Sokakat megölt közülük – egy ízben ezret ütött agyon egy szamár állkapcsával –, „ezért a filiszteusok főbbjei rábírták kedvesét, az ugyancsak közülük való Delilát, hogy csalja ki a hősből, mi a titka roppant erejének. Megtudva, hogy a titok nyíratlan hajában rejlik, Delila álmában megnyírta Sámsont, így ellenségei lebírhatták; megvakították, és Gázában egy malmot hajtattak vele. A fogságban azonban újranőtt a haja, s amikor egy ünnepen rabtartói Dágon templomába vitték, hogy szórakoztassa őket nyomorúságának látványával, ő visszatért ereje által ellenségeire és önmagára döntötte az épületet.” Az Arcanum összefoglalója szerint ez Sámson története dióhéjban. Ha innen nézzük, akkor egy a napokban tragikusan aktuális zsidó-palesztin konfliktus, ha meg onnan, akkor egy bibliai sztori, amelyben egy öngyilkos a vitathatatlanul pozitív főszereplő, akit maga az Írás állít példaként a választott nép elé.
Az apropót Karsai Dániel jogász személyes tragédiája adja: a betegség, amely sok szenvedés után az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen körülmények között vezet biztos halálhoz; meg Karsai küzdelme, amit a méltó távozás törvényes lehetőségéért indított. Az eutanázia az egyik legnehezebb kérdéskör a keresztény gondolkodás számára, mivel az uralkodó közfelfogás szerint arról szól, hogy az ember kiveszi a döntést Isten kezéből: kárt tesz a testben, amely a bibliai tanítás alapján nem az övé, és kioltja az életet, ami ellentétes a „ne ölj!” paranccsal. Sámson esete – és még sok másik az Ószövetségben – viszont arra mutat rá (amit egyébként valamiért a legnehezebb elfogadni), hogy a hit nem valamiféle univerzális megoldókulcs, és sem a gondolkodást, sem a lelkiismeret szavának meghallgatását nem pótolja a kiélezett pillanatokban. Vannak szituációk, amikor szabad ölni? A Biblia szerint igen. Vannak különleges helyzetek, amikor akár az öngyilkosság is Istennek tetsző cselekedet lehet? A Biblia szerint igen. Nagyjából ennyi az, amit állíthatunk, továbbá egy rövid de nagyon fontos kiegészítés: a bibliai könyvek semmit nem mondanak explicit módon a „kegyes halálról”. Sem azt, hogy helyes, sem azt, hogy helytelen. Minden, amit ezzel kapcsolatban a keresztény egyházak tanítanak, koronként és felekezetenként is változó teológiai következtetéseken nyugszik, többnyire a már említett parancsolatra, az élet megszentelt mivoltára, illetve – Jézus példája nyomán – a szenvedés, az áldozatvállalás önértékére visszavezetve.
Egyértelmű, hogy mindez nem elegendő támpont, amikor a magyar állam vagy akár az Európai Unió kényszerül újraszabályozni egy, az írott keresztény hagyományban nem szabályozott élet-halál kérdést. Nem irigyeljük őket, nehezen feloldható dilemma előtt állnak. Könnyebbséget legfeljebb az ad, hogy aki Karsaihoz hasonlóan ALS-ben szenved, annak az életéről odafönt már megszületett a verdikt. Vagyis valójában nem az élet végéről kell dönteniük, hanem arról, hogy mennyire lesz emberhez méltó, ami az utolsó földi pillanat előtt történik: lehetnek bátran könyörületesek.