;

bűnügy;Amerika;regény;gyilkosságok;Cinkota;Kiss Béla;Nagy Gabriella;

- „Aztán jött Kiss Béla…” - Nagy Gabriellával amerikás és csikóhalas álmokról

Szörnyű eset, hallgatni kéne róla, mint a sír” – 1916-ban hét nő bádoghordókba rejtett holttestére bukkantak Cinkotán, így derítettek fényt az első magyar sorozatgyilkos, Kiss Béla rémtetteire. Az eset sokkolta az akkori közvéleményt, és bár a rendőrségnek volt gyanúsítottja, az ügy mind a mai napig lezáratlan maradt. Az íróként és szerkesztőként is ismert Nagy Gabriella legújabb, Elviszlek Amerikába című regényében az áldozatok történeteire, hátterére fókuszálva írt a gyilkosságokról. A szerzővel az esetről, a rekonstruálás nehézségeiről, valamint az áldozatokról és Amerikáról is beszélgettünk.

Miért éppen a cinkotai „bádogember” és áldozatainak története köré fonta a regényt?

A 2013-ban megjelent, Üvegház című előző könyvem alapvetően a családom történetével foglalkozott, amely anyai ágon Rákosszentmihályhoz kötődik. Saját emlékekből, családi elbeszélésekből dolgoztam, de kutatómunkát is végeztem a környéken. A Kertvárosi Gyűjtemény helytörténeti füzetében akadtam erre a történetre, ami valamiért megfogott. Kiderült, hogy Kiss Béla esete ismert, a mai napig foglalkoztatja az újságírókat. Egészen Amerikáig elért a híre, film készült róla 2013-ban, egy amerikai punkzenekar pedig róla nevezte el magát. Egy rejtélyes bűneset persze mindig izgalmas, engem azonban két dolog érdekelt igazán. Egyrészt az ügy lezáratlansága: nem lehet biztosan tudni ugyanis, hogy mi lett a gyilkossal. Különböző verziók ismertek: egyesek szerint 1915-ben meghalt egy szerbiai kórházban tífuszban, de vannak olyan elképzelések is, amelyek szerint kicserélte a dögcéduláját, és vígan élte tovább az életét. Még a harmincas években is látni vélték. A másik, mellbevágó felismerés az volt, hogy milyen keveset tudunk az áldozatokról. Kiderült a nevük, a koruk, származásuk, a vallásuk, és ismerjük a ruhadarabokat, amelyeket a holttestekkel együtt megtaláltak, de ezeknek a nőknek az életéről, indítékairól, érzelmeiről, sőt szenvedéséről csak sejtéseink lehetnek. Nem terveztem dokumentarista feltárást, ám ez a felismerés elindított bennem valamit.

Ismerte a helyszíneket korábbról?

Rákosszentmihályon töltöttem a gyerekkorom, nyolcéves koromig éltünk ott, de utána is, egész nagyapám haláláig szoros maradt a kapcsolatom a hellyel. Ismertem a környéket, a helyszíneket, bejártunk nem egyet nagyapám oldalkocsis Pannoniájával, másról csak otthon hallottam: a szüleimtől és nagyapáméktól, akik kijártak Cinkotára, Mátyásföldre, Árpádföldre, Sashalomra. Cinkotát kevésbé ismertem, ezért elmentem egy kifejezetten Kiss Béla történetét feltáró helytörténeti sétára is, hogy szemügyre vegyem a helyszíneket.

A regény egy gyilkosságsorozatról szól, de megjelenik benne a kor kriminalisztikai gondolkodása is. Direkt krimiben vagy bűnügyi regényben nem is gondolkodott?

Még kacérkodni sem mernék ezzel a műfajjal, a krimiírás számomra igen tiszteletreméltó, de idegen szakma. A végén persze lett egy ilyen rétege vagy olvashatósága is a könyvnek, hagytam, sőt elrejtettem megfejtenivalókat az olvasónak, csak nem hagyományos értelemben: nem a bűnös megtalálása a tét. Nem is lenne jó, mert akkor olyan irányokba csúsznánk el, amelyek épp a lényegről terelnék el a figyelmet.

Az Elviszlek Amerikába nem a gyilkosról, hanem az áldozatokról szól. Volt valami támpont az áldozatok történetének rekonstrukciójához?

A legfontosabbak talán a párhuzamos történetek voltak, lányok és nők hasonló esetei. Rengeteg a forrás is, a hordók felfedezésekor tele volt az üggyel a sajtó, az újságírók maguk is nyomozást folytattak, nemcsak a megtalált lányok és a bűnös, de új szemtanúk és ismeretlen áldozatok után is kutattak, sőt meg akarták fejteni a gyilkos lélektanát. Karinthy és Kosztolányi is írt róla. Már ezek a cikkek is tele vannak fantazmagóriákkal, bombasztikus sztorikkal, tévképzetekkel, hatásvadász újságírói elemekkel. Nyilván nem történészi alapossággal, de én is utánamentem pár feltételezésnek, az én munkám azonban nem az előásott úgynevezett tényekre, hanem legelsősorban a saját fantáziámra, tapasztalataimra és empátiámra támaszkodhatott. Súlyos téma, szélsőséges harcot vívtam az anyaggal, ezért is alakult olyan sokat a feldolgozás folyamatában. Jó időbe telt, mire kialakult a végső koncepció, hogy ezt a sokféle történetet nincs jogom elmesélni egyes szám első személyben, az áldozatok nevében, közvetítőkre van szükség. Megerősített ebben, hogy egy olyan közegben élünk, amelyben tömegesen törnek fel hasonló történetek, ezeket pedig többnyire közvetve, hallomásból ismerjük, újságban, online felületen olvassuk. Távoliak, megszoktuk őket, meg sem érintenek, mert megváltozott az ingerküszöbünk, a történetek pedig szépen beleolvadnak egy nagy közös masszába. Ezért gondoltam, hogy a cinkotai helybeliek, tanúk, az áldozatok rokonai, ismerősei beszéljék el a történeteket kórusban, egy házi szeánsz keretében. Az ő gondolkodásukat és reflexióikat rekonstruáltam, és arra törekedtem, hogy szimptomatikusan tükrözzék mindazt, ahogy erről a témáról ma véleményt alkotnak emberek, beleértve a ki nem mondott szélsőséges gondolatokat. Nem tudom, majd ki mit gondol erről, én nem érzem a mostani közbeszédet alkalmasnak arra, hogy pró-kontra előítéletek nélkül beszéljünk a témáról.

Miért nem?

Mert ítélkezik és egyneműsít, nem tesz különbséget a hamis és igaz, a vétség és a bűn között. Valahol érthető, természetes folyamat ez, mert amikor sorra szakadnak fel sérelmek, traumák, a fenékpaskolástól a verbális abúzuson át a legsúlyosabb, köztörvényes bűnügyekig, egyszerre, azonos erővel tör fel minden. És bár elhelyezhetők egyetlen skálán, nagyon könnyű eltévedni közöttük, és az ezzel kapcsolatos indulatok, érzelmek mindig megerősítő közösséget keresnek maguknak. A közösségi gondolkodás viszont amennyit használ, annyit árt is. Ha kilógsz a sorból, felkapnak és zászlóra tűznek, vagy megtaposnak, de nem lehetsz egyén, saját történettel. Mindez persze majd letisztul, de hosszú idő kell hozzá. A regénybeli – ha úgy tetszik – alaptörténetnek az időkön átívelő megoldatlansága ugyanúgy érdekelt, ezért vittem végig a XX. századon, az 1900-as évektől úgy a ’90-es évekig.

A korábbi regényeiben is gyakori volt az archaizáló nyelvjáték, és ez most is feltűnő. Felhasznált esetleg még több korabeli szerzőt ehhez?

Sok korabeli újságcikket, irodalmi művet és visszaemlékezést olvastam hozzá, és mivel ezeknek a zenéje benne ragad a fülemben, vagyis viszonylag könnyen adaptálok, szigorúan kellett bánnom a nyelvvel. Vissza kellett fognom, hogy hiteles maradjon, ne burjánozzon túl, és ne vonja el az olvasó figyelmét a tárgytól. A cinkotai lányok például jóval ízesebben beszéltek a valóságban, és a harmadik, harmincas években játszódó részben sem állta meg a helyét egy abból az időből származó helyi napló nyelve – innen származik a regényben a csokipapírgolyó motívuma –, egyenesen levált a szövegről, annyira idegen volt és hamis, pedig valódi dokumentum. Rengeteg inspirációs forrást használtam, Kosztolányi Édes Annájától Forgács Péter Von Höfler vagyok című filmjén át Sipulusz, vagyis Rákosi Viktor szövegeiig vagy a második részben Moravcsik Ernő Emil orvosi tanulmányaiig, Csáth Géza Naplójáig vagy az Egy elmebeteg nő naplójáig. Eredetileg úgy terveztem, hogy a regény második része egy elméleti értekezés lesz a bűnözői karakterről, de el kellett vetnem, mert elég megterhelő, mondhatni olvashatatlan szöveg lett volna belőle.

Az áldozatok leginkább cselédek, szobalányok. A magyar irodalomban az egyik legismertebb „cselédtörténet” az Édes Anna, ami pár évvel játszódik csak a történtek után, és egy másik oldalról, az elkövető oldaláról mutatja meg a problémát. Ez a kétfajta szerepkör kényszerpálya lehetett azoknak a lányoknak?

Ezek a nők csak élni akartak, szegény családból jöttek, a legtöbben vidékről, tanulatlanok voltak, sokan írástudatlanok, elmentek cselédnek, főzőnőként vagy szakácsként szolgáltak, mert a fővárosban volt egyedül esély a megélhetésre, urambocsá’ a felemelkedésre, ha sikerült egy tisztességes férjet fogniuk maguknak, mondjuk egy rendes iparost. Kiszolgáltatottak voltak és naivak, akik távol szakadtak a családjuktól, vagy épp a családjuk gyakorolt rájuk nyomást, mert kellett a pénz etetni a kisebbeket. Voltak persze szerencsésebbek is, akik találtak maguknak egy becsületes flótást, de nagy volt az esély, hogy így vagy úgy belefutnak valami rettenetbe. Azokban, akik megúszták, talán erősebb volt az ösztön, az öntudat, kevésbé voltak kitettek. Gyűjtögették a kis pénzüket, hogy egyszer majd emberhez méltó életük legyen. Aztán jött Kiss Béla.

Hogy fogalmazná meg egyébként a lányok Amerika-eszméjét?

Az 1870-es évektől az első világháborúig legalább egymillióan vándoroltak ki. Nemcsak metafora volt Amerika, nem csupán a szép új világot, az új élet reményét jelentette, hanem tényleges munkát, boldogulást kínált. Hajótársaságok ügynökei toborozták az embereket. Állítólag Kiss Béla is azzal hitegette a lányokat – és innen a regény címe is –, hogy elviszi őket Amerikába, ami korántsem volt luxusutazás. Aki túlélte a szörnyű utat a hajó gyomrában, és kiszállhatott Ellis Islanden, ha nem kellett egyetlen munkaadónak sem, gyakorlatilag a halál várta. Kiss persze csak hitegette a lányokat, a családtagoknak pedig azt hazudta, ha eltűnt hozzátartozójukat keresték, hogy felszálltak egy Amerikába tartó hajóra.

+1 KÉRDÉS
Feltűnt, hogy a csikóhal motívuma többször megjelenik a regényben. Miért ennyire fontos?

Gyerekkoromban volt egy álmom. Kicsi lehettem, mert emlékszem a kiságy rácsaira, amikor megjelent álmomban egy ember méretű, hatalmas csikóhal. Félelmetes volt, mégis barátságos és szép, lassan úszott be a szobába. Nem ismerhettem még a nevét, sosem láttam ilyet korábban, mégis tudtam, mi az. Ez az élmény, a látványa, az érzések, amiket keltett, élesen megmaradtak bennem. A regényhez végzett kutatásaim során derült ki, hogy az érzelmi alapú emlékekért felelős agyi rész, az amygdala csikóhal alakú. Nagyon izgatott engem ez a dolog, ezért került a regénybe.

Nagy Gabriella

(Budapest, 1964,) író, szerkesztő, kritikus, irodalomszervező. Az elmúlt évtizedekben számtalan módon segítette a kortárs magyar irodalom népszerűsítését, különösképp a Litera szerkesztőjeként, majd főszerkesztőjeként. Mindemellett olykor a szépirodalmi tevékenységére is marad ideje. Eddig megjelent könyvei: Vállalok bérbe sírni (versek, 2000); Idegen (regény, 2003); Üvegház (regény, 2013); Elviszlek Amerikába (regény, 2023). Ő a szerzője az „Egymást néző házak” címmel a november 17-én, Budapest egyesítésének 150. évfordulója alkalmából megjelenő Budapest Nagyregény 11., azaz a XI. kerületről szóló térben-időben csatangoló fejezetének.

Bátor, őszinte könyv, amely szembemegy az elvárásokkal. A fáraó megérkezik Lisszabonba gyásznapló, melyben a költő dokumentumszerűen jegyzi le saját gyászfolyamatát. Az apa haldoklását, az ápolás terhét és a hagyatékrendezést is megmutatva. A mumifikálódott fájdalomról a szerzőt, a Portugáliában élő Piros Verát kérdeztük.