Vegyük a fegyvereket. Ha ez megvan, képzeljünk el egy olyan világot, ahol a fegyverek szabályozása olyan evidenciákban merül ki, hogy szabad velük lőni, és pedig azért, hogy legyen vacsora az asztalon, meg azért, hogy a betolakodók ellen védekezhessünk. Ez ugyan nem a világok legjobbika, vehettünk volna az elején mindjárt egy fegyvermentes világot is, de az egyrészt illuzórikus idea, másrészt nem támogatná az analógiánkat. Mert képzeljük el, hogy ezekkel a fegyverekkel egyszer csak rabolni és fosztogatni kezdenek egyes „egyenlőbbnél egyenlőbb” polgártársaink, majd amikor a jogalkotó ezt szóvá teszi, puskaporos hőbörgésbe kezdenek, és a szabadságjogokra mutogatva kolumbiai drogkartellt idéző sorozatokat puffogtatnak a levegőbe, „Ennyi!”-ket csujogatva közben, hogy váratlanul a Brüsszelt belülről bomlasztó bonmot-kalandornak is méltó emlékművet emeljünk a hasonlat végén.
Ennél ékesebb példa nem jut eszünkbe Orbán Viktorról és tettestársairól, akik az uniós médiaszabályozás miatt füstölögnek. „Újabb szabadságellenes brüsszeli javaslat: a média feletti totális kontroll megteremtése. Mi, közép-európaiak láttunk már ilyesmit a múltban. Kominformnak és Reichspressekammernek hívták. Soha többet!” – posztolta a kormányfő a Twitter-örökös X-en.
Eszünk megáll: mintha Joszif Visszarionovics, a keleti kerítésépítők céhének fejeként protestált volna az ENSZ előtt a szibériai táborozás emberi jogáért.
Az uniós médiaszabályozás első olvasásakor az tűnt kérdésesnek, hogy a plurális nyugati sajtó mennyire értékeli korlátozásnak a szerkesztői szabadságról és a közmédia függetlenségéről szóló elképzeléseket. Egy szilárd demokráciára épülő szabad médiavilágban ugyanis elképzelhetetlen, hogy a közmédia kormánypártivá szégyenüljön és az ellenzéki pártok ellen uszítson ciklusokon át. A fejlett, eszénél lévő Nyugatnak nem kellene szabályozás. A szovjet mintájú revolverkormány, ez itt, amit magunknak brusztoltunk ki ezer éves munkával (újabb kis vargabetű, semmi több), ezt is elérte. De Európa, a vén, végre lehajolt a mordályért.