– A pixelek világa már gyerekként vonzott, az unokatesóimmal imádtuk a Commodore 64 konzol videójátékait. A nyolcvanas években nyaranta a nagymamámnál gyűlt össze a gyereksereg, és ez volt a legfőbb időtöltésünk – meséli Kárpáti Tibor, aki leginkább a képpontokból épített rajzairól ismert. A grafikusművészt már számos magyar kiadó és nemzetközi hírű újság is megbízta munkákkal, a kezdet azonban számára is bizonytalan volt. Amikor bejutott az Iparművészeti Főiskolára (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), eleinte nem találta a helyét, mert papírból kellett ragasztania csendéleteket, és alig várta, hogy az alapképzés lejárjon, és végre kitanulhassa a szakmát. Ekkor kezdte el rajzolni mesterénél, Pálfi György grafikusművésznél a vastag, fekete filctollal készült ember- és állatalakjait, melyeket humoros szituációkban ábrázolt.
– Ezeket a figurákat még kézzel rajzoltam, aztán színes fénymásoló papírra nyomattam őket, majd körbevágtam és összeragasztottam a darabokat. Ez akkoriban kézműves meló volt – mondja a grafikus. A főiskolán az ő generációja még ismerkedett a számítógépes grafikával. A második évben aztán gyerekkönyv-illusztrációt készítettek. A Rémusz bácsi meséit ábrázoló munkája olyan jól sikerült, hogy beválasztották a Bolognai Gyerekkönyvvásárra.
Képpontos dobás
– Az egyetemen a másik mesterem, Molnár Gyula szabad kezet adott nekünk, így mindenkinek kifejlődhetett a saját világa – emlékszik Kárpáti Tibor. – Az első szakmai órára viszont behozta nekünk az egyik legnagyobb magyar grafikus, a New Yorkban alkotó Bányai István két munkáját, a Zoom és a Re-Zoom című könyveket. Azt mondta, ilyen minőségre kellene törekedni, hátha lesz belőle valami. Ez nyilván lehetetlen volt, mert Bányainál nincsen följebb.
A főiskola utolsó éveiben új stílust fedezett fel, amikor szöveg nélküli mesekönyveket (silent book) kezdett el készíteni. Az egyik kiadványra a diplomavédés előtt kevés ideje jutott, így pixelekből alkotott figurákat, melyeket könnyű volt másolni és mozgatni az adott képen. Ezután olyan alkotók munkáit tanulmányozta, melyeknek redukált a képi világuk, majd egy pályázatra beadott egy szöveg nélküli Piroska és a farkast, mely szintén pixelekből állt. – Amikor elkészültek az első képek, azon gondolkodtam, mi lenne, ha kicsit megbolondítanám őket, és még inkább csökkenteném a képpontok számát? Érdekelt, hogy meddig lehet elvinni az egészet – mondta Kárpáti.
Így született meg az első, igazán redukált karaktere, Piroska, aki huszonöt pixelből állt. A könyv sikeres is lett, 2007-ben a bolognai vásáron is kiállították, majd annak tokiói eseményét is azzal reklámozták.
Kárpáti a pixeles ábrázolással valamelyest a magyar népművészetből is inspirálódott. – Van itthon egy keresztszemes hímzésről szóló könyvem, néha kiveszek belőle figurákat – nevet fel, majd hozzáteszi: a Hófehérke és a hét törpe meséjéről szóló könyvéhez alkotott figuráit konkrétan meghímeztette.
Később sem búcsúzott el a filcrajzoktól, mivel egyre több hazai kiadó kereste fel, hogy illusztrálja a gyerekkönyveit a vonalfiguráival. – Végigjártam az összes magyar kiadót, nagyjából mindegyikkel dolgoztam – mondja a művész. A kiadványok közt vannak egészen kicsiknek és idősebbeknek szólók is, mint Vig Balázs Három bajusz gazdát keres, Hohol Ancsa Juhhé, szemüveges lettem!, Lázár Ervin A fába szorult hernyó, illetve Kiss Ottó Léghajó a Bodza utcában és Liliputi trónkövetelők című mesekönyve. Majd megmutatja Szabó T. Anna Tatoktatok című, gyerekeknek írt verseskötetét, melynek rajzaiért 2012-ben Az év gyerekkönyv-illusztrátora díjat vehette át. Emellett még ismeretterjesztő kötetekhez is rajzolt, köztük Pőcz Borbála emberi jogokról szóló szövegéhez.
Magyar mentor
Húsz évvel ezelőtt Molnár Gyula bemutatta neki a főiskolán példaképévé vált Bányai István grafikusművészt, aki a mester évfolyamtársa volt a főiskolán. Bányai 1981 óta már az Egyesült Államokban élt, és többek közt a Newsweek, a Times, a Playboy és az Atlantic Monthly lapnak készített rajzokat. – Óriási sztár volt az amerikai illusztrátorok között, az összes létező lapnak dolgozott, nekem pedig hatalmas mentorom lett – emlékszik.
A mester 2005-ben ajánlotta fiatal kollégáját a The New Yorkerhez, így Kárpáti hamarosan elküldte a magazinnak az első, filctollal készült rajzsorozatát, mely a madárinfluenzáról szólt, de a téma érzékenysége miatt az nem nyerte el a szerkesztő tetszését. A grafikus ezért új szériát alkotott, világhírű divattervezőkről készített karikatúraszerű rajzokat, amelyeket már leközölt a lap.
Innentől nem volt megállás. Kárpáti egymás után készítette a sorozatokat, mígnem elküldte a Piroska és a farkas könyvét a szerkesztőségnek. – A kötetre teljesen rákattantak, és azt mondták, ők is ilyen pixeles képeket szeretnének – idézi fel a grafikus, aki először egy novellához készített egy képpontokból álló rajzot, majd konkrét, főleg New Yorkhoz kapcsolódó témákhoz. A kreativitását is kiélhette, viszont többségében „spot illustration” rajzolására kérték fel, vagyis olyan kis képekre kapott megbízást, melyek a cikkben egy-egy hasáb alatt vagy két hasáb között elférnek. Ez Kárpáti rajzai esetében azt jelentette, hogy csak 60x30 képkockányi helyeket kapott a lapban, így ezzel kellett gazdálkodnia. A feladatot viszont bátran vette, így megalkotta pixelekből a New York-i témájú képeket, például egy épületekbe szerelmes lányt, egy útkereső hálaadás napi pulykát, az Amerikát újrafelfedező Kolumbuszt, és megrajzolta a Nagy Alma állatvilágát is.
– Először 2010-ben jártam New Yorkban, a feleségemmel a lap szerkesztőségébe is bementünk, ahol sikerült kicsit összehaverkodni a csapattal. Utána jóval több melóm lett – mondja, majd hozzáteszi, később már a saját élményei is inspirálták az alkotásnál. 2011-ben ő tervezte meg a The New Yorker Festival városképet ábrázoló arculatát, amely helyet kapott a taxikon, a buszokon, és még a Times Square egyik óriáskivetítőjén is.
Selyemsálba hímezve
Kárpáti stílusára más lapok is rákaptak: a Golf Digest nevű amerikai sporthavilap is megkereste, majd a The New York Times és az MIT Technology Review, míg hazánkban a 168 Óra hetilapnak is dolgozott. Idővel a The New Yorker magazintól búcsúznia kellett, mert új művészeti vezetője lett a lapnak. Kárpátira azonban felfigyelt egy munkája kapcsán a Hermès divatcég egyik művészeti vezetője, aki megkérte, hogy rajzolja meg egyes termékeiket a katalógusukba. Kiutazott Párizsba, hogy egy kicsit átérezze a cég hangulatát. A kiadvány olyan jól sikerült, hogy a grafikus megtervezhetett egy selyemsálat, amely a vállalat Madison sugárúti épületét ábrázolta, körülötte pedig ott nyüzsögtek a kis pixelalakjai. Később nyakkendőt és táskát is tervezett a cégnek, utóbbi anyagába cérnával hímezték bele a figuráit.
Az évek során saját projektekbe is belefogott: mivel nagy Depeche Mode-rajongó, megcsinálta képpontokból az együttes 1990-es, Enjoy the Silence című videóklipjét, melyet Anton Corbijn holland fotográfus és filmrendező készített. – Ez a kisfilmem is jól szerepelt, mert a művésznek 2007-ben volt egy kiállítása a Ludwig Múzeumban, a kurátor pedig odaadta neki a művemet.
Végül a kiállításmegnyitón találkoztam Corbijnnal, aki lelkendezett, hogy milyen jól lefordítottam a klipjét pixelekre
– emlékszik vissza. Pár éve pedig legóból rakta ki híres filmrendezők, mint David Lynch, Martin Scorsese, Quentin Tarantino, Spike Lee, Wes Anderson és Woody Allen portréit. A rajongók és érdeklődők ekkor „megrohamozták” az Instagram-oldalát. És bár az interneten sorra bukkannak fel az újabbnál újabb grafikusok, Kárpáti úgy véli, akkor maradhat sikeres egy alkotó, ha mindig képes megújulni, és megvan a saját világa.
