Ámulva nézem azt a csoportképet, amelyen vidáman integetnek az október közepén Pekingben rendezett „Egy övezet, egy út” konferencia magasszintű résztvevői, köztük - egyetlen európaiként, az Európai Unió és a NATO egyetlen résztvevő tagországa képviselőjeként - a magyar miniszterelnök.
A „kínai álom” és álmodói
Tíz éve, 2013-ban Hszi Csin-ping kínai elnök – szembefordulva Teng Hsziao-ping „alacsony aktivitású”, a gyors kínai felemelkedést óvón elfedő külpolitikájával – bejelentette a valahai selyemút modern változatát, amellyel „a világgazdaság tengelyét struktúraváltással az óceánokról a szárazföldre kívánja összpontosítani”. Ez az ugyanekkor meghirdetett nagy kezdeményezés, a „kínai álom” politikájának része volt.
A szárazföldi kapcsolatokon alapuló infrastrukturális (fizikai és szellemi) átalakítás, valamint az ipari termelés-fejlesztés összehangolására irányuló „Új selyemút” kezdeményezés egyértelműen az USA által képviselt atlantizmussal szemben lépett fel. Ennek eszmei hátterét legutóbb Kína ENSZ-hez történt csatlakozásának ötvenedik évfordulóján (2021-ben) világította meg Hszi Csin-ping kíméletlen őszinteséggel: „Nem lenne szabad egyetlen hatalomnak vagy blokknak diktálnia a nemzetközi rendet!”. Az, hogy a kínai elnök kezdeményezéséhez ázsiai, afrikai, sőt dél-amerikai országok is csatlakoztak teljesen érthető, hiszen a kínai tőke országukba történő befektetésétől várják a gyors felzárkózást és az elmaradott infrastruktúra megújulását éppúgy, mint az egyre inkább jellemző likviditási, fizetőképességi problémáik megoldását.
Ez utóbbi okból érdemes arra az adatra is vetni egy pillantást, hogy az „Egy övezet, egy út” kezdeményezéshez csatlakozó országok közül huszonkettőnek (köztük például Argentínának, Belarusznak, Ecuadornak, Egyiptomnak, Laosznak, Mongóliának, Pakisztánnak, Sri Lankának és Venezuelának) volt kénytelen Kína likviditási gyorssegélyt nyújtani a fizetési problémáik miatt, összesen 240 milliárd dollár értékben.
Talán ebből a szempontból sem véletlen, hogy az idén októberben Pekingben megrendezett „Egy övezet, egy út” konferencián hangsúlyossá vált Oroszország jelenléte. Ezzel Hszi Csin-ping kiengedte „jóbarátját” a háborús bűnösként körözött Putyint a karanténból, mi több, kijelentette: „Kína kész együttműködni Oroszországgal”. Az elmélyülő (euro-)atlantizmussal szemben ehhez a Kína-Oroszország tengelyhez csatlakozott a csoportképen mosolyogva integető magyar miniszterelnök, aki ezzel kívánta ellensúlyozni, hogy az euroatlanti világban magára maradt. Hiszen még a helyi fasiszta hagyományokból induló olasz miniszterelnök, Meloni is eltaszította őt magától, nem is szólva Lengyelország totális irányváltásáról.
A kínaiak pénzén és határozott kezdeményezőkészségén, Oroszország páriává válástól való félelmén és fegyveréhségén, valamint az Európai Uniótól (szóban) elszakadó Magyarország deficitet deficitre halmozó merész gazdaságpolitikáján alapuló Peking-Moszkva-Budapest tengely „készen áll”, hogy megvalósítsa - mint afféle tengelyhatalmak szövetsége - a „kínai álmot”. A két naggyal „dübörög együtt” a magát középhatalomnak álmodó kisegér Magyarország, és annak a teljes elszigetelődése ellenére egyre elszántabbnak látszó vezére.
Magyarország botrányhős a világtérképen
A magyar miniszterelnök magára maradt az európai arénában, hiszen Lengyelország kivételével nem számíthatott egyetlen európai kormányra sem, az Európai Parlamentben nem tartozik egyetlen pártcsaládhoz sem, és az a kétéves kísérlet is látványosan megbukott, hogy létrehozza az euroszkeptikusok új pártcsaládját, és annak ő legyen a vezetője.
Ezen a helyzeten az sem változtat, hogy - nem kis részben magyar segítséggel - a miniszterelnök szlovák barátja, Fico hazájában választást nyert. (Indulását jelentősen motiválta az ellene Szlovákiában már megindított büntetőeljárások elkerülésének a szándéka.) Fico ugyanazzal a populista módszerrel győzött, ami egyszer már bevált Magyarországon: a migránsozással, amihez a magyar miniszterelnök által szabadon engedett embercsempészek hordták a magyar-szlovák határra a választókat megrémítő számú menekültet. De Fico a kicsiny Szlovákiából, amelynek magának is szüksége van az uniós pénzre, aligha rúg labdába. Az ő esetleges szövetsége súlytalan, nem lesz elég ahhoz, hogy elhárítsa a magyar miniszterelnök béke- és egységbontó illiberalizmusával szemben egyre határozottabban egységbe forrt uniós országok fellépését, azt, hogy jogállamiságot, az orosz agresszió elítélését, az ukránok támogatását követelik.
Trump mint csodafegyver egyelőre még késik az éji homályban, és erősen kérdéses, hogy az egymás után sorjázó vizsgálatok, az amerikai republikánusok nevetségességig eltúlzott széthúzó magatartása nyomán képes lesz-e valaha is valóra váltani a populizmus szavait inni vágyó amerikaiak álmait (meg persze a többi illiberálisét a világon).
Egyre bizonyosabb, hogy ebben az uniós ciklusban hazánkba nem érkeznek meg az európai pénzek – a földalapú támogatások kivételével. Így Brüsszelből nem jön felmentő sereg, hogy pótolja a miniszterelnök újraválasztása érdekében elherdált ezermilliárdokat, megoldja az államháztartási hiányt és segítsen kezelni és Európa rekorder inflációt. A miniszterelnök persze továbbra is magabiztosan rúgkapál az Európai Tanácsban, a magyar Országgyűlésben meg a pénteki rádiószózatokban mindaddig, amíg nem ültetik egy asztalhoz tartótisztjével, Putyinnal, ahol a „testbeszéd” már nem hazudik. Elárulja, hogy bizony Putyintól és Putyinnál kell koldulnia, ha fenn akarja tartani a stabilitás látszatát.
Sőt az is világos, hogy már ez is kevés. Ezért kell az „Egy övezet, egy út” kínai kezdeményezéshez csatlakoznia, hátha Magyarország számára is leesik néhány milliárd, ahogyan Kína rövidlejáratú likvidhitellel segíti Argentínát, Egyiptomot vagy éppen Laoszt. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, Shakespeare III. Richárd című drámájából már előkerült „az országomat egy lóért” dilemma, vagy éppen fordítva, a Szvatopluk legenda, amely szerint a magyarok egy fehér lóért akár országot is szerezhettek.
Mi más oka lenne az egyetlen év alatt Magyarországra települő közel húsz akkumulátorgyár „szíveslátásának”, mint a „kínai fehér ló” felnyergelése, segítendő a miniszterelnök menekülését? Hiszen a gyárakhoz szükséges víz, energia, munkaerő nem áll rendelkezésre. Persze a menekülő utak számbavételekor ne feledkezzünk el Paks II.-ről és a Belgrád-Budapest vasútvonalról sem.
Nincs még veszve Orbanisztán!
Bármennyire sokan várják is, a varsói gyors nem fut be Budapestre. A Lengyelország és Magyarország közötti különbségek nagyok, aminek a demográfiai, társadalomföldrajzi okok mellett talán az eltérő történelmi hagyományokban, a Kaczyński-rezsim által kialakított „mélyállam” -Magyarországhoz képest - befejezetlenségében és a lengyel ellenzék következetességében és megtörhetetlenségében keresendő a magyarázata.
Kezdjük a demográfiai és társadalomföldrajzi okokkal. Az Eurostat néhány hete hozta nyilvánosságra „Európa demográfiája” kiadványát, amelyből kiderül, hogy a lengyel népesség átlagéletkora is, a mediánéletkor is három évvel alacsonyabb a magyarénál: egyszóval a lengyelek fiatalabbak. Ez már önmagában magyarázat arra, hogy a fiatal(abb) szavazók a Kaczyńskiék által megszerzett TV és újság pozíciókkal szemben immunisak, körükben megszokott, mindennapos a közösségi média használata.
A másik fontos különbség - részben a két ország méretének különbsége miatt is – az, hogy Lengyelország több mint 80 nagyvárosában a lakosság száma meghaladja a százezer főt, köztük az első tíz a háromszázezret is (az első hat városé a félmilliót), a második tíz pedig a kétszázezret. Magyarországon ezzel szemben -Budapesten kívül - nincsenek igazi nagyvárosok, hiszen mindössze négy városban haladja, illetve közelíti meg a másfélszázezret a lakosság száma. Utánuk mindössze négy város található, ahol a lakosság száma a százezer közelében van, a városok többsége pedig 30-50 ezer lakosú. Nem kell magyaráznom, hogy a nagyvárosokban fejlettebb a munkamegosztás, a lakosság többsége a „saját lábán állva” boldogul, mivel nagyobb az igény, a fizetőképes kereslet a szolgáltatásokra, sűrűbb a kommunikáció, könnyebb a szervezkedés, nehezebb elfojtani a híreket, a kezdeményezést.
Arról se felejtkezzünk el, hogy Lengyelországból az 1981-es Jaruzelski puccs után milliók emigráltak nyugatra, ott hozzászoktak a világos beszédhez és – bár már középkorúak vagy idősebbek - kevéssé veszi be a gyomruk az ájtatos hazugságot. Ez is magyarázza Lengyelország nyitottabb, dinamikusabb állapotát, a két ország közötti „mentalitásbeli” különbséget. De fontos magyarázat a lengyel társadalom ellenállóképessége is, melynek egyik vonása, hogy a katolikus egyház évszázadokon keresztül nem a megvesztegethetőség (ld. magyar békepapok), hanem a bátor kiállás szimbóluma volt.
Persze a felsorolt különbözőségek önmagukban nem magyarázzák, hogy a lengyel pártok miért nem csatlakoztak birkaként a Kaczyński-féle nacionalista-populista ideológiához. De valóban: abból egyetlen mondatot sem vettek át, nem voltak „kézből etethetőek” (szemben a magyar ellenzéki pártok többségével), a gerincük, a kiállásuk megmaradt.
Az egyenes gerinc, a bátor kiállás teszi, hogy lett egy olyan karizmatikus européer vezetőjük, aki a maga meggyőződését szegezhette szembe Kaczyński ájtatos mantráival, a maga világos, mégsem sértő, soha sem bunkó modorában.
Ennek a következménye, hogy a lengyelek többszázezres tüntetéseken helyezkedtek szembe az alkotmányos intézmények, a fékek és ellensúlyok lerombolására irányuló törekvésekkel, amire Magyarországon még Budapesten sem volt példa – egyetlen, az internetadó elleni fellépés kivételével. Végül jelentős a közerkölcsök, illetve a rablóbanda általi megszállás eltűrésének különbözősége is: Kaczyński strómanja a macskája, a magyar miniszterelnöké Lölő.
Amíg Magyarországon a titkosszolgálatokat, az informatikát és a kommunikációt – a sajtót is beleértve – ugyanaz a körmönfont és arrogáns miniszter képes ellenőrizni; amíg rendőrségi kezelésben részesülnek a diákok, a tanárok, az orvosok, a szociális munkások és az önkormányzatok; amíg némi könyöradományt, likviditási gyorshitelt juttat Putyin és Hszi Csin-ping; és amíg a népesség megveti a várost, mert a faluban beéri azzal, amit a miniszterelnök juttat; amíg az ellenzéki pártok csak beszélnek az együttműködésről, de mindegyik a maga kis pecsenyéjét félti - addig nincs még veszve Orbánisztán! Addig jó „tengelyhatalomnak lenni”, a Peking-Moszkva-Budapest tengely részeként.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.