- Történelmi bűnök és bűnhődések (Márton László: Tovább is van)

Kárpótlás című kisregényére egy évre jelent meg Márton László új, tizenkét novellából álló kötete. Ennek első darabjait folyóirat-megrendelésre írta, hétezer karakterben. Ám ő némi furfanggal kijátszotta a terjedelmi megkötést – nemes egyszerűséggel, ahogy elfogyott a karaktere, berekesztette történetét azzal, hogy majd később meséli tovább (ebből jött a cím: tovább is van). És betartotta szavát, később ott vette föl a fonalat, ahol elengedte. Ezt az ötletet vitte tovább a kötet egészében.
Így akár a Répamesében, egyik történet hívja-húzza magával az újabb és újabb sztorikat. Jönnek is szép sorban, hogy egymásba kapaszkodva megpróbálják előrántani a múltba hantolt magyar XX. századot, annak is a második felét. Maga a szerző sejteti, hogy még folytatódhatna, nőhetne a sor, sőt mi is csatlakozhatnánk hozzá történeteinkkel, mert a sikeres felszínre rántás valamennyiünkön múlik, akik saját emlékeinket adjuk tovább a következő generációknak.
A Tovább is van erősen önéletrajzi ihletésű, ahol a szerző maga is aktív szereplője, hovatovább főszereplője a történeteknek. Mégsem ő a fontos, hanem maga a kor, amelyből bejelentkezik, amelyről ír. Nem véletlen, hogy egyes szám harmadik személyben hallunk róla. Márton reflektál saját múltjára, sorsára, saját történeteire, beidegződéseire és olykor narrációjára is. Mindenesetre hatására „az olvasó kénytelen szembenézni azzal, hogy az »ők« is majdnem kivétel nélkül »mi« vagyunk”.
A szerző csapongó társalgást folytat velünk. Mondja, mondja, míg ott nem találjuk magunkat a történelembe vetetten. Felsejlik ’56, a Kádár-kor és a rendszerváltás a maga szimptómáival. Végeláthatatlan sorjáznak a történetmorzsák, melyeket gigantikus mesélőkedvvel tár elénk. Fecseg, hogy aztán a félmondatokból, odavetésekből, közbeszúrásokból, skiccekből és sors­villanásokból fontosabb, lényegibb dolgokat megtudjunk közelmúltunkról. Mert olykor épp a részletekben rejlik, ugye…
Úgy csűri-csavarja a szót és történe­teit, hogy a „fecsegésből” szép lassan kirajzolódik elmúlt évtizedeink történelme, társadalmi lélekrajza. Mert Márton tulajdonképpen a társadalom-lélektan régésze. Végiganekdotázik több évtizednyi időszakot, és akár kordokumentumként is állhatnának a megörökített töredékes embersorsok. Mintha Mikszáth és Örkény karöltve diskurálna korának történelméről.
Ám talán túl nagy szerepet hagy az olvasónak, neki kell kihámozni, felismerni és kipótolni a hiányzó elemeket, érteni az utalásokat, egyértelműsíteni a dolgokat. Így kérdés, aki nem élt ebben a korban, nem rendelkezik hasonló háttértudással s nem ért félszavakból is, össze tudja-e illeszteni a mozaikokat. Talán túlságosan magára hagyottnak érezheti magát, és értelmezhetetlenné, fárasztóan kaotikussá lehet számára e történelmi leporelló. Ráadásul Márton olykor belerejti a maga számára izgalmas nyelvi érdekességeket, dilemmákat az amúgy is széttartó történetekbe, és ezek nem biztos, hogy a novellákat szolgálják, mint ahogy az sem, hogy az olvasót is éppúgy lázba hozzák.
Amitől igazán élvezetes olvasmány a Tovább is van, az szerzője világlátása, életismerete és az a sajátos (előbbiekből adódó) groteszkig, örkényi abszurdig merészkedő humor és önirónia, ami ezeket a szövegeket jellemzi. Egy szó, mint száz, a magyar társadalomnak, a magyar irodalomnak szüksége van olyan írókra, akik ilyen fanyar jókedvvel és eleganciával képesek görbíteni azt a bizonyos tükröt. (Kalligram, 2023., 293. o.)