Schmidt hadnagy harminc fia és négy lánya csupa szélhámosok; egy moszkvai kocsmában osztják fel maguk között a szovjet piacot. Így van megírva az Aranyborjúban, az Ilf–Petrov szerzőpáros korszakos szatírájában (1931). Szánalmas csalók, akik híres rokonokat hazudnak pár rubelért, ebédjegyért, éjszakai szállásért – íme az orosz groteszk, száz évvel ezelőtti változatban.
„Zsarolva és koldulva vonultak át az egész országon Karl Marx álunokái, Engels nem létező unokaöccsei, Lunacsarszkij fivérei, Klara Zetkin unokatestvérei, vagy ami a legszörnyűbb, Kropotkin herceg, a híres anarchista leszármazottai. (…A társaság) meglehetősen goromba és mohó volt, és állandóan akadályozták egymást zsebeik megtöltésében.” (Fóthy János és Wessely László fordítása.)
A hadnagy, valójában korvettkapitány, szintén történelmi személy. Pjotr Petrovics Schmidt (1867–1906) német ősei a cári flottában szolgálták Nagy Péter óta; apja ellentengernagy, a krími háború veteránja. A fiú elvégezte a szentpétervári kadétiskolát, de nem ízlett neki a katonaélet. Pár évig az Azov–Don Kereskedelmi Bankban könyvelt, azután visszament a haditengerészethez.
Amikor az 1905-ös forradalmi hullám elérte Szevasztopolt, a felkelőkhöz pártolt. Biztatta a népet, álljon ki jogaiért. Letartóztatása akkora felzúdulást keltett, hogy inkább szabadon engedték, csak a szolgálatból bocsátották el. Ám az önkény és a nyomor miatt fellázadt az Ocsakov cirkáló legénysége is, a hozzájuk csatlakozó nyolcezer matróz tanácsa pedig őt választotta a Fekete-tengeri Flotta élére.
Parancsnokként táviratozott a cárnak, hogy többé nem fogadnak el ukázokat a miniszterektől, és alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását követelte. Ennyi volt a bűne, amiért a felkelés leverése után a hadbíróság golyó általi halálra ítélte. 11 évvel később, II. Miklós bukásakor az ideiglenes kormány ünnepélyesen újratemette, posztumusz Szent György-kereszttel tüntették ki.
Hatalomra jutva a bolsevikok sajátították ki a mártír emlékét, propaganda céljára. Utcákat, tereket neveztek el róla Asztrahántól Vlagyivosztokig, leningrádi Néva-hidat, torpedónaszádot és még sok egyebet; dicsőségét megénekelték versben, sőt operában is. Ez a túllihegett hőskultusz lett a csúfondáros ifjak, Ilja Ilf és Jevgenyij Petrov céltáblája.
Ám az orosz valóság abszurdja túltesz a képzeleten. A hadnagynak volt egy valódi fia is, akit csak zsenge kora mentett meg a megtorlástól 1905-ben, mégis kihagyták a brosúrákból. Jevgenyij Schmidt-Ocsakovszkij (1889–1951) felnővén ugyanis a vörösök ellen harcolt a polgárháborúban, Vrangel tábornok veresége után pedig külföldre menekült (1921). Párizsban halt meg, szegényen és elfeledve.
Mintha sejtené a jövőt az Aranyborjú hőse, Osztap Bender, amikor így szól szélhámos áltestvéreihez: „Ilyen nyomorúságos kilátásokra építeni, összeegyeztethetetlen a jellememmel. És hát micsoda hivatás is ez, Isten bocsássa bűnömet! Schmidt hadnagy fiának lenni! Jó, jó, nem bánom, egy évig, nem bánom, két évig (…) De mi lesz azután?” Mi már tudjuk: semmi jó.