Sűrűn idézett, de nem igazán felfogott jelenete az evangéliumnak, amikor Jézus az őt provokálók kérdésére, hogy tudniillik „szabad adót fizetni a császárnak vagy nem szabad?” (Mt 22,17), előbb arra szólítja fel őket, „mutassátok az adópénzt!”, majd amikor az éremre mutatva felismerteti azon a császár arcképét, ezt mondja: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” (Mt 22,21).
Azt szokás a fentiekről mondani, mintha Jézus azt tanítaná, hogy a földi hatalomnak, azaz a császárnak is és a transzcendens hatalomnak, azaz az Istennek is egyformán tartozunk, fele-fele alapon, s ami kijár mindkettőjüknek, azt meg kell adni. Ám elsikkad a szöveg értelmezése során, hogy Jézusnál nem volt pénz, ezért kért a provokálóktól egy érmét. S mintha az is elkerülné a figyelmet, hogy a szövegben szereplő görög szó, az apodidómi (visszaadni) ige felszólító alakja, amely azt jelenti, hogy adjátok vissza és nem azt, hogy adjátok meg.
Vagyis Jézus, aki nem tartott pénzt magánál, arra szólítja fel a kérdezőket, hogy a császár arcképét tartalmazó pénzt adják vissza a császárnak, a földi hatalomnak (azaz a császár arcképével ellátott pénzről mondjanak le), az Istennek pedig adják vissza mindazt, amit az Istentől kaptak: a szeretetet, s Isten kinyilatkoztatott igéjébe vetett hitet.
Jézus nem adóhivatalnokként lépett fel: nem a törvényes adózói magatartás vezérelte, nem Róma pénzügyi érdekeiért lobbizott, hanem az e világi hatalom felett álló isteni értékrend mellett szólt. Jézus korántsem politikusként nyilvánult meg, elvégre másutt világossá tette: „az én országom nem e világból való” (Jn 18,36).
Vajon hogyan értelmezik Jézus fenti sorait a mai hazai keresztény egyházak, kiváltképp a 2022. évi népszámlálási adatok tükrében?
Vajon az e világi hatalom nekik juttatott pénzéért mit adtak vissza a földi uralkodónak, s vajon a jézusi tanítás értelemben mennyit juttattak vissza az általuk isteninek és öröknek vallott értékrendből a híveknek?
Sokszor elmondtuk már: az egyházak természetesen politizálhatnak. Hiszen a közügyekben való részvétel, egy-egy társadalmi kérdésben alkotott véleménynyilvánítás a társadalom egészét, de legalábbis annak egy részét kívánja eligazítani, s számukra értékrendbeli és gyakorlati támasztékról gondoskodni.
Jézus tanítása vagy az Újszövetség egésze nem tartalmaz direkt politikai állásfoglalást, de a benne foglaltak értelmezése nyomán megfogalmazható olyan erkölcsi imperatívusz, olyan ethosz és morális parancsolat, amely a mindenkori emberi cselekvés és viselkedés irányelvének tekintendő. Vallás és politika nem válik azonossá, s keresztény hívő továbbra sem gondolhatja, hogy a politika vezet el Isten országához, de abban hihet, hogy a közjón való munkálkodással értékrendje hozzájárul egy igazságosabb és emberibb világ fennállásához.
Ez a meggyőződés az, amelynek nyomán XIII. Leó pápa Rerum Novarum (1891) című enciklikájától kezdődően létrejött a katolikus egyház szociális tanítása, amelynek végső célja, hogy az egyház – s ne feledjük: minden megkeresztelt ember tagja az egyháznak – a maga eszközeivel hozzásegítsen a közéleti problémák jobb megoldásához, az emberiség életének optimalizálásához. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikájában ezért fogalmazott úgy, hogy noha „az egyház nem javasol gazdasági, politikai rendszereket vagy programokat, és nem részesíti előnyben egyiket sem a másikkal szemben, feltéve, ha az emberi méltóságot tiszteletben tartják és támogatják (…) ám az egyháznak van mondanivalója (…) természetről, föltételekről, követelményekről és a helyes fejlődés céljáról”, s ezt gyakorolva „evangéliumi küldetését teljesíti” (SRS 41).
Egy demokráciában minden személy és minden szervezet szabadon politizálhat, miért ne tehetnék meg ezt az egyházak? A közügyekben való állásfoglalásuk differenciáltabb és demokratikusabb szemléletet eredményez, a lehetséges megközelítések sokszínűségét gazdagítja, s ez mind örvendetes. De továbbmegyek: ha csak nem tiltja azt valamilyen belső szervezeti szabályzat, az egyházak minden további nélkül akár a közvetlen pártpolitizálásban is szerepet vállalhatnak. Ennek ellenkezőjéről sem az Alaptörvény, sem más törvény vagy jogszabály nem rendelkezik.
Csakhogy a politizálás és kiváltképp a pártpolitizálás szükségszerű következményekkel jár, amelyek alól az egyházak nem bújhatnak ki.
Egyrészt tudomásul kell venni, hogy arra az egyházra, amelyik politikai aktorként lép fel, a továbbiakban a politikai mező szabályai vonatkoznak, annak minden esetleges kellemetlenségeivel együtt.
A politika a nyilvánosság fóruma, következésképp szereplői nem védett személyek vagy intézmények, róluk bármikor bárkinek jogában áll véleményt formálni, s annak hangot adni. Nincs „kint is vagyok, bent is vagyok” szerepfelfogás, amely szerint hol merőben lelki-spirituális dolgokkal foglalkozó, sérthetetlen egyház vagyok, hol nyíltan kampányoló, közhatalmi jogköröket vindikáló politikai lobbi.
Másrészt nem véletlen, hogy a direkt pártpolitizálástól, avagy a pártpolitikából való ilyen-olyan részesedéstől való kívánatos tartózkodásra a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciója egyértelműen utalt: „az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez (…) A politikai közösség és az egyház független egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van (…) de legyen meg az a joga, hogy erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvető jogai” (GS 76).
Gábor György: Akik az uruk asztaláról esznek, avagy Erdő Péter és a hatalomA zsinati dokumentum szövegének szerkesztője tisztában volt azzal, hogy míg a pártpolitika lényegéből fakadóan megosztó (a latin pars – rész, és a partio – megoszt szavakból), addig a katolikus (a görög katholikosz szóból) egészet, teljességet jelent: hiszen míg a politika többféle, egymással akár konfrontálódó választ is adhat a közösséget foglalkoztató kérdésekre, addig egy vallási közösség hite nem válhat megosztóvá, ugyanis a hit és nem a szociológia felől tekintve „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28).
A pártpolitikának önszántából kitett egyház szükségszerűen osztja meg a híveket, hiszen a napi politikai küzdelem jó vagy téves, helyes vagy hibás, morálisan elfogadható vagy elutasítandó célkitűzései nem azonosak a szeretetben kiteljesedő hitnek a megigazulásból fakadó reményével (vö. Gal 5,6). Az örök értékeknek az e világi közvetlen értékekkel történő fölcserélése, vagyis az aktuálpolitikai üzenetek mentén megosztott, következésképp egymással szembeállított hívők nem a vallásos hitükben rendülnek meg, hanem a saját egyházukban, amely nem azonos Isten országával, a mennyei egyházzal: mint földi intézmény bűnökkel és bűnösökkel teli, szeretetből és bűnökből tevődik össze, s ahogy Szent Ágoston írta: „itt ugyanolyan iszákosokat, kapzsikat, csalókat, szerencsejátékosokat, házasságtörőket, paráználkodókat találni, mint a világban” (De cat. rud. 25,48).
Ha a katolikus egyház arra keresi a választ, vajon hová tűnt el tíz év alatt közel egymillió hívő (s húsz év alatt miért csökkent a számuk a felére), akkor sok más egyéb mellett a fent említettekkel is számot kell vetni.
Jelesül azzal, miként történhetett meg, hogy az egyházi vezetés a fennálló politikai hatalom mögé állt, mintegy biztosítva az „isteni” hátteret és megadva a transzcendens legitimációt, hogy szolgáltatásaiért cserébe közpénzrengetegből gátlástalanul hizlalja önmagát és luxuspüspököknek becézett főpapjait.
S tette ezt az egyház abban a szociális tekintetben egyre több sebből vérző országban, ahol közel egymillió ember él mélyszegénységben, további milliók a létminimumon, s ahol százezer körüli a rendszeresen éhező gyerek száma. Egy olyan országban, amelynek egészségügye romokban hever, az oktatási rendszere pedig oly mértékű válságtól sújtott, hogy a hátrányos helyzetből érkezőknek nagyjából 8-10 éves korukra véglegesen eldől a további sorsuk, s ahol a meredek lejtőre került köz- és felsőoktatás már jó ideje nem a nemzetközi munkaerőpiacra készíti fel az utánpótlást, hanem az összeszerelő üzemmé lefokozott ország rabszolga-munkaerőpiacára.
A hitben azonos, de politikai véleményükben, ízlésükben és felfogásukban eltérő hívők egy része döbbenten tapasztalhatta meg, hogy a fent idézett Gaudium et spes által is megkövetelt kritikus hang az egyház torkára fagyott, s a hatalomnak köszönhető jólétében a legelemibb kritikai észrevételtől félelméből, szolgai alárendeltségéből és kiszolgáltatottságából fakadóan tartózkodott.
Így válhatott a hatalom akarata lelkiismereti diktátummá és nem mellesleg: szavazatmaximáló tényezővé. Árulkodó volt, amikor a hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választást megelőzően Németh László plébános azzal kampányolt a Fidesz jelöltje mellett, hogy „a második világháború óta a magyar népnek és a magyar egyházaknak, nem csak a katolikus egyháznak, nem volt olyan lehetősége, hogy ilyen támogatást élvezzen, mint a jelenlegi kormány által (…) Hódmezővásárhelyen már itt van a pénz a számlán” – mondta egyebek mellett a plébános, beárazva és forintosítva a krisztusi tanítást. Nem arról szólt, hogy a kormány a keresztény értékrendnek megfelelően tesz a közjóért, az egészségügyért és az oktatásért, az elesettek és megnyomorítottak támogatásáért (mindez persze nem is lett volna igaz), hanem kizárólag a számlán már landolt támogatási összeget emlegette föl.
Sok hívő nem nézi jó szemmel, amint az egyház az üdvtörténet időn és téren kívüliségét a pártpolitikai döntések itt és mostjába zsugorítja, hétköznapi tucattermékké és az ideológiai zagyvaságok színpadi kellékévé, bizáncias díszletévé devalválva, s profanizálva a szakralitást.
A materiális előnyök tudatában a politikához odadörgölőző egyházak elviselik azt is, hogy a vallási értékekről papoló, ám azokat rendre semmibe vevő hatalom felkentjei a vallási érzületet és a nekik kedves egyházakat politikai erőforrásokként instrumentalizálják,
s politikai céljaik kiszolgálóivá, szócsöveivé tegyék. Közben élesítve azt a manipulatív hazugságot, mintha minden fideszes egyházához elkötelezett és mélyen vallásos lenne, szemben az ellenzékiekkel, akik mind ateisták és dühödt antiklerikálisok. Ez persze nagyon nincs így, s joggal merül fel, hogy az egyházuktól elfordulók vagy a felekezeti hovatartozásukat elhallgatók a fenti bántó és hamis sztereotípiát kívánták elutasítani.
A politizáló egyházak nem tölthetnek be integratív szerepet, éppen ellenkezőleg: a politikai küzdelmekből részt kérve és kapva hozzájárulnak ahhoz, hogy a hatalom a társadalmi terepet a Jó és a Gonosz szakrális küzdelmeként írja le és ossza meg. A közfunkciókat ellátó egyházakat természetesen ugyanazok a támogatási formák illetik meg, mint minden más szervezetet, amelyek az államtól feladatokat vállalnak át: egészségügyi, oktatási és szociális intézmények fenntartását, múzeumok, közgyűjtemények gondozását stb. De ha ezeken túl az adott egyház tevékenysége nem integratív, s még csak nem is jelent hasznot a társadalom egésze számára, hanem a politikai közéletben való testületi szerepvállalása révén kifejezetten megosztó, akkor vajon mi az a funkció, amelyet a törvényalkotónak bármilyen módon premizálnia kéne?
A Fidesz az egyházakat is kolonializálta, s „államosította” a legtöbbjét,
amelynek következményeiért az érintett egyházak vezetőit terheli a felelősség. Nem elég azt hajtogatni, hogy a szekularizáció világjelenségéről van szó. A vallásosok száma világviszonylatban nem változik jelentősen, inkább a felekezeti hovatartozásokban következnek be szemet szúró átstrukturálódások. Az államilag fenn- és kitartott, hittrösztökké átalakított egyházak fokozatosan veszítik el kapcsolatukat az egyes hívőkkel, s az átbürokratizált, átpolitizált és vagyonukban felturbósított nagyegyházak helyét azok a dinamikus kisegyházak foglalják el, amelyek nem a megosztó és konfrontatív politikát, hanem a hívőket összekötő hitet és az ember imago Dei jellegét, istenképűségét vallják.
Azok az egyházak pedig, amelyek kritikátlanul és legfőképp a csábos vagyon és busás jólét reményében odaláncolják magukat egy politikai alakulathoz, az adott párt szólamait szolgálatkészen visszhangozva, ám szó nélkül hagyva minden méltánytalanságot és igazságtalanságot, részben hitüket, részben saját híveiket árulják el. Az ilyen egyházak politikai élcsapatnak igen, de arra aligha alkalmasak, hogy egy szekularizálódó világban az általuk vallott örök értékekre apellálva – minden olyan esetben, amikor sérülni látszik az emberi méltóság – ők legyenek a lelkiismereti alapon működő „örök ellenzék”.
Máskülönben John Rawlsnak, a XX. század jelentős filozófusának fájó igazságára ébredhetünk, amelyet a történelem során nemegyszer volt alkalmunk megtapasztalni: „Ahol a szabadság elnyomása hittudományi elvekre vagy hitkérdésekre épül, ott semmilyen érv nem használ.”