Pedig mindenki érzi a négy fal között: itt az ideje megkérdezni, mennyiben felelős maga az értelmiség azért a tetszhalott állapotért, amelyben ma emésztődnie kell. A barbárság egyeduralma ugyan könnyen kecsegtethet pár becsületes embert azzal, hogy az önhitt feddhetetlenség tudatában várja egy későbbi vétkességi arány-osztás végkifejletét, de ez a kényelmes hiedelem az igényesebbeket nem mentheti fel az elfogulatlan önvizsgálat kötelme alól. A hitvány kortársi apokalipszis nem szabadít meg attól a parancstól, hogy elszámoljunk a magunk kisiklásaival. Nem vélhetjük magunkat jobbnak pusztán azért, mert méltányosabbnak tetsző előzetes éveinket a kegyetlen agyontámadás kárhozata követte. Ingoványon vagyunk, de nem feledhetjük: voltak évek a 89-es fordulat után, amikor az a feltűnési elv érvényesült: mindegy hogyan, csak jussak magasra. Mindegy, mit és hogyan írok, csak legyek híresebb minden könyvemmel. És az esztétikai eredményeket nélkülöző, hitvány minőségi sorokat elfedő kereskedői siker hirtelen úgynevezett új paradigmát mesterkedett a közérdeklődés nagy vásznaira, és a paradigma megkezdte ravasz, néhány szívós szereplőre korlátozódó, a sulykolás lármájától hangos érdekharcait.
Az új paradigma mérnökei eleinte nem feltűnően törekedtek az irodalmi zsákmányszerző gyakorlat bevezetésére. A 90-es évek elején még élt az Újhold egyik-másik nagysága, igaz, ízlésük már nem számított mérvadónak, műveiket és személyüket meglehetősen nyers modorú támadások is érték. De kétségtelen, az élő elődök érdemeinek viszonylagosítása (és ellenpontul egy-egy kedvenc, pl. Mészöly kiváltságos helyzetbe mesterkedése), a hírnévre mohó felröppenők elvadulása, az „apák” nemzedéke iránti méltányosság felpuhítása, az egyre lázasabban zajló babérgyűjtési betegség, és egyéb fogyatékos jegy hamar új és új területfoglalásra csábította a harcosokat.
Kialakultak az új folyóiratok és könyvkiadók bunker-mentalitású gyülekezőhelyei, s ezek általában a személyes felelősségtől vonakodó, épp ezért átláthatatlan testületi döntések rejtekhelyei lettek. A szerkesztőségek nem csak szigorúan homogén ízléssel hirdették nézeteiket, hanem amolyan széptani-bírói fellebbviteli székeknek vélték magukat. Tevékenységük jegyeit dióhéjban úgy jellemezném: szűkös és másokat kirekesztő kiscsoportok érdekét zajosan és nyersen képviselték, más ízlésirányok alkotóit azonban – a falanxba tömörült kiváltságosok gőgjével – ócsárolták, a pálya szélére szorították, nem ritkán pökhendi keresztülnézéssel vették semmibe. A kirekesztések erőltetése befelé tömörítette az új atyamesterek testületeit, és közben észrevétlenül pártossá torzította a befolyásolási csoportokat. A főcsapáson kívül működő szellemi tőke semlegesítése egyszerű negligálással történt. Az uralmi csoportnak tetsző termékeket elkezdték aránytalanul magasztalni, hibáikat elhallgatni, díjakkal bebugyolálni, sőt olyan értéket tulajdonítottak nekik, amelyeket egy tárgyilagos kritikai számbavétel első pillantásra szóvá tehetett volna. Mindennapossá vált a középszer ajnározása, a tömeges, de alantas szenvedélyek pornografikus ábrázolásában tobzódó nyomtatványok kedvelése, mondhatnám: a kontárság testületi tűrése, a divatossá mesterkedett művek dicsőítése, egekig világító lobogtatása. A hamis és kevés magántársasági szereplő döntését tükröző számtalan belterjes értékelés, a hagyománytól elszakadt erőltetett beszédmód, a fellengzős rajongás, egyoldalú hangoskodás, gyanús zömítés, a megannyi sommás verdikt és bombasztikus ki- és bejelentés kora köszöntött ránk, amelyben lassan mindent mindennel összefüggésbe lehetett hozni; a tárgyilagos beszéd terei szűkültek, majd észrevétlenül meg is szűntek. A szálkás kecsegére bárki jöttment vagy élkritikus ráfoghatta: milyen ízletes ez az őzpecsenye. A megméretlen kicsiny értékek valóságát eltakarták az öblös nagy szavak, a szemforgató ünneplések dübörgő üdvlövései, s mivel a klasszikus kritika fokról fokra megszűnt (megszüntették), az egekbe lövellt ál-remekművek és az észrevétlenné tétel furfangos technikáival félrelökött valódi remekművek (vagy legalább azok megteremtésének feltételei) megsemmisültek. Az irodalmi közeg mozgatása néhány hataloméhes hivatalnok kezébe került, s ők – szó se róla: tévedhetetlen ízlésükről meggyőződve, ítéletük örök igazságaitól fűtve, anyagi biztonságuk bástyái mögött – észre se vették egyeduralmuk ellenszenves elkeményedését.
Türelemnek – van esztétikai türelem is – vagy széles látókörű értelmiségi felelősségnek immár nyomát se láthattuk. Üres tömjénezéssel megtévesztett, agyonfoglalkoztatott parányságok arcátlan futtatása zajlott, s közben az ember hiába kereste széltében-hosszában a híresség belső igazolását a művekben, hiába várta sokáig türelmesen az érlelési folyamatok gyümölcseit… Az ember mindinkább hátrafelé nézett, böngészni kezdte a régiek életművét, és egy idő után fásult egykedvűséggel állapította meg: hiába élt sokáig, egész korával szemben kell élnie, el kell tolnia magától korának majdnem teljes művészetét, meg kell barátkoznia azzal a gondolattal, hogy régi magyar vagy kortársi/régi külföldi bolygókat kell meglátogatnia. Van ismeretelméleti tudatlanság, ez közismert – de van esztétikai tudatlanság is, nyilván. Az öreg Voltaire mondja „A tudatlan filozófus” („Le Philosophe ignorant”) 55. részében: Ha ezekben a borzalmas időkben létezhetne egy bölcs, az csakis egyetlen helyen élhetne és halhatna: a sivatagban.
De hát milyenek is voltak ezek az „újhullámos” művek? A műfaji határátlépések rendre megakadályozták a katarziséhes megközelítés sikerét: a „nyelvizés”-be fulladt versek kisregénykék buksi hebegését idézték elő, a regényféleségek hemzsegtek a bozontos metaforáktól (ezek hol ingerlő melléfogások, hol szélütött ficamítások, hol képtelen boszorkányságok leplében tódították az olvasót), a drámák nélkülözték a cselekményt és a jellemábrázolást, berzenkedtek a lyukacsos figuralitás éktelenségeivel – minden szerkezetet felzabált és elemésztett valami aránytalan és indokolatlan humorkodás erőltetett láza.
Regényekben kerestél eleven figurát, érzékletes leírást, emlékezetes jelenetet, vagy drámai erővel megrajzolt ábrát? Zarándokolnod kell visszafelé, a kolosszusokhoz, Móriczhoz, Mikszáthhoz vagy Kemény Zsigmondhoz, hogy megtanuld, mi a regény törvénye és végtelen dimenziója. És miközben magadra vetted az egész (vagy – szerencsére! – csak a majdnem egész) irodalmi hozamra vonatkozó, lassan jéghideg tartózkodás páncélját, évtizedeken át dőlt és áradt a többi fogyaszthatatlan megtermelt regényke-drámácska-versecske, de „semmi művészet”-tel, sőt a művészet évezredek óta igazolódott szabályainak hőzöngő és modernkedő megcsúfolásával, a magyar couleur locale tubus-présének ernyedetlen nyomkodásával, kifulladásig. Írók őgyelegtek a műfajtévesztés és kényszerű keresetnövelés meddőhányóiban, és mintha csak végtelen ámokfutást végeznének, termeltek-izzadtak-híresültek.
A stílus maga nem a gondolat vehikuluma volt többé, hanem a hiányzó intellektuális vagy művészi tartalom repedt fazeka; az író tolla nem gördült, hanem szalajtott, mint a biciklilánc; hovatovább az egész írásbeliség egyetlen szakadatlan szalajtássá torzult a papírgyarapodás zakatolása közben. Akadt író, aki egyetlen mondatból tornászott kolbász-regényt magának, olvasás közben még a levegődet is elszippantotta, csakhogy lenyomja torkodon fékevesztett buzgalmának terjengős csapadékát. Mondatot, még több mondatot, ezerszer többet, ne legyen vége csak a Nobel-díj megcsillanása közben. Egyik világjáró író-hősünk szinte felszívódott, láthatatlanná bűvölte magát, így is növelve a démoniság elemeit, persze, a hitelesség sorvadása árán. Én a valódi írói tudás és művészettel szembeni lelkiismeret enyészetéről beszélek – de említhetném a régi, de változatlanul elemi szomjúsággal várt, szélesebb emberképet kínáló igények kimúlását is. Az irodalom elfelejtette észrevenni a világ és ezen belül Magyarország válságait; úgy jutottunk a szakadékba – legyen az a lappangó önkényuralom kiépülése, az egész társadalmat átható rideg magányosság mérge, a végzetes klímaváltozás közeledése, az egész emberiséget gettóba szorító és halállal fenyegető világjárvány, az öldöklő, testet-lelket szédítő, közeli háborúk –, hogy a magyar irodalom minderről alig vett tudomást.
Hol a mérték? Nincsen mérték. A többség úgy vélte, megtalálta a mértéktelen nyűgözés módszertanát, és az azonos a művészi tökéletesség ajándékaival. Szélsőségekben az igazság, a magasság, a világhír majd pótolja a remekműveket. Csakhogy a szélsőségek megtréfálhatják a mohóságot: ha pl. a szép egyenesen ívelt orrot sasorrá vagy piszévé rajzolod – mondja tréfásan Arisztotelész –, veszít eredeti szépségéből, és ha ízléstelenül eltúlzod a változtatást, a másik ember (az olvasó, mondjuk) egy idő utána nem észleli orrnak az orrot, sőt az orr egyenesen el is tűnhet a száj fölül, elködlik a semmibe. Termékeink zömét az utolsó évtizedekben megcsípte a becsvágy, a fogyatékos tehetség vagy a műfaj-rontó pimaszkodás tarantella pókja, és nem hinném, hogy ezeket a műveket még valaha is elővehetnénk a mű-feltámasztás reményében. Talán a szókimondás, hallom az ellenvetést, az sem volna vívmány? Én azt hiszem, a minél több nemi szerv – kocsmai nevén felmerevedve a papírlapokon – eleve annyit veszít érdekességéből, amennyit előfordulásának gyakoriságával elérni szeretne. Az erotika az irodalomban nem a trágár szavakban jelenik meg. Épp ellenkezőleg: annál izgalmasabb az erotikus tényállás, minél több és finomabb fátyolba takarod a különböző sóvárgás vagy kielégülés módozatait. A pornográfia nem szókimondás, nem szemlélet-tágítás; ellenkezőleg: Erósz megszégyenülése a lüktető nemi szervek gépies üzekedésében. Micsoda erő és hév és izzó testiség csap ki ellenben pl. Móricz leírásaiból. Nem a derék alatti bőrlebernyegek extenzív taglalása okozza a legnagyobb szőrszál-haptákot az olvasói háton… Hanem mi? Móricz leírja pl. azt a gerjedést, amely azokban a pillanatokban terem, amikor…, hogyan is? Egy kíváncsi férfikéz kúszik felfele egy női háton… és néha meg-megáll, és közben a száj suttog valamit, alig érthető találkozás a bőrök hullámzásában és a sejtelmek és epekedések útvesztőiben. És elég ennyi. Mit kellett itt felszabadítani a magyar irodalomban? Móricznak tán bátorításért kellene könyörögnie? Vagy Tolsztojnak vagy Flaubert-nek? (Olvasd el újra az Anna Kareninát vagy az Érzelmek iskoláját, és megtudod, mi az erotika. És olvasd a dicséretes kivételeket, Spiró főműveit – de többször! –, vagy Markó Béla műveiből a fajsúlyosabb vonulatot.)
Hol a hiba? – tűnődöm e kis fegyelmezett hebegések után. Van itt egy érzés öregkoromban, ezt szerettem volna vázolni: valahogy kimaradtam a kortárs irodalom rajongóinak seregéből. Bénító tudat, hogy alig van ma már könyv, amelyért lüktető lélekkel nyúlnék, s amely felidézné bennem a művészet nagy csodáját; amely megváltoztatná az életem. Az elmúlt jó negyven év irodalma: csalódás, elszakadás, a hamisság tobzódása. Úgy érzem: láttam eleget. És ez lett a vége: nincsen életem ettől az irodalomtól. Sötétben vagyok.