A Nobelt nem országok, hanem tudósok kapják – és ez Magyarország nagy szerencséje

Két olyan szellemi óriásunk van, akik magyarként és Magyarországon végzett munkájuk után váltak díjazottá. 1937-ben Szent-Györgyi Albert a C-vitamin felfedezéséért, 2002-ben Kertész Imre írói munkásságáért részesült az elismerésben. Szent-Györgyi 1947-ben a pártállami fordulat elől Amerikába emigrált. Kertésznek a „létező szocializmus” után a létező magyar demokráciával is meggyűlt a baja, 2003-ban Berlinbe költözött, vagy inkább menekült.

Ha kissé tágítjuk a kört, máris egy olyan halmaznál vagyunk, amelybe Karikó Katalin is beletartozik: azoknál, akik Magyarországon születtek, a pályájukat is itt kezdték, de már külföldön alkották meg mindazt amire a díjat kapták. Hogy Lénárd Fülöpöt (katódsugárzás) – aki 1882-ben, 20 évesen váltott hazát – ide soroljuk, ahhoz kell némi nagyvonalúság, bár az alapokat kétségkívül a magyar iskolarendszernek köszönhette. Békésy Györgynél (a hallás fizikai mechanizmusa) már valamivel egyértelműbb a dolog, ő 47 éves korában költözött a tengerentúlra, és 1961-ben, 62 évesen lett díjazott. Gábor Dénes (holográfia) 34 évesen váltott hazát, és 71 évesen érte az elismerés. Wigner Jenő (atommagok és elemi részecskék elmélete) 31 éves korában intett búcsút Magyarországnak; 61 évesen díjazták. Harsányi János (játékelmélet) 30 évesen ment el, 74 évesen került a díjazottak közé. Oláh György (pozitív töltésű szénhidrogének) 19 évesen, 1956-ban menekült el, őt 67 éves korában díjazták. Herskó Ferenc (fehérje-lebontás) 23 évesen ment világgá, és szintén 67 évesen kapta meg a Nobelt. Hevesy György (radioaktív izotópok) 20 évesen tette át a székhelyét Berlinbe, és 58 évesen vált a Nobel-klub tagjává.

Hozzájuk csatlakozik tehát most Karikó Katalin (mRNS-terápiák), aki 30 évesen indult el Amerikába, hogy 38 évvel később, azaz 68 évesen Magyarország első, és egyben az USA sokadik női Nobel-díjasa lehessen.

A harmadik, legtágabb körbe azok sorolhatók, akik nem Magyarországon születtek, de legalább az egyik szülőjük magyar származású. Zsigmondy Adolf, Bárány Róbert, Milton Friedman, Daniel Gajdusek, Elie Wiesel, Polónyi János – velük együtt vannak 18-an mindazok, akik valamilyen mértékben magyarok, és részesültek a szellemi teljesítmény alapján adható, talán legnagyobb presztízsű nemzetközi elismerésben.

Mint láttuk, több halmaz, több kör is van – a magyar „teljesítményt” más országokéhoz mérni azért is fölösleges, mert lehet ugyan örülni – már akit az ilyesmi örömmel tölt el –, hogy mondjuk Szlovákiának egy Nobel-díja sincs, de azért ha mindenki olyan gavallérosan számolna, ahogy mi, magyarok szoktunk, a végén az eddig kiadott összes, vagyis több mint 900 díjazottnál lényegesen magasabb szám jönne ki. Meg mit kezdjünk az olyan információkkal, hogy a technológiai iparban, a félvezető-gyártásban és a biotechnológiában is óriásnak számító Dél-Koreának ugyanúgy egy díjazott jutott eddig, mint a Feröer-szigeteknek? Hogy Kínának összesen nyolc van (és abból is az egyik a Dalai Láma), jóval kevesebb, mint Norvégiának? Vagy hogy az egyetemi rangsorokban fényévekkel Magyarország előtt járó Spanyolország neve mellett csak egy 7-es szám szerénykedik? A földrészek, kultúrák, nyelvek közötti kiegyenlítettséget ezek után szóba sem érdemes hozni. A nemeket pedig pláne: az eddigi díjazottak alig 5 százaléka nő, ami még annak tudatában is fájóan igazságtalan, hogy a díj első évtizedeiben a nők gyakorlatilag el voltak (és számos országban ma is el vannak) zárva a tudományos pályáktól.

Visszatérve a magyar eredményekhez: ha a legkisebb, vagyis a 2-es számot vesszük alapul, az regionális összehasonlításban reális, minden más pedig ránk nézve kifejezetten hízelgő, alátámasztva azt a tudományosan nem bizonyított, de tapasztalatokon alapuló tételt, hogy sok tehetség születik nálunk, de rosszul gazdálkodunk velük. Különösen fájó azok elvesztése, akik nem objektív okokból – ilyennek tekinthető, hogy Magyarország lényegesen kevesebbet tud költeni bizonyos magas eszközigényű tudományágak infrastruktúrájára, mint mondjuk az USA, Németország vagy Franciaország – távoztak, hanem a demokráciahiány illetve a fajüldözés következtében. S hogy történt-e paradigmaváltás e téren 1990 után? Minden úgy folytatódott, mintha mi sem történt volna – Karikó Katalin elismerése hatalmas öröm, de sajnos trendfordulót nem jelez.