Nagy fába vágtam a fejszémet: elhatároztam, hogy önként tisztítom meg a (magyar) lelkem a rárakódott, felesleges rétegektől. Sokkal jobb, ha ezt az ember saját akaratából teszi meg, mintha – mintegy műtéti jelleggel – rajta végzik el. Intézményesen, sok pénzért, vagy ami még rosszabb: felkent lelkesedéssel. És bizony, ha nagyon magamba nézek, akkor igazat kell adnom Kásler Miklósnak, a lelkek elszánt tisztogatójának, mert valóban van mit leseperni a lelkemről.
Először is több mint harminc évig rakódott rá a kényszerű együttélés a románsággal, ami ugyan egy újlatin nyelv ismeretét eredményezte, meg némi ismerős érzést az európai kontinensen, amikor spanyol vagy olasz szavak ütötték meg a fülem, de ezzel most ne foglalkozzunk. Szintén dobjuk ki a román színház és irodalom hatásait, amelyek összetettebb és tágasabb szemlélettel ajándékoztak meg, mintha csak a köldökömet néztem volna huszonnégy órában. De hajítsuk ki a svábok és szászok, a ruszinok és tótok révén megszerzett rétegeket is, amelyek ott munkálkodtak rejtetten a családomban, ahogy a legtöbb erdélyi famíliában.
Viszont semmiképp se álljunk meg a vérségi rétegeknél, mert ha jól értem, a főtisztogatónak nagyobb ambíciói vannak. Vélhetően nem haragudna, ha megtisztítanám a lelkem a liberalizmus (és akkor már mindenféle izmus) valamennyi szövődményétől, még ha ezzel Petőfi és Kossuth öröksége is lapátra kerülne. Vagy az az elhatározás, amit a román diktatúra valamelyik napján tettem, hogy soha többé nem hallgatok kizárólag egy szólamra, főként, ha azt a hatalom erőlteti minden irányból és minden eszközzel.
Több véleményben, több pártban, több kultúrában hiszek majd, mert a diktatúra mindig magunkban kezdődik akkor, amikor már nem akarunk meghallgatni másokat.
Amikor azt hisszük, hogy az egyetlen üdvözítő igazságot birtokoljuk és védjük minden áron (vajon ki ellen?). De, legyen, a tiszta lélek érdekében erről is hajlandó vagyok lemondani. A kérdésekről, a kritikai gondolkodásról, a kétely minden fajtájától. Igazi, tiszta keresztényi szittyaság kerülne a helyébe, bármit is jelentsen ez.
A mindent és mindenkit elérő folyamat a Magyarságkutató Intézet és a már kellően megtisztított Nemzeti Színház falai közöl indul, az együttműködést a szintén patyolattiszta Vidnyánszky és Kásler írta alá. És a lélek mellett a kultúrát, a hagyományrendszert, eredetünket és történelmünket is meg kell tisztogatni, ahogy annak idején Héraklész tette Augeiasz istállója esetében, ahonnan sosem hordták ki a trágyát. Azért is hivatkozom erre a történetre, mert könnyen lehet, hogy Kásler folyói a görög gyökereket és mitológiát is elmossák majd, mondván elég nekünk a csodaszarvas, aki sosem piszkít.
Nagy, szinte már kozmikus magány lenne a végeredmény, de hát nem épp erre a magányosságra készíti fel már jó ideje alattvalóit a NER? Egy Nyugat- és Brüsszel-mentes, majd ha már kellően erőre kaptunk, akkor szláv- és Kelet-mentes magyarság pöffeszkedik majd a szűk odújában. Ott védi majd árva és senkinek nem kellő igazát. De legalább tisztán és boldogan.