- Az írás mint fitnesz - Stacey Halls Budapesten

A beszélgetésünk előtti nap délutánján, szeptember 26-án, kedden nem sokkal az érkezése után a hoteljében találkozom Stacey Hallsszal, akinek regényei eddig tizenkét országban jelentek meg, és mindenhol zajos sikert arattak. Egy szál tulipánnal kedveskedem neki, közös kép is készül, ami alatt a közösségi médiában az olvasók kérdéseit is várjuk. Megkérem őt, ellenőrizzük, mennyire érthető neki az erős magyar akcentus. Mindent értek, nem lesz gond, feleli kacagva. Hamar egymásra hangolódunk, keressük a közös pontokat, megvitatjuk újságíró múltunk hozadékát.
Stacey életében először jár Budapesten. Mindig is szerettem volna eljutni ebbe a városba, boldog vagyok, hogy végre sikerült, mondja, majd azt kéri tőlem, hogy olvassam fel neki magyarul a második regénye címét, mert szeretné hallani, hogyan hangzik a nyelvünkön a The Foundling – A lelenc.
Abban maradunk, most nem beszélünk többet, maradjon muníció a színpadra. Megírom neki, menjen a Gellért fürdőbe, közel van a hotelhez, át is tud sétálni, és azt is, hogy az egykori férfitermáltermet ne hagyja ki semmiképpen, szeretni fogja. Éttermet javaslok, olyat, ahová én járok, nem olyat, ahová az először Budapestre látogatókat kötelezően küldik. Stacey hálás, kedves, mosolygós, alig várom, hogy másnap este fél kilenc legyen, és kérdezhessem őt.
Az esemény nyitónapján, szeptember 27-én a PestText helyszínén, a Három Hollóban a francia irodalom legfrissebb klasszikusa, Mathias Énard után következünk a fesztivál programjában. Stacey-t is telt ház várja, legalább kétszáz ember – rajongói odalépnek hozzá már a beszélgetés előtt, aláírásért, egy-egy ­szóért, közös képért.
A Sunday Times bestselleríróját a regényeiről, különböző korok női szerepeiről, az alkotásról – és Budapestről kérdezem. Elment a Gellért fürdőbe, de nem jutott be, csak körbejárta, meséli. Gyönyörű, de miért akartál a férfitermálba küldeni? – kérdezi. Mert már koedukált, együtt is be tudtunk volna menni. Korábban hogy volt, külön volt a férfi, külön a női? – érdeklődik. Igen – válaszolom. – Akkoriban mindenki meztelen volt a férfiosztályon. – Na, akkor mentem volna szívesen! – vágja rá. A közönség nevet. Stacey az egész színpadi beszélgetés során végig csillogtatja kitűnő humorát. A magyar nyelvű könyvei szerinte klasszisokkal szebbek lettek, mint az angol kiadások. Gyorsan hozzáteszi, hogy reméli, ezt senki nem mondja majd vissza a jelenlévők közül a szerkesztőjének. Mindhárom könyvéből felolvas, egy olvasói kérésre meghallgatja a Familiárisok egy részletét magyarul is. Tetszik neki a nyelvünk. Tetszik neki a lágysága, mondja, a közönség pedig örül.

Kiderül, a férje nem olvassa a regényeit, sőt egyáltalán nem olvas semmit. De mégis mit csinál? – kérdezem. Nem olvas. Végül nem tudjuk meg, mivel foglalkozik, de nem is lényeges, hiszen nem olvas. Másban jó. Elégedett morajlás hullámzik végig a sorok között, amikor az is napvilágra kerül, hogy Stacey egyik nagy kedvenc szerzője Máté Gábor orvos. Nemcsak a könyveit, az elő­adásait is nagyon szereti. Stacey beavat minket a mindennapjaiba is. Oldott, kedves, sziporkázik, pedig rossz hírt kapott a beszélgetés előtt. Haza kell utaznia másnap, minden, Budapestre szervezett programja törlődik (így a könyvfesztiválra szervezett dedikálása is a Millenárison), s a tervezett franciaországi látogatása is elmarad.
Meglepő dolgokat árul el, például hogy sikerregénye, a Familiárisok nem az első könyve. Az első regényét ugyanis senki nem akarta kiadni. Kortárs és érdektelen, jegyzi meg. Amikor arról kérdezem, hogyan ír, bevallja, hogy az írás kínszenvedés, olyan komoly erőfeszítést igényel, mintha edzőterembe kellene mennie. Nehezen írok, mondja, de nagyon megkönnyebbül, amikor megszületik az, amit elképzelt. Szóba jönnek azok a könyvek, amelyek meghatározták az életét, és abba az irányba terelték, hogy történelmi regényeket írjon. Örök kedvence Philip Pullman Rubin és füst című ifjúsági regénye. Megörül, amikor azt hallja, hogy magyarul is olvasható.
Nehezebb vizekre evezünk, a Familiárisok és a benne szereplő boszorkányüldözések kapcsán szóba kerül, hogy minden korban voltak és most is vannak olyan csoportok, akiket felakasztanak: a XVII. században a boszorkányokat, a XX. században a zsidókat, napjainkban egyes országokban pedig a melegeket akasztják föl. Stacey a marginalizálódott csoportok iránti érzékenységéről beszél, arról, hogy kellenek olyan szószólók, akik felkarolják a kisebbségek ügyét. Amikor a felolvasásoknál hosszú idő után újraolvassa saját mondatai között azt, hogy évszázadokkal ezelőtt élt főhősnője „fiúkat szeretne szülni, mert senkinek nem kívánná egy lány életét”, egy pillanatra dermedt csend telepszik a teremre. Én is fiút szültem, teszi hozzá. Újabb mondat a regényéből: „Feleségnek lenni munka.” Ez ma is így van? Te így éled meg? – kérdezem. Az anyasággal jár egyfajta munka, mondja.
Sok minden szóba kerül még: apafigurák, karakterrajzok, hogy a szülei mennyire büszkék a sikeres író lányukra, vagy hogy bár alapvetően mindig is írónak készült, de voltak korszakai, amikor színésznő vagy énekesnő szeretett volna lenni. Írói karrierje beindulása előtt különböző magazinoknak dolgozott. Sok íróinterjút készítettem akkor, és rájöttem, hogy az írók is ugyanolyan emberek, mint bárki más, osztja meg tapasztalatait.
A beszélgetés után kígyózó sor várja, órákon át dedikál, kedvesen, mosolyogva, és még arra is marad ideje, energiája az éjszaka folyamán, hogy üzenetben köszönetet írjon a kérdezőjének. Meghívom Budapestre, nem úgy, mint bestsellerírót, hanem mint magánembert. Örömmel jövök, válaszol. Ebben maradunk. Örülök, hogy találkoztunk.