Anton és Viktor Franke finom és gyakran halk bohócok. Már-már líraiak. Elmélázóan álmatagok. Nem felpörgetett tempójúak. Sok tekintetben ellene mennek a bohóctrendeknek. Azért megnyugtat, hogy nagy ritkán ők is fenékre huppannak a Fővárosi Nagycirkusz Csodaláda című új műsorában. Miközben mindig kardoskodtam annak elismertetéséért, hogy a cirkusz a legmagasabb rendű művészet, úgy gondolom, hogy a klasszikus cirkuszhoz, sok más mellett, a harsányság is hozzátartozik. Anton és Viktor visszafogottak. Ábrándos képük kifejezőbb mint az éles hangjuk. A Kazah Állami Cirkusz művészei, bejárták a fél világot, hasonló számot csinálnak, mint amilyet a mi nagy bohócunk, Eötvös Gábor egykor a világ számtalan pontján. Ebben kiabálta a szállóigévé lett mondatát, élesen sipítva, elnyújtva a szavakat: „No lááátooood!!!!, van mááásiiiiiik!!!!" Diadalittas üvöltés volt ez, szinte szétrepesztette a falakat, amikor a tőle elvett hangszerek helyett, amelyeket mind ujjongó örömmel húzott elő a ruhája alól, és mámorosan fölmutatott, majd sebtében a következőkön és a megint következőkön is játszani kezdett kivirult képpel. Cirkuszi remekmű volt ez, a nagy bohóc zsenijének megnyilvánulása. A szabadság himnusza, ezért is kísérte, a játékossága mellett, a nézők üdvrivalgása. És nem csak a gyerekeké, a felnőtteké is. Mélyről törtek elő belőlünk a sérelmek, meg az igazságérzet, hogy most végre nem tűrjük az elnyomást, igenis valahára lehessen szabadon zenélni, élni. Sérelmekben, elnyomásban pedig mindenkinek, a gyerkőcöknek is volt már részük, ezért ez a szám a maga nyelvén tényleg arról regélt, mint a legmagasabb rendű művészet.
Így van ez most is, csak kicsit visszafogottabban. Nem olyan erőteljes a kiabálás sem a porondon, sem a nézőtéren. A gesztusok sem olyan szélesek, a hang sem annyira sipítóan fülhasogató. Pasztell Eötvöshöz képest, „művészszínházi” verzió, a szépsége és a paradoxona, hogy így is hat. Szabolcsi Miklósnak van egy éles-látó könyve, A clown, mint a művész önarcképe, amelyben leírja, hogy Toulouse-Lautrectől Chagallig, Picassótól Chaplinig, Felliniig ki mindenki számára volt fontos az a sokrétű kifejezőerő, amit a bohóc képvisel. Amikor Anton és Viktor egy olyan számot csinálnak, amiben vízzel teli pohárral egyensúlyoznak, és ámulhatunk, hogyhogy nem löttyen ki a víz, pottyan le a pohár, az a humorforrás, hogy egyszer-egyszer megmutatják, bizony odaragasztották a poharat – de ezután igencsak hangsúlyossá teszik, többszörösen körbemutatják, hogy most aztán nincs odaragasztás. Óhatatlanul a látszat és valóság, ha úgy tetszik, az igazság és a hazugság viszonyáról beszélnek így.
Nagyon örülök, hogy ezúttal nem vonják le a tanulságot hosszúra nyúló összekötőszövegekkel, megszakítva ezzel a műsor ritmusát, mint régebben nem egyszer. Végül is a szükséges technikai átállások kitöltésére is valók a bohócok, és a Fejes Kitty vezetésével mind jobb táncosok, akiknek amúgy Martonosi Attila kárómintás, gyönyörűséges jelmezeket is tervezett. Ebben a produkcióban kicsit mindenki bohóc, hiszen mielőtt kimegy a manézsból, kárómintás sálat kap, ami ráadásul a ruhatárosokon és a jegyszedőkön is van, jelezve, hogy ők is hozzátartoznak az előadás összképéhez. Lefegyverző a látványvilág. Gyönyörűségesek azok a vissza-visszatérő ládák, amelyekből az artisták a kezdéskor, szinte mint madárfióka a tojásból, „kikelnek”, és a szokásos porondon való körbevonulásos bemutatkozás helyett, felvillantanak ízelítőül valamit a tudományukból, majd visszabújnak a ládájukba. Ez már a karácsonyi, januárig, a nemzetközi cirkuszfesztiválig tartó műsor, emiatt hatalmas, csaknem a kupoláig érő karácsonyfa is kikúszik valamelyik dobozból. Majd elkezdődik a számok sora, amikhez érzékenyen hozzáilleszkedik a Szakál László vezette zenekarkíséret.
A vietnámi perzs szám embert próbáló. A perzs az a hosszú rúd, amit rendszerint egy férfi a vállán, nehezebb esetben a fején, homlokán tart, és ennek tetején ad elő valaki tornamutatványokat. Hátborzongató, hogy ezúttal ketten is vannak a magasban, és ráadásul a földön álló ember még a rudat is elengedi, csak egyensúlyozva tartja őket. Itt muszáj megemlíteni, hogy a közelmúltban sajnos elhunyt, köztiszteletnek, szeretetnek örvendő Kristóf Istvánnak, aki 24 évig igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt, éppen perzs száma volt a feleségével. A legrangosabb nemzetközi cirkuszfesztiválon, Monte-Carlóban ezzel nyertek ezüstérmet, amit ott Ezüst Bohóc-díjnak hívnak, szemléltetve, hogy sok tekintetben bizony a cirkusznak is a bohóc az önarcképe. Az pedig nyilvánvaló, hogy a porondon is igen fontos a humor. Nem ritkán egy halált megvető számot bemutató artista kezdetben bohócgúnyában csetlik-botlik, ügyetlenkedik, rémüldözik, aztán megmutatja, hogy hű, mit tud! Magas drótkötél számból is több ilyet láttunk már. Az Oroszországból érkező high-wire (magasdrót) csoport nem viccel. Ők rögtön hősként mutatkoznak. Ez az a zsáner, amiben sokan még biztosítókötél nélkül dolgoznak. A cirkuszban hagyomány az életveszéllyel való játék. Simet László, aki augusztus 20-án végigment a Duna fölött, bár lassan 65 éves, a magasdróton nem használt biztosító loncsot, bár amikor a Cirque de Soleilben lépett fel, nem engedték, hogy anélkül dolgozzon. Ezúttal van biztosítókötél, de van például olyan nehéz kunszt, hogy a kötélen álló két férfi fején egy hölgy spárgába megy le.
Két, hosszú múltra visszatekintő magyar artistadinasztia fiatal sarja is bemutatkozási lehetőséget kap. A 16 éves Wertheim Deniel már több mint reménység. Nyolc golyóbissal is képes zsonglőrködni. Szélsebesen, különböző alakzatokban pattintgatja „partnereit” a földhöz, közben pörög-forog, a lába között is hajigálja őket, vagy éppen villanásnyi időre a homlokán, a nyakán megállítja valamelyiket. Kissé még merev az arca, a játék örömének jobban kellene tükröződnie rajta. Kraj Tiffany szép rúdszáma a reménység kategóriájába tartozik.
Nicole Jostmann kutyái kedvesen humorosak, a lovai pedig gyönyörűek. Az etióp páros ikáriai játéka lenyűgöz. A hátán fekve a lábával dobálja, elképesztő tempóban pörgeti fantáziadús verziókban a magas férfi a nála alacsonyabbat és fiatalabbat. Sugárzik róluk, hogy imádják ezt csinálni, Nevetnek, virgoncak, kivirul a képük. Én őket tettem volna záró attrakciónak. Bár a zárószám is különlegesség: Shu Takada Japánból, a jojóival. Hat esztendősen kezdett jojózni, két kezével már-már követhetetlen gyorsasággal, ide-oda tekeri a szálakat, mint egy bűvész, tekintetével szinte bűvöli, megbabonázza az instrumentumait, amik kicsik, ezért ki is kell vetíteni a számot. Korábbi programokban volt, amikor túl soknak találtam a kivetítést, az előre felvett képsorozatot – gyanítom, hogy ez is inkább az –, lézerfényt, miegymást. Elvonták a figyelmet a porondon történtekről. Most Fekete Péter rendezőnek és Graeser József cirkuszszakmai vezetőnek sikerült eltalálnia a megfelelő arányokat. Ez igaz a revüelemek alkalmazására is. A Csodaláda lendületes, kimondottan szép műsor, jó néhány erőteljes számmal. Kiadós sikerre számíthat.
