kiállítás;Szentes;fotóművészet;fotográfia;

Fénnyel írt belső monológok

Németh Kriszta fotográfus, színész, szinkronszínész Kóanok sorozatával – a képek címe Üres tér, Nó, A negyedik fal, Groteszk – első díjas lett az Alföldi Fotószalonon. A szentesi kiállítás megnyitója után mesélt lapunknak arról, hogyan talált rá a luminogram technikára. Arról is, hogy a holtponttól nem kell megijedni, mindennek oka van, és lehet, hogy a kudarc továbblök valami újabb állomás felé. Kísérletező kedvű alkotó, jelenleg harmadmagával egy olyan projekten dolgozik, ahol élő levelekre exponált képekkel üzen majd valami nagyon fontosat.

– A színészmesterségnek és a fotografálásnak mintha azonos gyökere lenne, ugyanonnan táplálkoznak. Sőt komolyan befolyásolja a látásmódomat a szakmám, az, hogy rengeteg filmet néztem. A Tarkovszkij-filmek, vagy amit Medvigy Gábor művelt a kamerával, rendkívüli hatással voltak rám. Annak idején, amikor Nagykarácsonyból a fővárosba kerültem, találkoztam Kaunitz Tamás fotográfussal, aki számos olyan képzőművészeti albumot adott a kezembe, filmet nézetett meg velem, amelyek mind formálták a látásmódomat.

A regénytől a kis szakácskönyvig

– Kaunitz Tamás adott egy filmes gépet is, azzal kezdtem fotózgatni. Kicsit később voltak fellángolásaim, komolyabb gépet akartam, lett egy Prakticám, amit ugyan a testvéremnek vettem, de végül beleszerettem, megtartottam. Folyton ezzel mászkáltam az utcán, kattintgattam, lövöldöztem, az anyagot a Deák téri fotólaborban hívattam elő. Amikor berobbant a digitális forradalom, beszippantott, vettem egy Canont, végtelenül élveztem, hogy a memóriakártyára bármennyi kép ráfér. Aztán mégsem találtam meg a helyemet ebben az egészben, félretettem a fotózást. Akkor kezdtem újra, amikor meglett az első olyan telefonom, amellyel már lehetett képet készíteni.

Pár barátommal megalakítottuk a Use Mobile, azaz UM Collective-et. Kitaláltunk mindenféle játékot, például egymás modorában készítettünk képeket. Ez ment pár évig, kiállításaink is voltak. Újabb véletlen, újabb találkozás: Andok Tamással közösen létrehoztuk a Budapest Noir című kiállítást, amely Kondor Vilmos azonos című regényéből indult ki. Egymásra csodálkoztunk, hogy mindkettőnket mennyire megfogott a könyvben ábrázolt miliő. Ehhez kezdtünk képeket készíteni – nem illusztrálni akartunk, csak visszaadni valahogy az atmoszférát.

– Nagyon vágytam egy Rolleiflexre. Egyrészt szerettem volna középformátumú gépet, másrészt azt gondoltam, az egy gyönyörű tárgy, amit jó lenne birtokolni. Nemcsak nagyon boldog voltam, amikor meglett, hanem ez egyúttal a visszakanyarodás volt az analóg felé. Illetve megtanultam végre rendesen laborálni. Ezenkívül lett egy Zorkim. Hihetetlenül élvezetes volt, hogy van egy pici gép, ott van mindig a zsebemben, a táskámban. Bármit megláttam, lefotóztam, otthon előhívtam, gyűltek a filmek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy teljesen abbahagytam a mobillal való fotózást, csak idén vettem elő újra a Fotófaluban. (Ez egy minden nyáron megrendezett alkotótábor és művésztelep.) Egykor éppen ott kezdtem megismerkedni a kísérleti, archaikus technikákkal. Az egyik első ilyen a fotogram volt, amikor a fotópapírra közvetlenül képezünk le egy tárgyat. Dallos Emese barátnőmmel kitaláltuk, hogy csináljuk egy szakácskönyvet Nagyon kis receptkönyv címmel, az ezzel a technikával készült. Hét recept van benne, a hozzávalókat üveglapra installáltuk, fényérzékeny papír fölé tettük, és levilágítottuk. Nem adtuk meg magát a receptet, csak a hozzávalókat „írtuk” mellé betűtésztából. Az volt a művészi intenció, hogy ezek a képek majd valamilyen tetszőleges receptet hívnak elő a befogadó fejében.

Egyedül az ürességben

– A luminogram, amivel a fotószalonra készültem, annyiban más, hogy irányított fénnyel dolgozunk. A fény és a fényérzékeny papír között általában közvetlenül nincs tárgy, a fénnyel érünk el fotográfiai vagy képzőművészeti hatást. A dolognak az a nehézsége, hogy nem látod azonnal, mi lesz a végeredmény. Mondhatnám, hogy kell egy terv, de nekem például nem volt. Nem látom előre matematikai vagy geometriai szemszögből, az ösztöneim visznek. A Dorsetben élő művész, Michael Jackson alkotásai keltették fel először a figyelmemet. Utánaolvastam, találtam olyan embereket, akik még foglalkoznak ezzel a technikával. Végül fogtam egy elemlámpát, sütőpapírral és szigetelőszalaggal létrehoztam egy tompa pontfényt. Volt elképzelésem, hogy mit szeretnék végül látni.

Nagyon érdekes állapot, amikor állsz egyedül a piros fényben egy elemlámpával, és semmi másból nem tudsz merítkezni, csak saját magadból. 

– Azért neveztem el a sorozatot Kóanoknak, mert elindultam egy úton, melyre a kíváncsiság hajtott, közben viszont felmerültek fura gondolatok, hogy talán mégsem ez az a technika, amit meg akarok mutatni, de jó kiindulás lehet. (A kóan zen buddhista gyakorlat, ahol logika helyett intuícióra hagyatkozva, paradoxonok által jut el a tanítvány a megvilágosodáshoz.) Zenét sem kapcsoltam, ott álltam az üres térben.

Mondhatnám, hogy az ember ilyenkor elkezd befelé figyelni, jönnek a belső hangok, de nem ez történt. Valahogy az ösztön vezeti az egészet. 

Az elején is evidens volt, hogy ez a négy kép összetartozik, de amikor kiválogattam a végső anyagot, azon gondolkodtam, mit tudnék mondani róluk külön-külön? Színész a foglalkozásom, nem véletlen, hogy amikor lekapcsoltam a villanyt, az első gondolatom az volt: „Na tessék, Peter Brook, itt vagyok egyedül az üres térben!” Mintha valami magasabb rendű erő kezdett volna dolgozni. Amikor megtudtam, hogy megnyertem az idei Alföldi Fotószalont, ültem a kocsiban, és sírtam, azt hajtogattam, hogy „úristen, ezt nem hiszem el”. Felfoghatatlan. Nem is tudom még önmagamnak megfogalmazni, mit jelent számomra ez a díj.

– A párom, Baráth Gábor írt egy blogbejegyzést arról, hogyan lehet fényképezni élő lomblevélre. Ezt ki kell próbálni, gondoltam, így kezdtem fitotípiákat csinálni. Reggel kell hozzá levágni a leveleket, mert akkor még jó sok bennük a pigment, a klorofill. Egy pozitív képet kell rá tenni, például egy diát, arra egy üveglapot, és a napfény, az UV végzi el a levilágítást. Összefűztem tűzliliomleveleket, arra világítottam rá egy önarcképemet. Ez egy végtelenül izgalmas módszer, de elgondolkodtam, hogy oké, jól néz ki, elképesztő technikai bravúr, de ezen túl mire lehet még jó? Mázlim van, nagyon szeretnek engem az istenek, mert meglett a helye. Szalay Mona fotóművésszel és Molnár Nikoletta festőművésszel hármasban dolgozunk egy projekten, amibe remekül illeszkedik. Egyelőre nem szeretnék róla beszélni, de talán tavasz táján elkészülünk. Annyit azért elárulok, hogy érzékenyítő projekt lesz. Nem azért, mert ez manapság divatos téma, hanem azért, mert hisszük, hogy valóban fontos.

Nem elherdált idő, ha megállsz

– Koncepció, vagy ötlet van előbb? A Nagyon kis receptkönyv kapcsán van erről egy jó történetem. Megcsináltuk, „mert jó ötletnek tűnt”. Megdicsérték a művészet ismert alakjai, és azt kérdezték: na és mi a koncepció? Mi meg néztünk egymásra, hogy hát mi lenne a koncepció, az, hogy jól néz ki. Az alkotótársamat a kérdés elbizonytalanította, én erősködtem, hogy ne hagyjuk magunkat, ha koncepciót akarnak, majd lesz utólag. Ugyanígy történt a Kóanok sorozattal, hagytam, hogy mondják meg a képek, kik ők, mutatkozzanak be nekem. Tehát egyáltalán nem az van, hogy előre összerakok a fejemben valamit. Talán a fitotípiaprojekt az egyik ritka kivétel.

Egyébként meg ha valami jó, hat rám, miért kellene mindenáron belemagyarázni valamit, miért ne lehetne pusztán az esztétikum kedvéért megcsinálni?

Van persze másik oldala is az éremnek, mégpedig, hogy ha az ember elért egy bizonyos színvonalat, az alá már nem szívesen menne, tehát mégiscsak össze kell fognia az egészet, kell valamilyen előre kitűzött cél, egy ív, ami keretbe foglalja a mondanivalóját.– Nagyon sokszor érzem azt, hogy egy szűrő vagyok. Túl spirituálisnak nem akarok tűnni, nem is nagyon hiszek ilyen dolgokban, de azt hiszem, ha mégis ilyen szemszögből közelítjük meg, és azt mondjuk, médium vagyok, akkor én egy nagyon jó médium vagyok. Hiszen engem nagyon jól lehet vezetni. Ennek szakmai gyökerei lehetnek. Nekem a szinkronizálás, egy színpadi szerep nem munka.

Azt érzem, mintha lecsupaszítanám magam körül a teret, és kettesben maradnék a karakterrel, akit meg kell formálnom. 

Ez az egész sötétkamrai munka is ilyesmi, egy fura, misztikus dolog. Úgy érzem, szinte hozzá se kell tennem semmit, nem gondolkodom, csak figyelek, megtörténik magától, mintha nem is lenne hozzá közöm, csak átfolyik rajtam. Mostanra megtanultam azt is elfogadni, hogy a holtpont állapota létezik. Volt idő, hogy megrémített, amikor azt éreztem, elfogyott a mondanivalóm. Azóta rájöttem, nem kell megijedni. Ha valahonnan mindig csak kiveszel, az előbb-utóbb elfogy, olyankor kicsit meg kell állni, töltekezni kell. Ez nem elherdált idő.– Mindennek megvan a helye, a kudarcnak is oka van, továbblök valamerre.

Szeretem a textúrákat, szeretem megfogni azt, amivel dolgozom, tudni azt, mi van benne. A kézműves műfajban nem lehet hazudni. 

Amilyen lelkiállapotban vagy, az látszik az alkotáson. A fényeket tartom a leghangsúlyosabbnak, fekete-fehérben szeretek legjobban alkotni, szerintem dramaturgiailag erősebb, a színek valahogy elveszik a kép erejét. – A színjátszást soha nem untam meg, egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy az nem az én utam. Szinkronizálok, filmezek. A színpadra mondjuk nem mennék vissza, azt nem érzem családbarátnak. A dolgok megtalálnak, és ezt végtelenül élvezem. A fotózást nem biztos, hogy tudnám úgy csinálni, ha kötelező jellege lenne, nem lennék jó alkalmazott fotográfus. A fotózás nekem egy végtelen örömforrás, ami sodor.

Egy rozétól ázott díjazott fotó

Az Alföldi Fotószalon nemzetközi művészeti tárlatot 1980-ban rendezték meg először, jelenlegi néven 29 éve fut, a szervezés és lebonyolítás a Szentesi Fotókörnek köszönhető. Kísérletező kedvű, művészi igénnyel alkotó amatőr fotográfusok legújabb munkáinak nyújt bemutatási lehetőséget. A pályázatra beérkezett alkotások elbírálására minden évben három elismert fotóművészt kérnek fel, idén Fiala de Gábor, Herendi Péter és Minyó Szert Károly válogatta ki a tárlat végleges anyagát, melyet a szentesi Tokácsli Galériában mutattak be a nagyközönségnek.

– Nagy öröm számomra, hogy a szalonra beérkezett munkák közt oly sok archaikus technikával létrehozott kép is található. A zsűrizés során nagyon jó volt átnézni az anyagot, belemenni, elmerülni, időutazni a képekkel – fogalmazott Minyó Szert Károly a megnyitón.

A fő- és különdíjas fotográfusok közül többen is jelen voltak. Németh Kriszta azt mondta: a címadás során a színházi formanyelvből táplálkozott. A második helyezett Baráth Gábor az Entrópia SMS-ek kollekciójával a természet és az épített környezet viszonyát kívánta megmutatni. A kecskeméti Szabó Maya kollekciója harmadik helyezett lett. Nem a realitást, hanem az érzést, a hangulatot igyekszik megfogni kézműves alkotásaiban, fogalmazott.

A hódmezővásárhelyi Görbe Anita kávés dobozból készített lyukkamerával három különdíjas fotót exponált, azokat kávéval, rozé borral és céklalével hívta elő. Lantos Imre dokumentálás jelleggel kezdett alkotni, majd a Szentesi Fotókörben sajátított el új szemléletet. A fotókör vezetőjének, Nagy Istvánnak a kollekciója szintén különdíjat kapott, mészkő szobrok szennyezett repedéseit mutatja meg játékosan. Varga Tibor a szlovákiai Perbetén él, archaikus fotográfiával foglalkozik, kiemelte, hogy alkotói fejlődése során Kincses Károly fotómuzeológus könyvei adták számára az igazi lökést. Ugyancsak különdíjat kapott, de személyesen nem tudott részt venni Héjja Gabriella a németországi Schellenbergből és Novák Mihály a szerbiai Szabadkáról.