Hozott anyagból
Emlékszem, hogy negyven évvel ezelőtt, amikor Angliában elindultam egy szombat délután, hogy a vajas kenyeret - amire szűkös ösztöndíjamból még futotta – valami vitaminnal egészítsem ki, a leedsi piacon mennyire meglepődtem, amikor tömegbe ütköztem az egyik húsbolt előtt. Néztem, ahogy állnak és figyelik, hogy mi történik a kirakatban.
Jókora báránycombok lógtak ott, amelyekre ötperces időközönként alacsonyabb összeget mutató árcédulát tűztek, aminek a hatására a bolt előtt álló tömegből egyszer csak sokan beáramlottak a boltba, és benn egymást túlkiabálva kezdtek licitálni a megszerezni kívánt báránycombra. Lassan megértettem, hogy a hentesek nem akarták egy egész hétvégére visszatenni a báránycombot a hűtőkamrába, és ezzel a sajátos ösztönzéssel érték el, hogy megszabadítsák őket a készletüktől, hogy újat rendelhessenek a következő hétre. Ekkor még nem tudtam, hogy ez egészen természetes módja a versenyeztetésnek, és „holland licitnek” nevezik.
Az olvasók bizonyára ismerik a licit szó jelentését, hallottak már arról, hogy többen próbálnak valamit (földet, házat, autót, festményt, stb.) megszerezni, és azé lehet a verseny tárgya, aki legmagasabb ajánlatot adja/kiáltja be. Az „először, másodszor, harmadszor” formula is ismerős, ezután az árverésen nem érkezik már újabb ajánlat, nem folytatódik a licitálás, és a licitet vezető – a filmekből is ismert – kalapácsával „leüti” a versenyt, a legmagasabb ajánlatot győztesként hirdeti ki.
Sajnos az utóbbi évtizedben a licitálást már nemcsak a filmekből ismerjük (ott többnyire festményre, ékszerre licitálnak), hanem a lakásvásárlásra felvett devizahitelek megdrágulása miatt a devizahiteles adósok árverezésre került ingatlanainak példájából is. Az adós, mert képtelen időben fizetni a csillagászati összegre ugrott törlesztő részleteket, elveszti az ingatlanra vonatkozó tulajdonjogát, ezért kénytelen elszenvedni a végrehajtás során lebonyolódó licitálás keserveit. Ha az árverésre beengedik nézőként, akkor azt is láthatja, hogy a végrehajtásból befolyó bevétel messze nem elegendő a valaha neki kalkulált vételárra sem; a befolyt összeg a ki nem fizetett devizahitelt folyósító bankot kárpótolja.
Hazánkban eddig a licitek az alacsonyabb (minimumár) ajánlattól indulva a magasabb ajánlat felé haladtak, szinte ismeretlen volt az ajánlat előterjesztésének a fordított, a leedsi húsboltban tapasztalt módja. A leedsi húsbolt esete arra példa, amikor az eladó igyekszik minimalizálni az amiatt várható veszteségét, hogy vélhetően nem lesz túl sok versengő vásárló, és az ár fokozatos mérséklésével igyekszik élénkíteni a versenyt. A verseny meghirdetője a számára még elfogadható árat azzal akarja elérni, hogy előre meghirdetett fokozatokban csökkenti az először meghirdetett árat.
Ahogy egész Magyarországot elfoglalta (bűn)szövetségbe forrt Nemzeti Elégedettség Rendszere, a pöffeszkedő oligarcháik által diktált holland licit egyre ismertebb lett, ám azt nem állítom, hogy közkedveltté is vált. Az olvasók emlékeznek a Volt egyszer egy vadnyugat című film árverezési jelenetére, amelyben az özvegyet alakító Claudia Cardinale nevetséges áron lenne kénytelen a rablóknak (vezérük a Peter Fonda által játszott Frank) átadni az örökölt farmot, ha nem avatkozna be a harmonikás, Charles Bronson. Ebben a jelenetben egyszerre van jelen a holland licit minden Magyarországon is ismert eleme. A kiszolgáltatott eladó, a versenytől erőszakkal (fegyverrel és fenyegetéssel) eltanácsolt ajánlattevők és az egyetlen, előre kijelölt vevő.
A (bűn)szövetségbe forrt, az állami erőszak és az olcsó állami pénzteremtés fegyverével felszerelt, kijelölt vevők előre bejelentik, hogy ha nem jutnak hozzá azonnal és az eladó önkéntes átadása révén vágyuk tárgyához, akkor jól kiszámítható ütemben csökkenthetik a felkínált árat. Ettől félve az eladó inkább eladja, amije csak van, nehogy teljesen kifosszák, nehogy végül „szarért-húgyért” kelljen átadnia a birtokát a kijelölt vevőnek. Nem kevés visszautasíthatatlan ajánlatról tudunk. A sorban nem a Libri az első, hiszen éppen a közelmúltban ott volt előtte már a Vodafone, de ne felejtkezzünk meg a Budapest Bankról vagy a Külkereskedelmi Bankról sem, és érdemes visszaemlékezni a Simicska- és Spéder-féle birodalmakra. De talán még fájóbb és sokakat érintő „ajánlat” volt a magánnyugdíjpénztárak megszerzése.
Mihályi Péter barátom akadémiai székfoglalójában részletesen taglalta az államosításokat és magánosításokat. Ha „csemegézünk” az ő nagyszerű összeállításából, akkor további példákat találhatunk a kikényszerített holland licitre is. A magyar holland licitnek az a sajátossága, hogy megvan az állami kényúr által jóváhagyott, előre kijelölt vevő (Mészáros vagy a miniszterelnök veje, vagy a miniszterelnök pereputtyának valamelyik kijelölt tagja); megjelenik az erőszakkal való fenyegetés (ld. a Liszt Ferenc repülőtér tulajdonosaival szembeni miniszteri hamis vádak sorát, vagy a megszerezni kívánt vagyonokkal kapcsolatos adózsarolást a különadók formájában, akárcsak a kisbenzinkutak tulajdonosaival szemben a benzinár-sapkát és a szállítás visszatartását a MOL által); és megvan az ajánlat elfogadását előkészítő hivatalos propagandakampány. Ami és aki hiányzik, az a kedvező fordulat. A harmonikás.
A (bűn)szövetségbe forrt Nemzeti Elégedettség Rendszerében az oligarchák vidáman dúdolják a valahai Szovjetunió himnuszának kezdő sorait: „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy!”, és lassan Szeva bácsinak (Szemjon Judkovics Mogiljevics), a sokáig Magyarországon működő orosz „vörös maffia” hálózat valahai vezetőjének kifinomult módszerei divatosabbak lesznek a holland licit túlságosan is érzékeny technikáinál.
