Fénnyel írt belső monológok

Németh Kriszta fotográfus, színész, szinkronszínész Kóanok sorozatával – a képek címe Üres tér, Nó, A negyedik fal, Groteszk – első díjas lett az Alföldi Fotószalonon. A szentesi kiállítás megnyitója után mesélt lapunknak arról, hogyan talált rá a luminogram technikára. Arról is, hogy a holtponttól nem kell megijedni, mindennek oka van, és lehet, hogy a kudarc továbblök valami újabb állomás felé. Kísérletező kedvű alkotó, jelenleg harmadmagával egy olyan projekten dolgozik, ahol élő levelekre exponált képekkel üzen majd valami nagyon fontosat.

– A színészmesterségnek és a fotografálásnak mintha azonos gyökere lenne, ugyanonnan táplálkoznak. Sőt komolyan befolyásolja a látásmódomat a szakmám, az, hogy rengeteg filmet néztem. A Tarkovszkij-filmek, vagy amit Medvigy Gábor művelt a kamerával, rendkívüli hatással voltak rám. Annak idején, amikor Nagykarácsonyból a fővárosba kerültem, találkoztam Kaunitz Tamás fotográfussal, aki számos olyan képzőművészeti albumot adott a kezembe, filmet nézetett meg velem, amelyek mind formálták a látásmódomat.

A regénytől a kis szakácskönyvig

– Kaunitz Tamás adott egy filmes gépet is, azzal kezdtem fotózgatni. Kicsit később voltak fellángolásaim, komolyabb gépet akartam, lett egy Prakticám, amit ugyan a testvéremnek vettem, de végül beleszerettem, megtartottam. Folyton ezzel mászkáltam az utcán, kattintgattam, lövöldöztem, az anyagot a Deák téri fotólaborban hívattam elő. Amikor berobbant a digitális forradalom, beszippantott, vettem egy Canont, végtelenül élveztem, hogy a memóriakártyára bármennyi kép ráfér. Aztán mégsem találtam meg a helyemet ebben az egészben, félretettem a fotózást. Akkor kezdtem újra, amikor meglett az első olyan telefonom, amellyel már lehetett képet készíteni.

Pár barátommal megalakítottuk a Use Mobile, azaz UM Collective-et. Kitaláltunk mindenféle játékot, például egymás modorában készítettünk képeket. Ez ment pár évig, kiállításaink is voltak. Újabb véletlen, újabb találkozás: Andok Tamással közösen létrehoztuk a Budapest Noir című kiállítást, amely Kondor Vilmos azonos című regényéből indult ki. Egymásra csodálkoztunk, hogy mindkettőnket mennyire megfogott a könyvben ábrázolt miliő. Ehhez kezdtünk képeket készíteni – nem illusztrálni akartunk, csak visszaadni valahogy az atmoszférát.

– Nagyon vágytam egy Rolleiflexre. Egyrészt szerettem volna középformátumú gépet, másrészt azt gondoltam, az egy gyönyörű tárgy, amit jó lenne birtokolni. Nemcsak nagyon boldog voltam, amikor meglett, hanem ez egyúttal a visszakanyarodás volt az analóg felé. Illetve megtanultam végre rendesen laborálni. Ezenkívül lett egy Zorkim. Hihetetlenül élvezetes volt, hogy van egy pici gép, ott van mindig a zsebemben, a táskámban. Bármit megláttam, lefotóztam, otthon előhívtam, gyűltek a filmek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy teljesen abbahagytam a mobillal való fotózást, csak idén vettem elő újra a Fotófaluban. (Ez egy minden nyáron megrendezett alkotótábor és művésztelep.) Egykor éppen ott kezdtem megismerkedni a kísérleti, archaikus technikákkal. Az egyik első ilyen a fotogram volt, amikor a fotópapírra közvetlenül képezünk le egy tárgyat. Dallos Emese barátnőmmel kitaláltuk, hogy csináljuk egy szakácskönyvet Nagyon kis receptkönyv címmel, az ezzel a technikával készült. Hét recept van benne, a hozzávalókat üveglapra installáltuk, fényérzékeny papír fölé tettük, és levilágítottuk. Nem adtuk meg magát a receptet, csak a hozzávalókat „írtuk” mellé betűtésztából. Az volt a művészi intenció, hogy ezek a képek majd valamilyen tetszőleges receptet hívnak elő a befogadó fejében.

Egyedül az ürességben

– A luminogram, amivel a fotószalonra készültem, annyiban más, hogy irányított fénnyel dolgozunk. A fény és a fényérzékeny papír között általában közvetlenül nincs tárgy, a fénnyel érünk el fotográfiai vagy képzőművészeti hatást. A dolognak az a nehézsége, hogy nem látod azonnal, mi lesz a végeredmény. Mondhatnám, hogy kell egy terv, de nekem például nem volt. Nem látom előre matematikai vagy geometriai szemszögből, az ösztöneim visznek. A Dorsetben élő művész, Michael Jackson alkotásai keltették fel először a figyelmemet. Utánaolvastam, találtam olyan embereket, akik még foglalkoznak ezzel a technikával. Végül fogtam egy elemlámpát, sütőpapírral és szigetelőszalaggal létrehoztam egy tompa pontfényt. Volt elképzelésem, hogy mit szeretnék végül látni.

– Azért neveztem el a sorozatot Kóanoknak, mert elindultam egy úton, melyre a kíváncsiság hajtott, közben viszont felmerültek fura gondolatok, hogy talán mégsem ez az a technika, amit meg akarok mutatni, de jó kiindulás lehet. (A kóan zen buddhista gyakorlat, ahol logika helyett intuícióra hagyatkozva, paradoxonok által jut el a tanítvány a megvilágosodáshoz.) Zenét sem kapcsoltam, ott álltam az üres térben.

Az elején is evidens volt, hogy ez a négy kép összetartozik, de amikor kiválogattam a végső anyagot, azon gondolkodtam, mit tudnék mondani róluk külön-külön? Színész a foglalkozásom, nem véletlen, hogy amikor lekapcsoltam a villanyt, az első gondolatom az volt: „Na tessék, Peter Brook, itt vagyok egyedül az üres térben!” Mintha valami magasabb rendű erő kezdett volna dolgozni. Amikor megtudtam, hogy megnyertem az idei Alföldi Fotószalont, ültem a kocsiban, és sírtam, azt hajtogattam, hogy „úristen, ezt nem hiszem el”. Felfoghatatlan. Nem is tudom még önmagamnak megfogalmazni, mit jelent számomra ez a díj.

– A párom, Baráth Gábor írt egy blogbejegyzést arról, hogyan lehet fényképezni élő lomblevélre. Ezt ki kell próbálni, gondoltam, így kezdtem fitotípiákat csinálni. Reggel kell hozzá levágni a leveleket, mert akkor még jó sok bennük a pigment, a klorofill. Egy pozitív képet kell rá tenni, például egy diát, arra egy üveglapot, és a napfény, az UV végzi el a levilágítást. Összefűztem tűzliliomleveleket, arra világítottam rá egy önarcképemet. Ez egy végtelenül izgalmas módszer, de elgondolkodtam, hogy oké, jól néz ki, elképesztő technikai bravúr, de ezen túl mire lehet még jó? Mázlim van, nagyon szeretnek engem az istenek, mert meglett a helye. Szalay Mona fotóművésszel és Molnár Nikoletta festőművésszel hármasban dolgozunk egy projekten, amibe remekül illeszkedik. Egyelőre nem szeretnék róla beszélni, de talán tavasz táján elkészülünk. Annyit azért elárulok, hogy érzékenyítő projekt lesz. Nem azért, mert ez manapság divatos téma, hanem azért, mert hisszük, hogy valóban fontos.

Nem elherdált idő, ha megállsz

– Koncepció, vagy ötlet van előbb? A Nagyon kis receptkönyv kapcsán van erről egy jó történetem. Megcsináltuk, „mert jó ötletnek tűnt”. Megdicsérték a művészet ismert alakjai, és azt kérdezték: na és mi a koncepció? Mi meg néztünk egymásra, hogy hát mi lenne a koncepció, az, hogy jól néz ki. Az alkotótársamat a kérdés elbizonytalanította, én erősködtem, hogy ne hagyjuk magunkat, ha koncepciót akarnak, majd lesz utólag. Ugyanígy történt a Kóanok sorozattal, hagytam, hogy mondják meg a képek, kik ők, mutatkozzanak be nekem. Tehát egyáltalán nem az van, hogy előre összerakok a fejemben valamit. Talán a fitotípiaprojekt az egyik ritka kivétel.

Van persze másik oldala is az éremnek, mégpedig, hogy ha az ember elért egy bizonyos színvonalat, az alá már nem szívesen menne, tehát mégiscsak össze kell fognia az egészet, kell valamilyen előre kitűzött cél, egy ív, ami keretbe foglalja a mondanivalóját.– Nagyon sokszor érzem azt, hogy egy szűrő vagyok. Túl spirituálisnak nem akarok tűnni, nem is nagyon hiszek ilyen dolgokban, de azt hiszem, ha mégis ilyen szemszögből közelítjük meg, és azt mondjuk, médium vagyok, akkor én egy nagyon jó médium vagyok. Hiszen engem nagyon jól lehet vezetni. Ennek szakmai gyökerei lehetnek. Nekem a szinkronizálás, egy színpadi szerep nem munka.

Ez az egész sötétkamrai munka is ilyesmi, egy fura, misztikus dolog. Úgy érzem, szinte hozzá se kell tennem semmit, nem gondolkodom, csak figyelek, megtörténik magától, mintha nem is lenne hozzá közöm, csak átfolyik rajtam. Mostanra megtanultam azt is elfogadni, hogy a holtpont állapota létezik. Volt idő, hogy megrémített, amikor azt éreztem, elfogyott a mondanivalóm. Azóta rájöttem, nem kell megijedni. Ha valahonnan mindig csak kiveszel, az előbb-utóbb elfogy, olyankor kicsit meg kell állni, töltekezni kell. Ez nem elherdált idő.– Mindennek megvan a helye, a kudarcnak is oka van, továbblök valamerre.

Amilyen lelkiállapotban vagy, az látszik az alkotáson. A fényeket tartom a leghangsúlyosabbnak, fekete-fehérben szeretek legjobban alkotni, szerintem dramaturgiailag erősebb, a színek valahogy elveszik a kép erejét. – A színjátszást soha nem untam meg, egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy az nem az én utam. Szinkronizálok, filmezek. A színpadra mondjuk nem mennék vissza, azt nem érzem családbarátnak. A dolgok megtalálnak, és ezt végtelenül élvezem. A fotózást nem biztos, hogy tudnám úgy csinálni, ha kötelező jellege lenne, nem lennék jó alkalmazott fotográfus. A fotózás nekem egy végtelen örömforrás, ami sodor.