Ezekben a napokban érdemes visszaemlékezni, mit mondott a minap 1956-ról Vlagyimir Putyin. Az orosz elnök szerint „noha készítettek fel harcosokat külföldön és át is dobták őket Magyarországra, ezt tisztán színes forradalomnak nevezni nehéz lenne, mert mégiscsak komoly bázisa volt a tiltakozásnak az országban”. Mint tudjuk – és ő is tudhatná, ha nem rögtönözne kényszeresen a mai tudatállapotának megfelelő történelmi meséket – 1956-ban nem készítettek fel harcosokat külföldön és nem dobták őket Magyarországra. Olyannyira nem, hogy a jobboldalon egyesek a mai napig sérelemként élik meg a nyugati katonai segítség elmaradását. Ez persze nem zavarja ugyanőket abban, hogy átvegyék Putyin érvelését, miszerint mindig, mindenről a Nyugat, különösképp az Egyesült Államok tehet, amin már nem is csodálkozunk, mert megszoktuk, hogy igenis lehet egy szájból egyszerre hideget és meleget is fújni.
Putyin az idézett mondat második felében elismerte, hogy 1956-ot mégsem Nyugatról inspirálták, a magyarok támogatták a forradalmat (mellesleg a grúzok és az ukránok is támogatták a saját, „színesnek” nevezett, vagyis Nyugatról ösztönzöttnek tekintett forradalmaikat), de itt megállt. Nem véletlenül, hiszen a gondolatmenet folytatása az lett volna, hogy elismeri, a Szovjetuniónak nem lett volna szabad a világháborút követően csapatokat tartania azokban az országokban, ahol ezt a helyi lakosság nem akarta. Vagyis sehol.
A világ persze 1945-ben egészen másképp festett. Sztálin nyugati szövetségesei (!) fogcsikorgatva ugyan, de elfogadták, hogy a Szovjetunió rákényszerítse magát Közép- és Kelet-Európára, hogy – Orbán minapi bizarr szavait helyes kontextusba helyezve – jogilag és nem is csak úgy megerőszakoljon minket. Putyinnak abban igaza van, hogy nem érdemes a mai fejünkkel visszahelyezni magunkat a korábbi szituációkba. Amúgy viszont folyamatosan ezt teszi, például akkor is, amikor azon sajnálkozik, amiért Gorbacsov annak idején nem kért nagyobb árat a szovjet csapatok hazaviteléért. Ebben a mesében arról is a Nyugat tehet, hogy a Szovjetunióban nem volt elég lakás a tiszteknek és laktanya a katonáknak.
Van egy régi, a „különleges” orosz észjárásról és a nyugati értetlenségről szóló vicc, amelyben a cári gárda két emigráns tisztje beszélget egy átmulatott párizsi éjszaka végén: - Ilja Nyikiforovics, most megyek és belesz...k a zongorába! - Ne tegye, Szergej Petrovics! Ezek úgyse értenék!
Pedig dehogynem, nagyon is értjük. A Kremlben még mindig úgy vélik, hogy azt tehetnek, amit csak akarnak, egy-egy ország lerohanása, megszállása, területének elszakítása csupán az orosz önkifejezés természetes megnyilvánulása. A magyarországi, csehszlovákiai, csecsenföldi, grúziai és ukrajnai tanulságok levonása, a reális erőviszonyok és alternatív lehetőségek számbavétele helyett Putyin továbbra is 1945-ben képzeli magát. Azt hiszi, hogy Sztálinhoz hasonlóan diktálhat. De hiába viszik utána látványosan az atomrakéták indítókódjait rejtő aktatáskákat, Putyin helyzete ma összehasonlíthatatlanul gyengébb.
