- „Akik úgy akarnak magukon segíteni, hogy másokon segítenek, legtöbbször elbuknak”

– Berlin után milyen Budapestre megérkezni?

– Most nem Berlinből, hanem Pfalzból jöttem. Kaptam ott egy kisebb irodalmi díjat, jó sok munkáért cserébe. Iskolákba jártam felolvasni, amit a legtöbb író nem szívesen csinál. Megterhelő már ennyit olvasni is, a kamaszok meg csak ülnek megkukulva. De díj nélkül nincs vacsora, szorgalom nélkül pedig nincs díj (mondja egy szójátékkal – a szerk.).

– Számos díjat nyert már, a szorgalma vitán felül áll. Mit olvasott fel?

– Novellákat, és részleteket az új könyvemből, ami jövőre jelenik meg. A címe A mi Olénk. Ole egy értelmi fogyatékos óriás, aki most lépett be a nagykorúságba, két méter magas és 140 kiló. A nagymamájával lakik, aki még csecsemőként „elrabolta” az anyjától, mert mindig is szeretett volna egy fiút, de csak egy lánya született. Velük él még egy idősebb nő, akit kilakoltattak az otthonából, ezután fogadták be. Az asszonyok nehezen jönnek ki egymással, de az egész életük Ole körül forog – valójában persze nem, mert Ole nem csupán értelmi fogyatékos, hanem autista is. A regény úgy indul, hogy az egyik nő legurul a lépcsőn, és kitöri a nyakát. Nem tudni, magától esett-e le, vagy Ole dühből lelökte. De a haláleset okán feltűnik Ole anyja, aki 18 évig feléjük se nézett. Az ő élethazugsága, hogy az anyja megfosztotta a gyermekétől, pedig valójában örült, hogy nem neki kell a nehéz fiúval bajlódnia. El kell dönteniük, mi legyen a házzal és Oléval. Abban megegyeznek, hogy Ole lehetett a bűnös, mert így a legkönnyebb elszámolni a rossz lelkiismerettel. A végén Olénak nyoma vész, de többet egyelőre nem árulhatok el.

– Akkor ismét a kiszolgáltatottak és a rajtuk segítők érdekes kapcsolatával foglalkozik.

– Mondhatni ez a regény a korábbiak mellé illik a sorba. Megint nehéz egzisztenciákról írok, akik a társadalom peremén élnek, még a középkorú anya is segélyből tengődik, és egész életében nem csinált semmit. Ehhez jön még egy halmozottan hátrányos helyzetű kamasz fiú.

– Innen nézve kissé hihetetlen, hogy valaki semmivel se foglalkozzon, mégis eléldegéljen.

– Ó, Németországban ez nagyon is jól megy! Sokan élnek így.

– A Vad bárányokban is ilyen figurákból áll össze a tízfős segítő csoport, hogy Harrynek, a leszokóban lévő heroinistának a nap 24 órájában segítsenek. Mi az, amit ebből nyernek? Mert pénzt vajmi keveset kapnak érte.

– Ez egy szerelmi történet, röviddel a Fal leomlása előtt játszódik. Számomra egyben történelmi regény, a Kelet–Nyugat megosztottság is megjelenik benne. Harry egy junkie Nyugatról, akibe beleszeret Soja, a virágáruslány, szintén egy számkivetett, csak keletről. A segítő csoport pedig egy sok éve létező modell része, aminek a neve triád. Alaposan utánanéztem, egyébként ez az alapszakmám, gondozóként kezdtem, majd ápoló lettem, és később megszereztem a neurológiai és pszichiátriai szakápolói képesítést is. Miután Nyugat-Berlinbe mentem, a Vöröskereszt kórházában dolgoztam, a város szélén, Marienfeldében. Ott találkoztam életemben először junkie-kkal.

A triád három fázisból áll, az elsőben a gyógyulni akaró függőnek össze kell gyűjteni maga köré egy támogatói csoportot. Harry erre nem volt képes, ezért Soja vállalta magára a feladatot, mert nem akarta, hogy Harryt visszavigyék a börtönbe. Amire rögtön sor került volna, ha abbahagyja a terápiát, hiszen feltételesen volt szabadlábon. Soja tehát összehozza neki a csoportot, a saját ismerőseiből, akik felváltva gondoskodnak arról, hogy mindig időben megjelenjen a terápián. A segítő csoportba általában orvostanhallgatók, szociológia vagy pszichológia szakosok jelentkeznek, mert beszámít a szakmai gyakorlatba, és jó felkészülést ad a későbbi hivatásukra. Csak kis részben a pénz miatt, valószínűleg az számít a legkevésbé. Az első fázis három hónapig tart. A másodikban az alanynak lakást kell találnia, a harmadikban pedig munkát. Minden, amiről írok, a valóságban is létezik, még a hospice-kórház is a Fal mellett, csak a figurák kitaláltak.

– Léteznek a kocsmák, bárok is, amelyekről olyan érzékletesen mesél?

– Azok nem, de sok hasonló volt, viszont a Fal leomlása után jórészt eltűntek. Ma már szinte csak puccos kávézók vannak, ahol chai-lattét meg efféléket lehet inni, legfeljebb Aperol Spri­tzet, de snapszot már nem. Az egész miliő nagyon megváltozott.

– Áll még a csokihasonlata? Hogy Berlin és a két fele olyan, akár egy doboz bonbon, amiben vannak még szép, arany sztaniolba csomagolt csokik, és már visszadobott, beszürkült, olykor fognyomos bontottak, de belül ugyanaz a nem túl „fincsi” (ahogy Nyugaton mondják) csoki?

– Ehhez tudni kell, hogy az NDK-ban Berlinről csak olyan térképeket árultak, amiken Nyugat-Berlin egy nagy fehér folt volt, utcák és terek nélkül. Aztán kiléptél a Friedrichstrassén a vasútállomásról, és láttad, hogy ez ugyanaz a Berlin. Ugyanolyan szélesek az utcák, egyforma magasak a házak, még a golyónyomok is ott vannak a falakban. Csak a reklámtáblákon nem május 1-jei felvonulást hirdettek, hanem Nutellát. Ennyi volt a különbség. És rádöbbentél, hogy tényleg félbevágták a várost: az utca, amin a Fal előtt álltál, mögötte folytatódott. Ma már ez kevésbé feltűnő, kutatni kell a korábbi határzár nyomait. A Falból is már csak mutatóba akad, még pár év, és ezek se lesznek.

– Sajnálná, ha ezek a történelmi lenyomatok végleg eltűnnének?

– Egyrészről igen, másrészről ez a természetes. Berlin egyet jelent az átmenetiséggel. Ahol sosem pusztul el teljesen a régi, és sosem lesz kész teljesen az új. Szüntelen metamorfózisban van. Ahogy az itteni emberek is valahonnan jönnek, és már máshová tartanak.

– Miben különböznek a mostaniak a korábban az NDK-ból érkezőktől?

– A menekültekben sok a közös vonás. Nincs még lakásuk, nem tudnak tájékozódni, csak azt a helyet ismerik, ahol éppen vannak. Nekünk annyi könnyebbségünk volt, hogy legalább a nyelvet ismertük. De ez sem teljesen pontos, mert egy-egy szó egész mást jelentett Nyugaton, mint Keleten, másképp alakult a jelentésük az évek alatt. Ha a nyelvet beszéled, ezeken a különbségeken csak mosolyogsz. A volt NDK-sok emellett kaptak afféle üdvözlőpénzt, sokféle támogatást, amit a mai menekültek nem, vagy csakis az itt élő közösségeiktől. Persze egész Európa küzd a menekültválsággal, nem csak Berlin. A legújabb hír, hogy a kormányzó közlekedésilámpa-koalíció végre elfogadott egy közös javaslatot, hogyan kezeljék a helyzetet. Csakhogy túl későn.

– A magyar kormány ilyesmiben még nem gondolkodik, sőt teljes az elutasítás.

– Én megértem a magyarokat, ahogy a lengyeleket is. Jártam Tempelhofban, ahol 15x15 négyzetméteres konténerek állnak, belül felosztva négy részre, és mindegyikben egy-egy család, akiket csak egy lepedő választ el egymástól. Vannak, akik 2016–17 óta élnek itt, gyerekekkel, és esélyük sincs lakásra, stabil életre. Kapnak pénzt élelemre, ruházkodásra, orvosra, de ez mit sem ér, ha tornatermekben alszanak, Hamburgban pedig kiselejtezett hajókban, csónakokban. Ez tarthatatlan. Az ENSZ emberi jogi chartájában az áll, hogy mindenkinek joga van a lakóhelyét szabadon megválasztani, ezt én is támogatom. De azon a helyen, ahol élni szeretne, kell tudni találnia egy lakást.

Eleve több segítőre lenne szükség. Túl kevés a szociális munkás, rosszul is fizetik őket. Ott a polgári juttatás, ami miatt sokan háromszor is meggondolják, hogy havi 3 euróval többért dolgozni menjenek, vagy éljenek abból, ami alanyi jogon jár. Egyes szakmákban emiatt már nincs utánpótlás.

– Ugyan minket a nagy szociális biztonság nem fenyeget, de nálunk is elfogynak a tanárok.

– A tanárok, az ápolók, az idősgondozók mindenütt nagyon hiányoznak. Ezeket a szakmákat nem becsüljük, mert nem javakat állítanak elő. Többek közt ezért is írok olyan emberekről, akik elnyomottak, akár a társadalom nyomja el őket, akár ők saját magukat.

– Sok traumát és szenvedést okoz az, ahogy magunkkal és egymással bánunk. Ez még a volt keleti blokk öröksége, vagy már a kapitalizmus hozadéka?

– Egyszerre mindkettő. Most úgy érzem, a problémáink nem megoldódnak, hanem hatványozódnak, amiben persze a rendszer is hibás. Az embereknek mintha esélyük se lenne a feldolgozásra. Üldözöttek, mert hajtani kell a pénzt ennivalóra, ruházkodásra, a gyerekeikre. Ha a saját bajaikat nem tudják megoldani, egyszerűen továbbadják. A traumák öröklődnek, és a megoldatlan problémák mellé jönnek még újabbak. Olykor azért némi szerencsével, nagy fokú tudatossággal, szakszerű segítséggel és rengeteg befektetett munkával páran fel tudják oldozni magukat. Az írásaimban is vannak figurák, akiknek ez sikerül.

– A szereplőinek, különösen a férfiaknak azonban nehezére esik már az érzéseikről beszélni is.

– A nőknek is egyre inkább.

Ez gátolja a kommunikációt és a megértést. De pusztán megértéssel még senkin sem lehet segíteni. A Forgóajtó című regényem egy idős ápolónőről szól, aki hosszú éveken át az Orvosok Határok Nélkül segítő szervezetben dolgozott. Végül a müncheni reptér előtt üldögél, mert a kollégái végleg hazaküldték. Nem ment neki a munka, már hibát hibára halmozott, kimerült és kiégett. Mégis bántja, hogy hazaküldték. Ott ül a forgóajtó előtt, egyik cigiről a másikra gyújt és várja a poggyászát, ami úton Nicaraguából valahol elkeveredett. Ez egy epizódregény, amelyben a segítségnyújtás különféle módjai jelennek meg. Van, akin senki sem tud segíteni. Olyan is van, akin segítenek, de épp ellenkező hatást érnek el vele, és nagy veszélybe sodorják. És van egy epizód, amelyben a segítségnyújtás valóban pompásan sikerül. De ez nem orvosi segítség: munkához juttatnak kitaszított indiai nőket, akiknek 420 varrógépet küldenek Németországból. Nem csak a segítségnyújtás sokféle, a segítők is. Vannak vallási buzgalomból segítők, szakmai alapon segítők, és vannak cinikusok is.

– A regényeiben a segítség megjelenik úgy is, mint hatalmi játszma a segítő és a megsegített között.

– A segítőszindróma szinte már önmagában orvosi eset. Sok segítő a csekély kis hatalmát is arra használja, hogy elnyomjon. Az orvos egész más helyzetben van, mint a beteget ápolók vagy gondozók, akik beszélnek velük, megérintik őket. Sokan jönnek közülük terhelt háttérből, akik a saját problémáikat próbálják oldani azzal, hogy ilyen szakmát választanak. Sok ebben az elfojtás, egyben ez egyfajta önterápiás kísérlet is. A szakmai és a karitatív segítők még ebben a legsikeresebbek.

– Mi köti össze Soját és Harryt? Az ő kapcsolatuk mennyire egészséges? Hiszen a lány az életét is kész kockára tenni, mert elkaphatja a HIV-vírust a szerelmétől.

– Csakhogy sokáig nem tudja, hogy Harry fertőzött. Ez a fiú legnagyobb árulása, ráadásul csak kényszer hatására vallja be. Mikor 1985-ben megérkeztem Nyugatra, akkor jelent meg a HIV a világban. Kórházban dolgoztam, és semmit nem tudtunk a betegségről, azt sem, milyen úton terjed. Gumikesztyűben tálaltuk ki az ételt, teljesen értelmetlenül. A heroinfüggők voltak az első nagyszámú csoport, akik megkapták, és akik a leghamarabb belehaltak, részben a társbetegségeik, a Hepatitis B, C és a legyengült immunrendszerük miatt. Kevesebb, mint fél év alatt elvitte őket a kór, döbbenetes volt látni a gyors leépülést. És hogy mi köti össze kettőjüket? Szintén a kórházban vettem részt a hozzátartozóknak tartott csoportterápiás üléseken, amikre a feleségek, barátnők is eljöttek. Én is kíváncsi voltam, miért nem hagyják ott a függőt. Az egyikük azt mondta, már túl sok pénzt, türelmet és szeretetet fektettem bele, nem léphetek le csak úgy. Van ebben némi becsvágy is, mint a sportban, mikor az ember nagyon szeretné a kitűzött célt elérni és érvényesíteni az akaratát, jelen esetben azt, hogy a másik hagyjon fel végre a szerhasználattal. Ezt hívják társ-függőségnek, ami megint egy érdekes dolog. És Soja… A nagymamámnak volt egy mondása: ha egy tacskó hátsó felébe leszel szerelmes, akkor azt látod a holdnak. Van ez a vakság, ami elfogja a szerelmeseket, Soját is. De hogy Harryt mi köti össze vele, arról nem tudunk meg semmit. A naplójában ugyanis egyetlen szó nincs a lányról, mintha nem is létezne.

– Ami önmagában hátborzongató. Soja bonyolult családból is jön, már kicsi korában rögzült benne, hogy ő nem érdemes a szeretetre, és mindig másokat helyezzen maga elé.

– Ez is benne van. Valószínűleg mindig ilyen férfiakba szeret bele, akik mindent tőle várnak, ő pedig kiteszi a lelkét is, hogy valaki megbecsülje. Sok segítőre jellemző, hogy ha mást nem is, de hálát várnak. Pedig a megsegítettek olykor egyáltalán nem hálásak. Minden ápoló megkapja munkája során a kérdést, miért nem hagysz végre békében meghalni? Mert akiket például orvosi segítséggel tartanak életben, nem ragaszkodnak úgy az élethez, mint a segítők szeretnék. Ennek következtében hálátlanok.

Az én kutatásaim is zátonyra futottak, nem engedték, hogy belelássak a lapjaikba. Emellett a nyugati felsőbbrendűség demonstrációja is, ha megjelennek valahol a mindenható fehér doktorok. Nem csoda, ha ez odavonzza a fiatal orvosokat, akik szeretnék a karrierjüket megalapozni, például olyan betegségeket kutatva, amelyek nálunk már nem léteznek. Vagy épp most bukkannak fel újra, mert a menekültek behurcolják. Berlinben a minap zártak be hat menekültszállót, közel hatszázan kerültek karanténba, mert felbukkant egy roppant fertőző himlőfajta, ami Németországban korábban nem volt. A régi betegségek újbóli felbukkanásában szerepet játszik a globalizáció is, hogy a világ már egy határok nélküli hely.

– Talán azért sem hagyjuk meghalni az embereket, mert a nyugati kultúrában a halált tabusítottuk.

– Holott más kultúrákban korántsem ez a legrosszabb, ami történhet veled. Mikor először láttam valakit meghalni, mélyre ható élmény volt. Azóta már sokszor éltem át, a geropszichiátrián is, ahol a legtovább dolgoztam, idős pszichiátriai betegek és demensek közt. De az időseknek mindig könnyebb elfogadni, hogy az életünk véges, mint a fiatalabbaknak. Időközben már Németországban is egyre több a hospice-ház, ahol egy haldokló is elszívhat egy cigarettát, és megihat egy snapszot.

– Tudom, hogy ezzel sokan nyaggatják, de tervezi még, hogy leszokik a dohányzásról?

– Most két évig nem gyújtottam rá, aztán tönkrement a merevlemez az új számítógépemen, és nem volt külső mentés, elveszett az új regényem első 35 oldala is. Úgyhogy jött a nagy visszaesés, lementem, és vettem egy doboz cigit.

– Járt korábban Budapesten?

– Kétszer is, de már jó régen. Tervezem, hogy jövőre visszajövök és meglátogatom Terézia Morát, aki jó barátnőm. De csak Budapestet ismerem, és mind tudjuk, hogy a fővárosok nem sokat mondanak el egy országról. Külön országok.

– Hallott arról, hogy itt egyes könyveket újabban befóliáznak?

– Nem, de ez nálunk teljesen megszokott, úgy is hívjuk ezeket, hogy könyvóvszer.

– Nálunk azért kell, hogy a gyerekek ne férhessenek hozzá a fejlődésükre károsnak tartott, például az LMBTQ-témájú és az erotikus irodalomhoz.

– Ettől még az interneten meg tudják nyitni bármelyik pornóoldalt, de az mindegy. Azt kell mondjam, üdvözlöm ezt az intézkedést. Talán így meg lehet menteni az irodalmat és növelni az olvasók számát. Mert amit tiltanak, az kíváncsiságot ébreszt. És ez kifejezetten jót tehet a befóliázott könyveknek.

– A németek is egyre kevesebbet olvasnak?

– Igen, a pandémia óta még inkább. Mindenki azt hitte, ettől majd talpra áll a könyveladás, aztán ez elmaradt. Az emberek már csak a telefonjukon olvasnak, híreket meg csetcsoportokat, mindent, csak nem könyveket. Aki még könyvet vesz, az pont az a korosztály, akikről a következő regényemben írok, a 40 és 70 közötti nők. Jó hír viszont, hogy továbbra is sokan írnak, erről nemrég a Neue Zürcher Zeitungban olvastam.

De most nagyon örülök, hogy a Vad bárányok magyarul megjelent, nagyon kedvemre való a borító, és azt is hallottam, hogy jól sikerült a fordítás.

– Szépen átjön a virtuóz történetmesélő stílusa, a humora is.

– Sokat beszélgettünk a fordítóval, Nádori Lídiával. Amíg a szerző él, a fordító megkeresheti. Páran meg is teszik, akiknek vannak kérdéseik, míg másoknak nincsenek. Lídiának voltak kérdései.