Kocsis Máté és a Mókusok – Kalákában építik újra a Népszínházat, hogy létrejöjjön valami izgalmas szociális energia

A korábban a város szélét jelentő Nagykörút pereme akkor kezdett benépesülni, mikor 1875-ben megnyílt itt a névadó Népszínház (1965-ös lebontásáig Nemzeti Színház). Az I. világháború előtt sorra épültek itt az ikonikus épületek, ám az utóbbi években az utca, ahol egykor Karinthy Frigyes és André Kertész is lakott, szinte csak úgy szerepelt a hírekben, mint ahol minden kapualjra jut egy kéregető, egymást érik az olcsó italkimérések, zacik és pénzváltók, és ahol az Összeomlás a Népszínház utcában című virális videót felvették, amin egy férfi őrjöng, miután elmegy a villamos az orra előtt.

Most azonban eljött az újragondolás és az újjáépítés történelmi pillanata, miután a 26. szám alatti, 124 négyzetméteres, évek óta üresen álló ingatlan hasznosítási jogát a józsef­városi önkormányzattól elnyerte a Kulturális Örökség Menedzserek Egyesülete (KÖME), akik a Pneuma Szöv. művészeti kollektívával (lásd róluk keretes írásunkat) egy alacsony küszöbű közösségi teret szeretnének itt létrehozni. Vasárnap a Budapest150 program támogatásával elindult az egy hónapos bontó- és építőtábor, közös piknikkel a járdaszigeten kialakított mikroparkban, majd filmbemutatóval és zenés bulival. Már ottjártukkor több tucat érdeklődő kukucskált be a helyre, kíváncsian kérdezősködve, mi készül itt, és egyre gyűltek az ötletek is a kalapba.

– I don’t speak Hungarian – szabadkozott egy fiatal srác, aki épp a falat stencilezte odabent. Andria angolul mesélte el, hogy Tbilisziből érkezett, szociológiát hallgat egy budapesti egyetemen, ott hallott a projektről. A Népszínház utcáról olvasta, hogy ez az egyik legkülönösebb utca a városban, ahol elképesztően sokféle ember megfordul, őt nagyon érdekli, hogyan változtathatja meg egy új hely a társadalmi dinamikákat.

– Én egy dizájn- és művészetmenedzsment mesterkurzust végzek, velük jöttünk ide terepszemlére, és megnézni, hogyan működik a KÖME. Annyira szimpatikusak voltak, hogy megkérdeztem, teljesíthetem-e náluk a szakmai gyakorlatom – mesélte Lili, szintén festőhengerrel a kezében. – A közösségfejlesztés ma szinte csak pályázati alapon működik, érdemes pályakezdőként ebbe beletanulni, látni, hogyan lesz ebből majd megélhetés. Én inkább ezzel foglalkozom, mint hogy nyissak egy galériát. Persze a galériákat is szeretem, de abból van elég – mosolygott az ecsettel bíbelődve. Mindketten először stencileztek, és láthatóan élvezték, hogy a két kezükkel csinosíthatják a falakat.

– Én a Józsefvárosi Bérlői Érdekvédelmi Közösségben dolgozom a kolléganőmmel – mesélte Balogh Katalin, aki egy vájdlingba rakosgatta át az általa megpucolt, felkockázott krumplit, immár a következő adaghoz. – Mikor nekünk volt a szomszédsági ünnepünk, a józsefvárosi szomszédsági pályázat összes nyertesével bemutatkoztunk egymásnak, megbeszéltük, hogy eljövünk egymás rendezvényei­re, és itt vagyunk. Részt veszünk és támogatjuk egymást, amiben tudjuk – nyugtázta mosolyogva. Arra kértem, meséljen, milyen itt az élet a hétköznapokban. – Én Józsefvárosban is élek már harminc éve, a Dankó utcában. Nagyon jó a lakóközösség, összetartók a népek, ott állunk egymás mellett mint barátok és jó szomszédok. Főleg a régi bérlőkkel úgy élünk, mint egy nagy család. A bérlői csoportban kicsit több mint nyolc hónapja vagyok, az­óta már rengeteg bérlővel találkoztam. Nagy szükségük van segítségre, az egyre több műszaki, szociális és egyéb problémájuk miatt. Mi egy teljesen civil szervezet vagyunk, az információinkkal tudjuk őket oda irányítani, ahol a megoldást találják.

Közben a krumplihéjat udvariasan elkérte a nyolcéves, harmadikos Rozi. Komposztálni vinné a közeli Auróra Klímakertbe, ahol rengeteg zöldséget, gyümölcsöt termesztenek, ám az ő kedvencei a virágok. Annak örülne, ha lennének majd itt gyerekprogramok is. Igazat is adunk neki, amilyen sok család sétált el előttünk két-három vagy még több gyerekkel, erre biztosan lenne kereslet.

Édesanyjával együtt a főzésben segédkezett Dankovics Rita, a KÖME projektmenedzsere is. – Régóta nagy vágyunk volt, hogy ide beköltözhessünk. Korábban volt itt kirakatkiállításunk, és végre sikerült az önkormányzati pályázaton elnyerni a használatbavételi jogot – újságolta büszkén a sikerüket. – Szeretnénk itt olyan közösségi-kulturális helyet létrehozni, ami a helybéliek érdekeit szolgálja, és olyan dolgokat meghonosítani, amire nekik szükségük van. A Népsziasztok! helyteremtő fesztivállal szeretnénk bemutatkozni, jó benyomást tenni. A közös főzés összehozza az embereket, ezért szerveztünk bográcsozást. Jó lenne egy aktív közösséget formálni, ezért október folyamán péntekenként rendezünk Ki mit tud?-okat, ahol azt hangoljuk össze, hogy ki mit tud beletenni a hely alakulásába és a hely mit tudna adni a Népszínház utcának – mondta Rita, aki a takarításban is részt vett.

– Sokszor nehéz definiálni, mit csinálunk, mert ez nem szolgáltatóközpont vagy bulihely, hanem mindennek az egyvelege. Egy sokszínű kavalkád, amiben benne van a nyitottság és a rizikó is, hogy még nem tudjuk, mi lesz belőle. Látszik, hogy az embereket érdekli, mi alakul itt, ez a fajta szomszédság nagyon jellemző a józsefvárosiakra, más kerületekben ilyet kevésbé látni – tette hozzá Huszár Zsófia, szintén a KÖME munkatársa.

Kocsis Máté és a Mókusok

A két szervezet közt az egyik fontos kapocs Berecz Zsuzsa dramaturg, kurátor, aki Bőczén Árpád építészmérnökkel, a KÖME másik alapítójával együtt munkálkodott azon, hogy a hely megnyithasson. Miután Árpi egész délután mozgásban volt, még a KÖME irodájának ideköltözését is menedzselte, Zsuzsa ült le velünk beszélgetni. – Öt évre kaptuk meg a helyet, de ilyen távra idáig még fejben sem mertem utazni. Egyszerre érdekel és gyanakvással tölt el az intézményesülés gondolata, hogyan lehet ilyen folyamatokat elindítani úgy, hogy a létrejövő intézmények még alakítható, újra és újra felülvizsgálható struktúrák legyenek, melyekben a nagyon eltérő hátterű emberek az együtt alkotás különböző módjait gyakorolhatják.

A mikroparkban álldogált a Pneuma Szöv. két tagja, Szabados Luca és Markos Viktor. Míg a KÖME állandó működésű szervezet, a Pneuma Szöv. avagy a Közmű Egyesület inkább egy informális hálózatként működik, és pár évente projektekre áll össze. Most hosszabb kihagyás után vágtak bele a helyteremtési kísérletbe a KÖME-vel. – A mai esemény része a Szabad Európa TV filmbemutatója is, abban is sokan működtünk közre azok közül, akik most itt vannak. Egyébként én is józsefvárosi vagyok – mondta el Luca.

Most is rengeteg a külföldi, a bevándorló, a hajléktalanszálló-lakók, ami feszültségeket is szül, még mindig nincs elég közvécé, pad, sem olyan helyek, ahová be lehetne menni anélkül, hogy fizetnél. Készültek erről kutatások, és vannak tervek is az utca fejlesztésére, elkezdtünk ezeken együtt dolgozni a RÉV8 Józsefvárosi Rehabilitációs és Városfejlesztő Zrt.-vel, az önkormányzat cégével – mondta Zsuzsa. Ő 15 éve dolgozik Józsefvárosban, akkor nyitották meg a Léggyárat a Blahán. – Elkezdtük kutatni, hogy az üresen álló, folyamatosan nyíló és bezáró helyek milyen energiákat teremtenek és hagynak maguk mögött. Érdekeltek minket maguk az ingatlanok, de az is, hogyan lehet őket arra használni, hogy a kocsmakultúrához képest kicsit másfajta szociális életet élhessünk. Ahol megvan az is, hogy együtt ülünk és beszélgetünk egy asztalnál, de csinálhatunk is valamit közösen. Van egy közös keret, ami megmozgathatja a képzelőerőt, és a cselekvésnek is lendületet adhat. A Léggyárban ez az volt, hogy „itt állítjuk elő a budapesti levegőt”, és az összeesküvés-elméletek, a levegőminőség és a köztudat befolyásolása egyfajta mátrixban összeszövődtek ebben a közösségben.

Azóta újra és újra valami ilyesfajta energiát szeretnénk generálni. Ide is behozzuk ezeket a tapasztalatainkat, mint amilyen 2012-ben a 20 Forintos Operett is volt, melynek során környékbeli lakókkal, aktivistákkal és hajléktalan művészekkel közösen megépítettünk egy kerekeken guruló Óriásmókust. Arra is kaptunk egy helyet az akkor még Kocsis Máté által vezetett önkormányzattól. Valószínűleg azt feltételezték, hogy ha lesz itt egy művészeti projekt, az felértékeli a környéket is. Aztán ez elég botrányosra sikeredett, mert talán az önkormányzat sem számított arra, hogy ha ide tényleg bárki bejöhet, akkor be is jön. Kialakult a területen egy önmagát furcsa módon igazgató közeg, saját mókusgazdasággal, bevonzva a legkülönfélébb embereket. Elindult egy közösségfejlesztő folyamat, amibe mindenki szabadon beletehetett bármit – idézte fel Zsuzsa. Az egyik ablakban még ki van állítva egy mókusportré,

Most pedig nem kisebbre vállalkoznak, mint hogy a Népszínházat nyissák újra, mikroszínpadként, ennek fiktív történetét is tovább írva, és jövő októberre reményeik szerint létrejön itt egy fesztivál, ami az utcát tematizálja, és már konkrét változtatásokat is eszközöl mind az itt élők fejében, mind a fizikai térben. Ahogy a szervezők, résztvevők összeálltak egy csoportképre, tényleg olyanok, akár egy nagy család. Aztán Poór Dotya képzőművész bent elkezdte tükörírással felrajzolni a hatalmas ablakokra az arra járók ötleteit, mókás grafikákká alakítva őket. Aki csak megállt a járókelők közül, azt hellyel, étellel-itallal kínálták. Hogy mit tervezünk csinálni? Először is itt kell lenni, a jelenlét mindennek az alapja – idéztem fel Zsuzsa szavait –, most leg­alább jövő őszig készülnek a szokatlan „népszínműre”, hosszabb távon pedig nemes egyszerűséggel a „Népszínház építésére”.