Az egyetemi, illetve az akadémiai tudományos fokozatokról beszélgettünk legutóbb baráti társaságban, amikor szóba került Munkácsy Gyula neve. Felidéztem a történetet, amely szerint még a 90-es évek elején, a hazai posztgraduális képzés átalakítása során több olyan kandidátusi fokozattal nem rendelkező egyetemi oktatónak is felajánlották, hogy megkaphatja a „nagydokori” címet, aki ugyan nem teljesítette az ehhez szükséges formai feltételeket – nem írt „nagydoktori” értekezést –, ám életműve, tanári pályája alapján erre mégis méltónak bizonyult. Hogy hányan éltek a lehetőséggel, nem tudom, az biztos, hogy Munkácsy Tanár Úr nem volt köztük – hiába unszolták erre kollégái, tanítványai. A két általános nyelvészeti diplomával rendelkező, amúgy egy női magazin szerkesztőjeként dolgozó barátom pedig úgy emlékezett, hogy pusztán egy publikációs listát kellett volna Munkácsynak összeállítania – ám ő erre sem volt hajlandó, túlságosan szerény volt ahhoz, hogy elfogadja a kivételezettséget.
Pedig ha valaki, akkor épp a filozófia szakos hallgatók generációit oktató Munkácsy Gyula (1928-2009) megérdemelte volna, hogy megkapja a „magasabb” tudományos fokozatot, sőt, az akkor még csak bevezetni tervezett PhD – Philosophiae Doctor, vagyis a „filozófia tanítója” – fokozatot. Szerencsésnek tartom magam, hogy ha nem is a szó legszorosabb értelemben vett tanítványa, de több féléven át hallgatója lehettem újkori filozófiatörténeti előadásainak és szemináriumainak. Különösen Descartes- és Kant-olvasmányaimat inspirálta, de amit Spinozáról, Leibnizről, Hume-ról vagy épp Husserlről tudok, azt jórészt neki köszönhetem. Az ELTE BTK Filozófia Tanszéke a ’80-90-es évek fordulóján még a Pollack Mihály téri Festetics-palotában – ma az Andrássy Egyetem székhelye – működött. Munkácsy az épület jobb szárnyában tartotta legendás óráit, ahol az általa vezetett Filozófiaoktatók Továbbképző és Információs Központja és az intézet folyóirata, a Filozófiai Figyelő, a FiFi szerkesztősége is helyet kapott. Dupla, azaz kétszer másfél órás Kant-előadásai élményszámba mentek, legendás bőrtáskájából rendre „szekrénnyi jegyzetanyag” került elő – Szent Tamástól Heideggerig a kisujjában volt az európai filozófia története.
Néhány tanulmányán kívül, amelyek közül kiemelkedik a Világosság folyóirat 1972-es Kant mellékletében közölt, Az antinómiák filozófiája és az ember antinómiája című írása, két könyv őrzi emlékét. A Descartes, Kant, Husserl, Heidegger – Tanítványok írásai Munkácsy Gyula tiszteletére (Atlantisz Könyvkiadó, 2002) című kötet a 70 éves mester előtt tisztelgő 1998-as konferencia anyagait gyűjtötte össze, s egy rövid interjú is olvasható benne. A másik kiadvány épp ennek az interjúnak a címét viseli: „A margók előadója voltam" – Emlékkötet Munkácsy Gyula tiszteletére (Tudástársadalom Alapítvány, 2011), s már halála után készült. „Prófétai alkatú tanár volt (…) Számára nem az írás volt elsőrendűen fontos, hanem a tanítás” – olvasható ma is az ELTE BTK honlapján a róla szóló nekrológban.