt ünneplik, hogy együtt vannak, egészségben, békességben, szeretetben.
