- Előítéletek ellenében (Moeskó Péter: Őszi hó)

Miként telik az idő, úgy változnak a társadalmak, kultúrák, és benne művek és ízlések. Még látványosabb, mikor külső erők piszkálják, birizgálják, stimulálják, vagy egyenesen paragrafusokba iktatják a művészeteket, mit lehet és mit nem, és hogy mit kell gondolnunk például az irodalomról és annak témájáról.
Ilyen szerencsétlenül változott meg számos más sorstársához hasonlóan Moeskó Péter könyve körül is a befogadói tér a megjelenése óta. Hiszen a boltokba kerülésekor jórészt ártatlan könyv volt az Őszi hó, egy fiatal, az első bemutatkozásával a Margó-díj dobogóját megjárt, magyar szerző második könyve. Mára azonban egyesek száműznék a polcokról, mások buzgón feljelentenék, megint mások pedig inkább fóliáznák, akár a légmentes tescós csirkemellet. De hát mégis miről is szól Moeskó könyve? Barátságról, intimitásról, őszinteségről, érettségiről, szemináriumokról, kollégistalétről, árufeltöltős nyári karrierről. Röviden a felnövésről. Emellett pedig leginkább a szerelemről: egy férfi és egy nő közt, két férfi és egy nő közt, egy férfi és egy férfi közt, de még inkább a szeretet és összetartás mélységeiről három fiatal közt, valamint a köztük ide-oda változó viszonyrendszerekről.
Olvassuk mindezt a főszereplő, a vidékről a fővárosba költöző, bölcsészkarra készülő, írni vágyó, visszahúzódó Márton szemüvegén át, aki kezdetben sem az életéből ki-be ugráló régi barátjával, a nagydumás, harsány Norbival, sem a kollégiumban megismert, nehezebb körülmények közül érkező és éppen emiatt állandó megfelelési kényszerrel küzdő, a fiúknál mégis jóval józanabb gondolkodású Kata barátságával nem tud igazán mit kezdeni. Annak érzelmi hullámaival meg végképp nem, mikor e két össze nem illő ember egymásra talál, és bizonyos mértékben hol perifériára szorul, hol meg villámhárító lesz az életükben. A regény tehát e három szereplő hely- és énkeresését követi egy bizonyos életszakaszon át.
Nem tagadom, a könyv alapjai nem a legszerencsésebbek. Sem a fővárosba kerülő vidéki fiatal története, sem a kollégiumi-egyetemi románc nem túl eredeti, és a mellékszereplőket sem éreztem annyira mélynek, hogy mindenáron le akarnék velük ülni egy kávéra, hogy meghallgassam őket. Némi további mélység biztos nem ártott volna a karakterábrázolás során. Az olyan epizódokat, mint az útkereső Márton felnőttfilmek világában tett látogatását pedig kissé keresettnek és sztereotipizálónak érzem, mert bár érdekes belelátni ebbe a produkciós világba, ez mintha a szereplő identitásából fakadó predesztinációjának tűnne. Holott nem kellene annak lennie. Annál sikerültebbek Márton lelki folyamatainak és – kezdeti félszeg és esetlen, majd egyre bonyolódó – identitáskeresésének árnyalt bemutatása, vagy éppenséggel a különböző meleg szereplőkkel való egészen hétköznapi találkozásai, mindez sokkal többet ér az előítéletek ellenében.
Számomra azon a ponton működött igazán a szöveg, amikor hajlandó volt váltani. A kezdetben konzervatívnak tűnő elbeszélés ugyanis egy, Márton kezdeti írói próbálkozásokból kibontakozó, nézőpontváltással is együtt járó „regény a regényben” momentummal emeli a téteket. Mindamellett, hogy itt találhatjuk az igazán intim részeket, az olvasó kezdhet az események valóságán is merengeni, és hogy egyáltalán milyen viszonyban van mindez az eddig elhangzottakkal vagy a fiatalok életeseményeivel. Arról már nem is beszélve, hogy a szépirodalmat a szerzői életrajzzal összemosó olvasók is megkapják a magas labdát, hiszen Márton alkotóként hasonló pályaíven mozog, mint az Őszi hó szerzője. Igazán érdekes kérdéseket vet fel ez a betoldás, erre biztosan többet lehetett volna építeni.
Moesko Péter kétségtelenül tehetséges alkotó, és bár egyelőre engem a novelláinak a világa jobban meggyőzött, mint ez a középhosszú regénye, biztos vagyok benne, hogy van, akinek éppen az Őszi hó segíthet eligazodni az élet kusza labirintusában, és biztos levennék a fiatalabb olvasók a polcról. Igazi belépő könyv lehet. (Kalligram, 2022. 296 o.)