„Ember vagyok. Mi rosszabb érhet engem?”
Vajon mikor végződött az 1914-gyel, az I. világháborúval kezdődő XX. század, s vette kezdetét a XXI.? Az optimisták úgy vélték, a hidegháború végével, 1989-91-gyel lezárul a két világháborúval, holokauszttal és nagy gazdasági válsággal megterhelt század, s az új világgal új század is következik. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás, majd a két hosszú és értelmetlen háború Afganisztánban és Irakban véget vetett az illúzióknak, s az új időszámítást szeptember 11-gyel kezdte mérni a politika. Ma már tudjuk, hogy a jövendő világ valódi problémáit elvakultan félretoló, egypólusú világrend igazi XX. századi zsákutcának bizonyult. A XXI. század alighanem három újdonsággal indult a 2020-as évekkel: a klímakatasztrófával, a világjárvánnyal és az új típusú háborúkkal. E kihívásokat már lehetetlen XX. századi globális, regionális és nemzetállami intézményekkel és szabályokkal kezelni. A korábbi világrend, regionális egyensúly és nemzetállami intézmények és szabályok felbomlóban, az újak születőben – a világ és annak felfogása káoszban. Beértünk a XXI. századba. Barbárok és humanisták kora.
Miközben az emberiség a klímakatasztrófa, a világjárvány, a tömeges migráció, a háborúk és mindezek gazdasági, társadalmi következményeinek csapdájában vergődik, a világhatalmak saját belső válságaikkal és a hegemóniáért folytatott egymás közti harccal vannak elfoglalva. Az a politikai öngyilkossági kísérlet, ahogyan Amerika és Kína saját politikai, gazdasági és társadalmi válságait intézményesen kezeli, legalább akkora kockázatot és veszélyt jelent a világ jövőjére, mint az előbb felsorolt válságok. Nem először és nem utoljára derül ki, hogy a politikai rendszerek elfajulása, elkorhadása, reformjaik elmaradása, az újító gondolatok és tettek hiánya, vagy egyenesen a zsákutcás elnyomó és gyilkos hatalmi rendszerek kiépítése lehetetlenné teszi már az értelmes és összefüggő kérdések feltevését is, nemhogy a stratégiai, egymással egyeztetett válaszokat. A világ széttöredezett, bomló politikai elitjei elmaradtak koruktól, kizárólag rövidtávú hatalmi logikát, taktikai trükköket ismernek és használnak. Lehetett volna, és még mindig lehetne másként.
A tízes évek nagy világtrendje és mozgalma vitathatatlanul a populista nacionalizmus, a nemzetállami szuverenizmus és az autokrata önkény, vagyis az új barbárság kora. Az orbáni Magyarország büszke lehet rá, hogy élén járt e folyamatnak, és az Orbán-rendszer egyike azon barbár rendszereknek, amelyet sikerült teljesen felépíteni Európa és a világ szeme láttára. A migránsválság, Kelet-Ukrajna és a Krím orosz megszállása, az arab világ irtóháborúi, belesüllyedése a káoszba vagy visszaszédülése a diktatúrák karjaiba, a brit történelmi öngyilkosság, a Brexit és Trump amerikai elnöksége, Kína elkanyarodása az ellenőrzött, intézményes tekintélyuralomtól az ellenőrizetlen személyes diktatúra irányába, részben-egészben az 1930-as barbár évtizedet idézte. A paradox módon lábon maradt német és az ingatag francia liberális demokrácia által jól-rosszul vezérelt gyenge Európa éppoly egyedül állt a viharban, mint a megbékítés és a konfliktusvállaló politika közt választani képtelen Anglia és Franciaország. A Merkel-időszak dilemmája: vállalhatok-e katonai erő nélkül és a távolodó vagy ellenséges Amerikával a hátam mögött összeütközést a katonailag veszélyes Oroszországgal és a gazdaságilag nyomuló Kínával, vagy próbáljam lekenyerezni, megbékíteni őket? Európa mozgástere ifjabb Bush megválasztása óta folyamatosan csökken, Trump idején pedig szinte megsemmisült.
A fordulat Európában Macron 2017. szeptemberi Sorbonne-beszédével kezdődött, amikor egy európai politikus végre felvázolta a jövendő egységesebb Európa képét. De ezek még csak szavak voltak. A 2019-es Merkel-Macron kezdeményezés az EU megújítására, a közös fejlesztésekre már cselekvési terv volt. És ekkor tört át a Greta Thunberg vezette zöld mozgalom, amelynek sikerült visszhangra lelnie nemcsak Európában, de az egész világon. A „Greta-effektus” az első humanista történelmi pillanat, amely 2019-20-ban a klímakatasztrófát, a világ túlélését elitkérdésből tömegkérdéssé, mellékesből központi témává tette. E társadalmi megmozdulás nélkül a politikusok és intézményeik még mindig ugyanott tartanának, mint évtizedekkel ezelőtt. Majd jött a Covid világjárványának sokkja, amely alapkérdéseket vetett fel: kik, hol, hogyan élhetik túl és milyen alapon a pusztító járványt? Hogyan lehetséges úrrá lenni a járvány felett? Az anyagi javak szerzése, a fogyasztói társadalom fejlett világbéli meghosszabbítása és a fejletlenre való kiterjesztése az emberiség, az egyes ember célja, vagy az emberi élet humanizálása, az életkor meghosszabbítása?
A jövedelmi, vagyoni, társadalmi egyenlőtlenség mellé odaállt a Halál: az egészségügy még szörnyűbb társadalmi egyenlőtlensége.
Ami ekkor következett, azt méltán nevezhetjük „Karikó-effektusnak”, a második humanista pillanatnak, vagyis a szabad, kísérletező, együttműködő és társadalmi felelősséget vállaló tudományos elit csúcsteljesítményének, a vakcina feltalálásának, egyben az emberi tudásba és értelembe vetett hit visszanyerésének, az ostoba tudás- és tudományellenességgel szemben. Azután egy hajnalon az orosz csapatok megindultak több oldalról Ukrajna ellen. Az ukrán elnöknek minden oka megvolt arra, hogy elbújjon vagy elmeneküljön. Zelenszkij az életre-halálra szánt ellenállást választotta. A „Zelenszkij-effektus” a harmadik humanista pillanat.
Ahogy a klíma-, a vírus- és vakcinakérdés, úgy az ukrajnai háború is igazi politikai választóvonallá vált. Ha valamiről ráismerünk a trumpiánus, orbánista szavazóra, az nemcsak a liberális demokrácia és jogállam tagadása, hanem hogy klíma-, vírus-, vakcina-tagadó, bizonyosan migráns-ellenes, oroszbarát ukránellenes, olykor fajgyűlölő, máskor nő- és abortuszellenes, homofób összeesküvés-hívő. És ezen az alapon tudomány- és elitellenes. Kérdezed tőlem, hol látsz te itt liberálisokat, szabadelvűeket? Ahogy a konzervatívok se elvi, ideológiai konzervatívok, a liberálisok és a progresszívek se azok. Az összeütközés az életcélok és -formák között van. Az életforma-liberálisok nem(csak) szabadgondolkodók és szabadelvűek, hanem a felvilágosodás, az értelem, a tudomány hívei, akik nem érzelmi alapon, hanem az érvelő viták alapján kívánnak dönteni a fenntartható zöld és a fenntartható gazdasági jövő kiegyensúlyozásában, nemcsak saját életük, hanem tágabb környezetük, az egész világ vonatkozásában. A vírusról, a vakcináról, a menekültekről, a fajok, nemzetek, vallások együttéléséről, a nők vagy az LMBTQ közösség jogairól.
A humanista pillanatok elmúlnak, a humanista hősök elkopnak, a politikusok megalkusznak. Mégis, a húszas évek nagy kísérlete, hogy a politikai intézmények és a politikusok képesek-e megtalálni azokat az új globális, regionális és nemzetállami kereteket és politikákat, amelyek egyszerre öntik politikai formába nemcsak a hihetetlen tudományos és technológiai robbanást, hanem az új globális életformát is. Amennyire a II. világháború után az „American way of life” meghódította a világot – nem a fegyverek, nem a befektetések terjesztették ki az amerikai világot, hanem a vágyott és utánzott életforma, annak fogyasztói és kulturális mintája –, annyira alkalmatlan ez a trumpiánusok védte, sok évtizedes dicsőséges életforma arra, hogy túlélést biztosítson. Az új életforma véres összeütközésekben most születik. Vajon egy barbár vagy egy humánus világ életformája lesz-e? S vajon olyan eszmék és erkölcsök világa, ahol ezek értelmes kérdések: miért élünk? Kik vagyunk?
A humanistákat az különbözteti meg, hogy nem feledkeznek meg a korról, amelyben élnek, s állandóan elevenen tartják minden égető kérdését. Humanista lehet konzervatív, aki méltó örökségnek tartja a keresztény bűntudatot és emberszeretetet, amely a múlt mellé, sőt fölé emeli a jelent. Lehet a felvilágosodás liberálisa vagy progresszíve. Egyszerre feladatuk/feladatunk a közvetlen helytállás az emberi méltóságért, egyenjogúságért és az öntudatformálás, a történelmi folytonosságra, a kultúrára figyelmeztetés, a magatartással való példaadás. Ez adhat önérzetet és kiállást az új humanizmusnak. A világ, az emberiség s az ember is reménytelen – és mégis. És mégis az a dolgunk, hogy reménye legyen! A barbár veszedelemmel szemben a lelkek ellenállását ki más szervezhetné meg: „Ember vagyok. Mi rosszabb érhet engem?”
