Vitray Tamás;

Csak üljön és meséljen – Vitray Tamás visszatért a médiavilágba

Lehetne hosszasan diskurálni arról, mi értelme ennek, 91 évesen műsorvezetőként mutatkozni a képernyőn, de nem érdemes.

Vitray Tamás visszatért a médiavilágba, ismét van műsora, családi produkcióban megújította egykori, csaknem fél évszázada született legendás műsorát, a hétköznapi sorsok rendkívüliségét reflektorfénybe állító Csak ülök és meséleket Csak ülök… Csakazértis! címmel. Lehetne hosszasan diskurálni arról, mi értelme ennek, 91 évesen műsorvezetőként mutatkozni a képernyőn, főleg, ha az öregedésnek a hangképzésben is vannak jelei. Nem lenne jobb elköteleződni a visszavonulás mellett, megbékélni azzal, hogy Vitray Tamás nélkül is van és lesz megfelelő színvonalú magyar televíziózás? Ám aligha érdemes ezzel foglalkozni, hiszen Vitray nem könyökölte be magát egyik csatornára sem, nem veszi el a lehetőséget, a levegőt senkitől. A YouTube-on kért helyet magának, szerényen, célzott közönsége pedig egyértelműen az idősebb generáció, amely nap mint nap együtt élt hangjával, alakjával, televíziós személyiségével, és máig örömmel hagyja magát megérinteni ettől a tónustól.

Mindig talány volt, mivel tudott ez az alacsony, meglehetősen átlagos külső adottságokkal rendelkező ember lebilincselni milliókat, a televíziózás szimbólumává válni? Maradjon is talány. Mindenesetre a Csak ülök… Csakazértis! első adásában van pár másodperc, amikor feltárul valami jellegzetes a varázslatból. Vitray első „meséjének”, a cukorbetegségről zenés színdarabot írt Dr. Károlyi Hortenzia vállalkozásának tanulságait, lehetséges perspektíváit összegzi. „Mindent megpróbált, hogy melléálljanak, sokan mellé is álltak ebben a kezdeményezésben…” És itt a mester egy pillanatra tűnődve lelassít, finom mozdulattal megvakarja szemöldökét, majd mondaná, kik is támogatták a doktornőt. A cukorbetegek… De nem jut eszébe a szervezet neve. „Hogy is van ennek az alapítványnak a… Bocsánat…” És előhúz belső zsebből egy cetlit. „Fölírtam pedig. Azt mondja: Cukorbeteg Alapítvány.” És mesél tovább. Nem kell újra felvenni ezt a részt. Ennyi belefér. A nyugalom, a bensőséges társalkodás tempójába belefér. Márpedig Vitray így beszél. Nem lassan, nem bravúrpörgősen, hanem kimérten. Folyamatosan fenntartva a kiigazítás, kiegészítés, az elgondolkodás, a reflexió lehetőségét.

Az egykori audiovizuális médiában, a televíziózásban még nagyon fontos volt a meghitt kapcsolattartás a nézőkkel, gyakorlatilag a nemzettel. 

Az informáláson túl el kellett igazítani az embereket a világban, gondolatokat, értékeket közvetíteni számukra, méghozzá úgy, hogy elhiggyék, ez egy párbeszéd, figyelnek a reakcióikra. Láthatatlan tömeggel életszerűen kommunikálni különös feladat, kicsit arra hasonlít, amikor magunkban beszélünk. Mert a „másik”, akihez szólunk, nem mi vagyunk, hanem egy olyan „világ”, amely meghallgat, megért. Magunkban beszélni szégyenlős exhibicionizmus, ilyenkor súlyunk van, kinyilatkoztatunk, meggyőzünk mindenkit. Ülni és beszélgetni egy országot szimbolizáló kamerával így lényegében egyedüllétünk közvetítése. Aki felvállalja, hogy egyedül van, sokakat tud megszólítani.

Ma kicsit másról szól a médiaszereplés. Szolgáltató jellegűbb, személytelenebb. Elsőrendű célja az izgalomban tartás. 

Bár kétségtelen, hogy nem tűnt el az érdeklődés felkeltésének, a tudás, gondolkodás közvetítésének hagyománya sem. De ma a megosztó személyiségek tudnak jobban érvényesülni. Akik konfrontációt teremtenek, híveket és ellenségeket a kommentcsatákhoz. Vitraynak és nemzedékének más volt az indíttatása, a feladata. A megbékítés, a konszolidáció. Nem csupán abban az értelemben, ahogy ezt a Kádár-korszak politikai paraméterei mentén értelmezni szoktuk. Szinte egész Európa ebben az irányban haladt a II. világháborúból feltápászkodva, Nyugaton polgári demokratikusan, Keleten szocialista egypártisan – a jóléti, liberális állam ideáját követve. Volt ebben hazugság, manipuláció, mert rengeteg dolgot elfedett a világ bajaiból, de meg tudta éreztetni, mi köti össze az embereket. Milyen az ő valódi, mindennapi polgári létük, mit tehetnek, hogy jobbá váljon. Egészében demokratikus szelleműnek nevezhető ez a televíziózás, mert nem annyira hatalmi érdekeket közvetített, mint inkább a társadalom létét, hangját, céljait tapogatta. A nyugalom hangján, intellektuális bizakodással.

Furcsa újra szembesülni ma ezzel a szemlélettel. Hogy valaki leül elénk, és bemutat három embert, mondjuk három orvost, akik innovatív módon végzik hivatásukat. Egyikük útja sem példaként jelenik meg, nem üzeni, hogy ne törődjünk a politikával, kerüljük ki, amennyire lehet. Nem, ez mind csak mese, az önmegvalósító, másokon segítő, társadalmilag hasznos élet meséje. Amelyet a legtöbben élünk, ösztönösen, öntudatlanul, politikai lövészárkokba hajítva.