Alapvetően mindannyian hasonlót akarunk, hasonlónak örülünk és hasonlóak a preferenciáink is. Az országok fejlettségi szintjei, kultúrái és hagyományai között jelentős eltérések vannak, de a különbségek változhatnak, fordulhatnak, áthidalhatók, legyőzhetők, kiegyenlíthetők vagy meg is szüntethetők, ha a történelem tekintete tartósabban néz rá egy vagy két egykori riválisra, netán korábbi ellenségekre, beidegződésekre, előítéltekre, békévé oldott harcokra és emlékezetekre.
A magunk részéről nem hiszünk a nemzetkarakterológiában, a nívótlan „naciológiában”, az eleve elrendeltségben, a változtathatatlanság mítoszában, a jobbítási szándék hiábavalóságában, a zsibbadt vágyakban és akaratokban, miközben nem vagyunk bolondok el nem ismerni, hogy – természetesen – sok tekintetben mások a viszonyok keleten, mint délen, északon és nyugaton. Nincs előre kikövezett út, és még a múlt ereje sem hat annyira a jövőre, hogy ne lehessen változtatni rajta. A történelem éppen az eshetőségek története, és ami egyszer valahogy volt, az másképpen is megtörténhetik a jövőben, mint ahogyan másképpen is megtörténhetett volna a múltban, ha egyéni döntés, egy-egy pillanat, különös sors, bekövetkezett vagy be nem következett esemény vagy éppen a véletlen nem éppen úgy és akkor alakította volna a konstelláció pillanatnyi állapotát, ahogyan és amikor történetesen alakította.
Mindezeknél fogva a néplélek divatos fogalmában sincs módunk hinni. Például a magyarok nem feltétlenül és letörölhetetlenül ilyenek vagy olyanok, vagy egyáltalán valamilyenek, és a magyar társadalom sem feltétlenül marad mindig ugyanolyan, mint „mindig” volt, és akár a legapróbb dolgok is nagy jelentőségűekké válhatnak, ha a körülmények akként alakulnak, vagy akként alakíthatók, hogy változzanak. Mert hiszen mi vagyunk a cselekvők, a szereplők, és mi vagyunk a rendezők is a világjáték nagyszínpadain, milliónyi társunkkal együtt.
Vannak régiók, kisebbek és nagyobbak, történelmiek és rétegzettek, és vannak meghatározottságok, minták és mintázatok, de tanulás is van, felvilágosodás és alkalmazkodás is, és nincs semmi, ami ne történhetnék meg, ha mindig történik valami, és persze „mindig más történik”. Igaz, hogy a múltból megérthetjük a jelent, de még igazabb, hogy a jelenből értjük meg igazán a múltat. Van szabadságunk alakítani a jövőn.
Ezért utasítunk el minden primitív ellenkezést az intézmények ereje, a más országok tanulságaiból való tanulás és a globalizáció – igenis – jótéteményei ellen, mert arány és mérték szerint, „érett ésszel, józanon” azok a tapasztalatok és bölcsességek is elsajátíthatók, sőt megszokhatók, amelyekre mások jutottak, de mi is gazdagabbak lehetünk általuk.
Ha például csak a sokat szidott úgynevezett demokráciaexport gyakorlatát vesszük szemügyre, mindenekelőtt nem annak eredményei láttán van okunk elkeseredni, hanem az eredményeket interpretáló intellektuális diskurzus nívótlansága felett. Igaz, hogy számos ponton a meggondolatlan exportálás kevéssé működött, de több kitűnő példán, kedvező megoldásokon és szerencsés betanuláson okulva egyenesen sikerként is értékelhetünk számos esetet, amelyekből az adott ország és az emberiség általános állapota is javult. Éppenséggel gyönyörű megoldásokat, átgondolt, kitűnően kivitelezett, és a szocializáció spontaneitásával is számoló mintákat is látunk.
Hogy messzire ne menjünk, vegyük hazánk példáját. Magyarországon az 1989-90-ben felállt intézmények – jóllehet volt közöttük jó néhány, amelynek semmi hagyománya sem volt e vidéken –, a meghonosított pártrendszer – noha ennek ugyancsak semmi előzménye sem volt korábban –, vagy az intézményeket működtető gyakorlatok – amelyek éppen csak kezdtek megszilárdulni az országban – kiválóan bejáratták a liberális demokráciát. Éppenséggel tudatos, tervszerű és ördögi „delegitimációs” kampány kellett ahhoz, hogy a hatalomba készülő Fidesz módszeresen gyengítse a közintézményekbe vetett állampolgári bizalmat – amely a „két zavaros évtized” alatt mintaszerűen kialakult –, aláássa a megszilárdult legitimitást és az alkotmányos demokrácia tekintélyét, hogy egyszeri nagyot nyerésével 2010-től lerombolja az egész szerkezetet, aljas megmondóemberei ájult dicshimnuszai közepette.
Szó sincs arról, hogy a magyar nép – vagy bármely más társadalom – alkalmatlan – vagy netán éretlen – lenne a demokráciára, és még kevésbé lehet szó arról, hogy a nyugati mintákat bizonyos régiók nem tudják s nem is akarhatják követni, vagy hogy a mi régiónk olyannyira más lenne, mint a követendő világ, hogy itt liberális demokráciát nem lehetne építeni és működtetni. Szó sincs arról, hogy ezt az „igazságot” Orbán – vagy bárki – felismerte volna.
A magyar politikai rendszer számtalan hazugsággal működik. Mivel a valótlanságok totálissá vált garmadájában a napi rutinhazugságokat hovatovább nehéz (lesz) megkülönböztetni a valóságtól, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy e hazugságokkal teli rendszer valójában csupán néhány alaphazugságra épül (ekként szinte egyetlen állítása sem lehet igaz). Mármost a szóban forgó hamis állítás a rendszer alaphazugságai közé tartozik.
Azt a tételt, miszerint a rendszer a magyar néplélek természetét felismerve e néplélekhez adekvát struktúrát épít, mert „ez való a magyaroknak”, és nem a permanens hatalomban-maradás érdekében számolja fel az alkotmányos demokráciát – valamiféle keresztény politika, vagy mi nevében –, nemcsak nem lehet, de nem is szabad elhinnünk.
Nem juthatunk a hiszékenység azon bugyrába, hogy a rendszer legfőbb lényegét elpalástoló alaphazugságot szellemi és lelki igénytelenséggel elfogadjuk.
És mégis itt tartunk. A nyugati és a keleti szélsőbaloldal által egyaránt hangoztatott, és a keleti despotizmus által bőkezűen támogatott nyugati szélsőjobboldal által elfogadott liberalizmusellenes őrült szirénhangokat – mivel a magyar kormány közpénzt és gátlástalanságot egyaránt nagyüzemben felhasználva sajátosan ezt szajkózza és „megafonozza” mindig – sajnálatosan körbe-visszhangozza a magyar szellemi közeg, a megmondó- és magyarázóemberek színvonaltalan serege, de nekünk vitatkozni kell e tétellel, amelyet belénk sulykolnak.
A magyar alkotmányos demokrácia – ha majd újra eljön – intézményeket fog építeni, és e jogállami intézmények újra hatni fognak, és kitartó, nemes munkával, jóindulattal és eltökéltséggel újjászületik majd mögéjük a társadalmi konszenzus – éppen a társadalom érdekében. E munka sikerességéhez – ha ugyan egyszer majd tényleg elkezdődik – csupán néhány évtizedre lesz szükség.
