;

integráció;mentorok;értelmi fogyatékossággal élők;munakerőpiac;

- Mentorokra gyűjtenek a Salva Vita Alapítvány támogatói, hogy az enyhe fogyatékkal élő és az autista fiatalok munkaerőpiaci beilleszkedését segítsék

Kedvelem az olyan találkozásokat, amikor összehoz az élet hasonló gondolkodású emberekkel, és már az első pillanattól azt érzed, hogy itt minden rendben lesz, mert talán egyszer már találkoztatok, de ha nem is, egy kellemes és fontos beszélgetés következik. Kiss Beával ilyen volt az első találkozás. Az apropó, amiért összejöttünk, egy adománygyűjtés, amiben Bea is részt vesz, és a tét nem kicsi. A befolyó összegből mentorokat támogatnak, akik a jövőben fogyatékkal élő emberek elhelyezkedését és integrálását segítik a munkaerőpiacon. Bea azért is érintett ebben a történetben, mert a lánya, Hanna enyhe fokban értelmi sérült. Más, mint egy átlagos huszonéves fiatal.

A várandósság alatt és a születéskor még nem volt semmilyen arra mutató jel, hogy Hanna másképpen fejlődne, mint a többi gyermek – mesélte Bea. Aztán egy idő után észrevették, hogy a lányuk minden fejlődési folyamatot később kezd el, mint a korabeli gyerekek. Végül eljutottak a Gézengúz Alapítványhoz, ahol megállapították, hogy bizony gond van. Viszont Hanna már kicsi korától fogva mindig kompenzálta ezeket a kis hátrányokat, mert egy napsütéses, tüneményes személyiség. Természetesen elkezdték a fejlesztéseket. Rengeteg szakembernél jártak. Voltak, akik azt mondták, hogy túlreagálják a dolgot, és sokszor tényleg nehéz volt megállapítani, hogy Hannának mi a baja valójában. Annyit tudtak mondani, hogy figyelemzavaros, nehezebben megy a szobatisztaságra nevelés, vagy a járás folyamata lassabban alakult ki nála.

Ebben az időben ismerték meg az elismert neuropszichológus szakembert, dr. Donauer Nándort, aki a saját módszerét alkalmazva állított fel diagnózist Hannáról. Ez egy több­órás vizsgálat volt, melynek során a lány agyterületeit külön „letapogatta”, így derült ki, melyik a sérült rész valójában. Hannánál megállapította, hogy a jobb agyféltekéje olyan, mintha nem is létezne. Innen indultak neki a valóságnak.

Mindenkihez van kulcs, csak meg kell találni

Amikor Hanna iskolás lett, a tanulmányait a Gyermekek Házában kezdte meg. Akkoriban jártak egy szemésznél, aki a vizsgálat után nem sok esélyt látott arra, hogy az olvasási folyamat kialakul Hannánál. Csakhogy ő akkorra már tudott olvasni, ugyanis az iskolában találkozott Henivel, azzal a tanárral, aki megtalálta azt a módszert, amivel neki is sikerült elsajátítania ezt a készséget. A példa is azt mutatja, hogy vannak jó módszerek, csak mindegyik emberhez meg kell találni a kulcsot, ebben tudnak sokat segíteni a mentorok.

Mondjuk a matematikára is azt mondták, hogy a számolás nem megy majd neki, és egyelőre úgy tűnik, hogy a pénz Hannának semmit nem jelent. Neki mindegy, hogy 500 forintba kerül valami, vagy 5000 forintba – érzékeltette Bea. Viszont ha listát írnak a szülők, és leküldik egy fix összeggel a boltba, ő mindent megvesz. Talán még az is elképzelhető, hogy valaki megmutatja neki azt a módszert, ami a számolásra is rávezeti, akárcsak az olvasásra.Hannának nemsokára születésnapja lesz. A huszonhetedik. A jövőt illetően Beát az tenné boldoggá, ha lenne rá mód, hogy Hanna egyedül élhessen. Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy teljesen önállóan ellátja magát. Számára az lenne ideális, ha mondjuk lenne egy bérház, ahol hasonló emberekkel élhetne együtt, de külön lakásokban. Viszont egy-egy mentor lenne a segítségükre, ő adná a támpontokat és az esetleges eligazításokat, ha elakadnának. Azért azt tudni kell, hogy a mentor nem pedagógus, hanem segítő szakember, megfelelő szaktudással. A házban mindenkinek meglenne a magánszférája, a mentornak pedig nem kellene mindig ott tartózkodnia, de szükség esetén elérhető lenne. Hannának egy ilyen közösség nagy hasznára válna. Megkapná a kellő támogatást, nem többet, de nem is kevesebbet, mint amire szüksége van.

Egész évben jó ügyekért

Amiért valójában elkezdtünk beszélgetni Beával, az a Jóügyekért.hu kampánya. Ez egy tíz éve létező platform az interneten, egész évben jó ügyekért gyűjtenek emberek, civil szervezetek, alapítványok adományokat. Emellett minden évben saját kezdeményezésként létrehoznak egy olyan gyűjtési formát, ahol csapatok indulnak, és vesznek szárnyaik alá egy-egy jó ügyet. Bea a Salva Vita Alapítvány csapatának a tagja, melyben benne van az alapítvány vezetője, Dávid Andrea, vannak mentorok, érintett szülők, és olyan munkáltató is, aki megtapasztalta, hogy a Salva közvetítésével mindenki (a munkaadó és a sérült munkavállaló is) nyertese lehet egy ilyen folyamatnak.

Már többször gyűjtöttek, legutóbb szociális képességeket fejlesztő művészeti foglalkozásokra. Most először merték vállalni, hogy szakemberek fizetésére kérnek támogatást, mert erre van a legnagyobb szükség.

A gyűjtés az idén október 7-én zárul, zárásként az adománygyűjtő követek elindulnak az éjszaka végén, és közösen, egy séta alkalmával megnézik a napfelkeltét. Ez a séta, amit Budapesten, Debrecenben, Gödöllőn, Miskolcon és Nyíregyházán is megtartanak, a jövőbe vetett reményt, az optimizmust jelképezi, de leginkább az összefogást és együttműködést erősíti.

Már többször gyűjtöttek, legutóbb szociális képességeket fejlesztő művészeti foglalkozásokra. Most először merték vállalni, hogy szakemberek fizetésére kérnek támogatást, mert erre van a legnagyobb szükség.

A gyűjtés az idén október 7-én zárul, majd az adománygyűjtő követek elindulnak az éjszaka végén, és közösen, egy séta alkalmával megnézik a napfelkeltét. Ez a séta, amit Budapesten, Debrecenben, Gödöllőn, Miskolcon és Nyíregyházán is megtartanak, a jövőbe vetett reményt, az optimizmust jelképezi, de leginkább az összefogást és együttműködést erősíti.

„Ezek jó dolgok”

Közben repül az idő. Hanna is telefonál, hogy végzett a színházban, és benéz hozzánk. Nagyon várom a találkozást, kíváncsi vagyok rá. Szinte futva érkezik, majdhogynem repült a kettes villamos megállójától. Édesanyja kérdéseire válaszolva elmesélte, mi történt a MÁSzínházban, amelynek már évek óta tagja. Végül én is feltettem pár kérdést neki.

– Milyen volt az első alkalom?

– Leginkább a nyári élményekről beszélgettünk. Mindenki szót kapott, és elmesélte, merre járt.

– Mikor lesz színházi előadás?

– Egy éven keresztül készülünk, és mindig év végén mutatjuk be a darabot.

– Különben mit szeretsz még csinálni?

– Nagyon szeretek hímezni. Imádom a fonalakat.

– Most éppen min dolgozol?

– A testvéremnek, vagyis az öcsémnek, Boldizsárnak készítek egy könyvjelzőt. Ő most ment ki Marseille-be tanulni öt hónapra, és biztosan örül majd egy könyvjelzőnek, amit bele tud tenni a kedvenc könyvébe.

– Mit szeretsz még csinálni?

– Olvasni és írni is nagyon szeretek. Történeteket találok ki. Ezek jó dolgok. Úszni is járok, azt is nagyon kedvelem. Most pedig a tajcsival ismerkedem. Az is tetszik.

– Jó hallani, hogy ennyi minden érdekel. Örülök, hogy megismerhettelek, Hanna.

– Én is nagyon örülök. Majd meghívlak a szülinapomra. Ugye eljössz majd, ugye?

A párbeszédből is látszik, hogy Hanna a kérdésekre szívesen válaszol, bár nem használ körülményes, nyakatekert mondatokat. A szókincsével sincs gond, amit a rengeteg olvasásnak köszönhet. Viszont magától nem nagyon tesz fel kérdéseket, nem kezdeményez beszélgetést. Ez is egy olyan mozzanat, amit el kell fogadni, és amihez alkalmazkodni érdemes a közös kommunikáció érdekében.

S hogy milyen is Hanna valójában? Amikor készült a színházba, az Eötvös József Gimnáziumba, indulás előtt megkérdezte a szüleit, hogy milyen járművel menjen. Az édesanyja azt válaszolta, hogy a metrót válassza, mert az gyorsabb. Az édesapja azt mondta, hogy a 2-es villamossal menjen, mert a rakparton szép a kilátás. Hanna ezért odafelé metróval, visszafelé villamossal közlekedett. Ebből a kedves kis történetből is látszik, hogy szeretett volna mindenkinek a kedvében járni, hiszen van benne is egy megfelelési vágy.

Egyszerűen azt szeretné, ha mindenki boldog lenne, és szeretnék őt, olyannak, amilyen. Ő is egy olyan boldog világban szeretne élni, ahol elfogadják és támogatják egymást az emberek.

Miután elbúcsúztam Beától és Hannától, a beszélgetésünktől feltöltődve arra gondoltam, a mindennapokban hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a környezetünkben élnek olyan emberek, akik eleve hátrányból indulnak. Pedig jó lenne több olyan munkahely, ahol alkalmaznák őket, egy állás, ami nekik is lehetőséget ad egy rendszerezett, teljes élethez. Szerencsére egyre több helyen hallani, hogy foglalkoztatnak fogyatékkal élő személyeket. Akár egy pékségben vagy egy kávézóban, de még a gyorséttermekben is előfordul. Az irány nagyon jó, de ehhez kellenek a megfelelő mentorok, akik felkészítik, útba igazítják őket, hidat képezve a munkaadók és a munkavállalók között. Zárásként álljon itt Bernard Williams egyik idézete, ami a Jóügyekért.hu „Új nap, új remények 2023” mottója: „Az éjszaka és a nehézségek még soha nem győzték le a napfelkeltét és a reményt.”

Esély az integrációra

A Salva Vita Alapítvány története 30 évre nyúlik vissza. Céljuk elsősorban az értelmi sérült és autista emberek támogatása, de minden más sérüléssel (például mozgásszervi sérültek, megváltozott munkaképességűek) is vannak klienseik. Kiss Bea kurátorként is segíti az alapítványt. Az idei konkrét céljuk a megfelelő szakembereket alkalmazva segíteni a fogyatékossággal élő emberek integrálását a munkahelyekre. Ez azt jelenti, hogy a mentor megismeri a kliense egyedi igényeit és képességeit, az aktuális lehetőségek közül munkahelyet választ, próbamunkára viszi az ügyfelét, felkészíti az őt fogadó közösséget, megtalálja a módját, hogyan tudja kliense megtanulni azt a munkafolyamatot, majd minden nehézség esetén segítő kezet nyújt. Ez van, hogy 2 hónapos, van, hogy 20 éves kapcsolatot jelent. Ha sikerrel jár a gyűjtés, valószínűleg Hannának is több esélye lesz az elhelyezkedésre, és vele együtt a hozzá hasonlóan más fiatalok is a képességeikhez mérten önálló és aktív tagjai lehetnek a társadalmunknak.

Megrögzött vélekedés, hogy a társadalmi mobilitás mértéke megmutatja, mennyire nyitott egy társadalom. Ugyanakkor számolni kell azzal is, hogy a kiemelkedés a szegényebb, hátrányos helyzetű rétegekből nagyon nehéz út, szociális és lélektani szempontból egyaránt. Ezt a problémát járja körül a többi között első generációs értelmiségiekkel készült életútinterjúkra épülve A társadalmi mobilitás ára című, nemrég megjelent tanulmánykötet. Egyik szerkesztőjével és szerzőjével, Durst Judit szociológussal, a Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársával beszélgettünk a kutatásról.