Ha az összes magyar (vonatkozású) Nobel-elismerést nézzük, a fizika még Krausz Ferenc mostani díjazásával együtt sem számít felülreprezentáltnak: a legtöbb magyart eddig – némiképp meglepő módon – a kémiában jutalmazták, de a fiziológiai-biológiai kategóriában is ugyanannyi díjazottunk van, mint a fizikában. Fizikusként Krausz Ferenc előtt eddig Lénárd Fülöpöt, Gábor Dénest és Wigner Jenőt díjazták, közülük a legutóbbit, a hologramos Gábor Dénest is több mint fél évszázada, 1971-ben.
Az azonban 2023 előtt háromszor is előfordult, hogy egyazon évben két magyar kiválóság is díjazott lett: 1994-ben Harsányi János a közgazdaságtani, Oláh György pedig a kémiai érmet gyűjtötte be, 1976-ban Milton Friedman és Daniel Gajdusek a közgazdasági és az orvostudományi, 1986-ban Elie Wiesel és Polányi Károly a béke és a kémiai Nobel-díjat kapta meg.)
Ugyanakkor a fenti gyűjtés – azaz hogy a legtöbb nemzettársunk a kémia, a biológia és a fizika területén került a legelismertebb tudósok közé – annyit mindenképpen elárul, hogy volt egy bővebb időszak (a két világháború közötti kortól az 50-es-60-as évekig), amikor a magyar természettudományos oktatás elitintézményei lépést tudtak tartani a világ élvonalával. Ha pedig Karikó Katalint és most Krausz Ferencet is számításba vesszük, kiderül, hogy ez valamilyen mértékig még a 70-es években is igaz lehetett.
Karikó Katalin az első Nobel-díjas magyar nőHúsz év után érte utol a világ a Nobel-díjas Krausz Ferencet, új fogalmat tanulhatunk meg a jóvoltábólKönnyen lehet, hogy még évtizedekig kell várnunk rá, hogy a későbbi évtizedekről hasonlóan releváns visszajelzéseket kapjunk. A fenti Nobel-díjas csokor ugyanakkor nemhogy a mai, de még a korabeli általános oktatási színvonalról sem mond semmit. A magyar köz- és felsőoktatásra ugyanis mindig jellemző volt – némi megszorítással ma is az – a magas színvonalú elitképzés. Olyan azonban csak ritkán és viszonylag rövid időre történt meg – például a Klebelsberg-féle közoktatási reform alatt vagy a már említett 70-es években –, hogy az átlag is fel(jebb) tudott zárkózni a nemzetközi élmezőnyhöz. A 80-as évektől a magyar iskolarendszer már egyre kevésbé tudott lépést tartani a változásokkal: miközben a névadó osztrák és német iskola is elmozdult a frontális oktatásra, a „pedagógus előad, a diák csendben figyel” modellre építő poroszos hagyománytól, és elindult a plurális, kiscsoportos, a bevonásra és az együttműködésre építő metódusok felé, Magyarországon 2023-ban is töretlen a frontális módszer dominanciája, az „egyetlen pedagógus egy nagy létszámú osztállyal” felállás, illetve a lexikális ismeretek túlsúlya az értékelésben (utóbbi szerepe még nő is az új érettségi szisztémában).
A magyar állam a két világháború között kifejezetten sokat költött az oktatás eszközrendszerére.
Akkoriban az alap- és középiskolai tanárok felső középosztályi jövedelmet és szolgálati lakást vagy lakbértámogatást kaptak, az egyetemi tanárok jövedelme pedig a miniszterekével volt egy súlycsoportban – természetesen szó sem volt a pedagógusi pályán kontraszelekcióról. Ha ezt hasonlítjuk össze a mai viszonyokkal, akkor 20-30-40 év múlva nem sok jóra számíthatunk.
