A szeretet mint ellenállás

Ha a pedagógusok előtt két út áll, és a második járhatatlan, akkor ideje elindulni ezen a második úton.

Idén szeptember 1-jén a magyar nyilvánosságban megjelent egy nyilatkozat, amely jelentőségéhez képest igen kevés figyelmet kapott. A Budapest VIII. kerületi Vörösmarty Mihály Gimnázium nevelőtestülete (pontosabban annak körülbelül a fele) indíttatva érezte magát az alábbi deklaráció közzétételére. Érdemes a teljes szöveget szó szerint idézni.

„Mi, a Vörösmarty Mihály Gimnázium alulírott tanárai, itt, a 2023-24-es tanévnyitón, a jelenlévő diákjaink előtt kinyilvánítjuk, hogy minden külső kényszer ellenére megőrizzük iskolánkat olyannak, amilyennek megismertük és megszerettük. Olyan iskolának, ahol hazudozás helyett az őszinteség, közöny helyett a megértés, ostobaság helyett az értelem, pökhendiség helyett az alázat, gyűlölködés helyett a tisztelet, kétség helyett a bizalom szolgál továbbra is munkánk zsinórmértékéül. Kinyilvánítjuk továbbá, hogy olyan utasításnak, szabálynak, bárkitől is származzon, nem fogunk megfelelni, ami erkölcseinkkel vagy szakmai hitvallásunkkal összeegyeztethetetlen. Mindezek nyomatékosítására, itt és most, kikiáltjuk a Vörösmarty Szellemi Köztársaságot!”

A gesztus jelentőségét az adja, hogy határozottan állást foglal a cikkem elején jelzett dilemmában. „Visszafoglalni az iskolát a pedagógiának” – Trencsényi László fogalmazott így májusban, és a VMG állásfoglalása lényegében ezt a programot hirdeti meg. Hogy ez az út miért járhatatlan, és miért kell megkísérteni mégis, azaz hogy miért ez az egyetlen alternatívája a – fogalmazzunk visszafogottan – szakmai demoralizálódásnak, erről próbálok írni ebben a cikkben. És főleg arról, hogy ez miért ellenállás, azaz miért lehet útmutatás a komoly dilemmákkal szembenéző pedagógusmozgalom számára is.

Kezdjük a végén! A pedagógusok érdekvédelmi mozgalma, nyugodtan mondhatjuk, világraszóló eredményeket ért el az utóbbi években. Az óvónők, tanítók, tanárok korábban – sok nagyon is tiszteletreméltó kezdeményezésük ellenére – inkább megfélemlített és megfélemlíthető társadalmi csoportnak számítottak. Most azonban a sztrájkmozgalom során átlépték saját árnyékutat, és nagyon hatékonyan tudták kommunikálni, hogy nem lehet őket megtörni.

Téves lenne eredménytelennek nyilvánítani a mozgalmat. Bár a követelésekből semmi nem valósult meg (sőt!), az igazi eredmény egyrészt az, hogy legalábbis elkezdődött valami, amit társadalmi összefogásnak lehet nevezni (különösen fontos itt a diákok nagyon erőteljes bekapcsolódása), másrészt az, hogy a mozgalom áttörte a média, sőt a kormányzat ingerküszöbét. A státusztörvény célja a pedagógusok megfélemlítése, valójában azonban a kormányzat félelmét mutatja attól a helyzettől, hogy váratlanul valódi társadalmi ellenállással kell szembenéznie.

A mérleg azonban ennél sajnos bonyolultabb. Az iskolákban ugyanis a sztrájk olyan eljárásai alakultak ki – már a sztrájkszabályok aljas szigorítása előtt –, amelyek a sztrájkot, ezt a eo ipso kollektív aktust radikálisan individualizálták. Egyszerűen szólva: sztrájk az, amikor leáll az üzem. Ezzel szemben a magyar iskolákban a sztrájkra egyénileg iratkoznak fel (!) az elszánt munkavállalók, a többiek pedig nem sztrájktörőknek számítanak, csak nem vesznek részt ebben a játékban, és ezt – állítólag – tiszteletben kell tartani. Magától értetődik, hogy ezt az ellentmondást a közoktatási intézményekben dolgozók sztrájkjogát korlátozó kormányrendelet még jobban elmélyítette.

Értsük meg jól: nem arról van szó, hogy ne lett volna értelmes és eredményes a pedagógusok eddigi harca, arról viszont igenis szó van, hogy ez a szolidaritás durva hiányát mutató harci módszer hosszabb távon csak eredménytelen lehet, és így óhatatlanul kiábránduláshoz/kiégéshez vezet. És nemcsak az eredménytelenségről van szó: a szolidaritás esetünkben nemcsak eszköz, hanem cél is. A harc éppenséggel egy olyan iskoláért – és közvetve egy olyan társadalomért – folyik, amely alapvetően éppenséggel a szolidaritáson alapul.

Pontosan ez tárul föl a vörösmartys tanárok szövegében. Ők olyan iskolában akarnak tanítani, ahol a következő – szakmai – erények uralkodnak: őszinteség, megértés, értelem, alázat, tisztelet, bizalom. Vagyis olyan iskolában, ahol összetartó közösségek vannak, és ahol a másik ember fontos. Ahol középponti érték az, amit precízen körülírtak, de nem mondtak ki: a szeretet. Vagy másképp: ahol a pedagógiai célok fontosabbak a bürokratikus előírásoknál. Csakhogy a szöveg arra is utal, hogy ennek az eszménynek a megvalósítása különlegesen erős elhatározást igényel, mivel szinte (?) leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Az akadályok közismertek, de egy rövid és nem teljes felsorolás azért helyénvaló:

• a zsúfolt, előíró és sok tekintetben vitatható tantervek,

• a mindennapi életet gúzsba kötő bürokratikus szabályok, az iskolai autonómia hiánya,

• tanárok és diákok túlterheltsége, az idő hiánya pl. arra, hogy emberi kapcsolatok jöjjenek létre,

• a pedagógusok elszegényedése, a regeneráció hiánya, a kiégés,

• a pedagógusok elvándorlása a pályáról.

Mindezzel számolva továbbra is pedagógusnak lenni – ez nem egyszerűen szép dolog, ez a rendszerrel szembeni aktív ellenállás programja.

Az ellenállás azonban – hogy ismét visszatérjünk a szolidaritáshoz – semmiképpen nem lehet magányos. Ha ezt egy nevelőtestület komolyan veszi, akkor tervet kell kidolgozni. Akkor szakmai csoportokat, közösségeket kell létrehozni, amelyek közösen keresik a választ arra kérdésre, hogy hogyan lehet úgy semmibe venni előírásokat, hogy az fenntartható és pedagógiailag eredményes legyen. Hogyan lehet korrigálni, érdekessé és befogadhatóvá tenni a tantervet? Hogyan lehet felkelteni a gyerekek érdeklődését a valóság irányt? Hogyan lehet időt biztosítani a diákokkal való személyes együttlétre, egymás megismerésére? Hogyan lehet kollégáknak néha együtt lenni – csak úgy, mert szeretik egymást, mert ki kell néha kapcsolódni?

Szakmai közösségeket írtam, de legalább ilyen fontos kérdés, hogyan lehet nyitottá tenni ezeket a csoportokat, bevonni diákokat, szülőket, a pedagógia mellett elkötelezett gondolkodó embereket. Hogyan lehet össztársadalmi üggyé tenni az iskolát?

Szent-Györgyi Alberttől szoktuk idézni, hogy „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája” - aztán persze hozzátesszük, hogy reméljük, nem. A rossz hír azonban az, hogy de igen. Szóval mindannyiunk ügyéről van szó.