– „Rostás Árpád vándorasztalos”, ez a cím senkit sem érdekel. De az „Árva cigány gyerek faragta a magyar címert, és felajánlotta tizenötmillió magyarnak”, az már igen! Vagy ahogy gondolod, de legyen szívhez szóló! – mondja a telefonban, miközben próbálnám leszoktatni arról, hogy egyszerre kétszáz képet postázzon a Whatsapp-mappámba. Nagyon tele van a felhőm Árpáddal, de nehéz haragudni rá. Ott áll a fotókon árva cigány gyerekként a Loire menti kastélyokban, feltűrt ingujjal, patinás falak között a Rostás-féle vizeletes-lótrágyás (amúgy titkos összetételű) páclével, és nem megújít, hanem a régi világokat varázsolja vissza.
Ezt csinálja a kaposvári műhelyében is, ahol csak mesél és mesél, plafonig stószolt, több száz éves bútorok között tart művészettörténet-órát ónémet tükrök, barokk asztalkák és Sissi hintója társaságában.
A megfeszített
Egy ipartelepen járunk, raktárak mindenfelé. Munkaszüneti nap van, sehol senki, így telefonon kérjük, bújjon elő a műhelyéből. Asztaloskötényben érkezik. Rég találkoztunk, egyikünk sem lett fiatalabb. – Három éve megöregedtem – mond egy kurta-furcsa mondatot, és kiderül, nagy értékű munkákat mondtak vissza akkor. Nem esik minden héten egy reneszánszkastély-felújítás. Zacskós leves, magyarázza az időnkénti túlélési kihívás hozzávalóját.
– Ha munkát hoztok, velem nem jártok rosszul – mosolyog a szemüvege mögül, s ha valakinek, neki elhisszük ezt. Cigány emberként nem engedheti meg magának, hogy a levegőbe beszéljen. Szándéka komolyságát egy ónémet ajándék tükörrel pecsételné meg, valahonnan a századelőből. Azóta is szabadkozunk, hogy ebben a szakmában nem való az ajándékok elfogadása, de szívesen közvetítünk potenciális vevők felé. Ugyan a jutalék sem való, de most Rostás Árpád világában vagyunk, aminek vannak szabályai. Erre még visszatérünk. Addig is: antik műtárgyak soha vissza nem térő lehetőségként, csak itt és most. A minket illető jusst roma gyerekek szakmatanulására fordítjuk. Ebben egyezünk a mesterrel.
– Nem tudom, hogy igaz, nem igaz, de állítólag a cigányvajda gyereke vagyok – meséli a gyerekkorából. – Édesanyám szégyenében, mert nagyon szegény volt, a kórházban hagyott. Egyik intézetből vittek a másikba. A kaposvári Gyivibe (Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet – a szerk.) kerültem, aztán Tiszadobra, majd Martonvásárra, végül Nágocsra. Negyedikes voltam, tél volt, és anyukámat vártam. Jött egy nevelőtanár, felemelt kézzel szaladtam felé: merre van az édesanyám? Nem ő volt az, mondta, én pedig sírtam – idézi emlékeit.
A várakozás szavait egy Bibliának elnevezett kőbe is belekarcolta.– Egyik vasárnap reggel a nevelőtanár elvitt templomba. Ahogy beléptem, megszólalt az orgonaszó. Megláttam a feszületet, és nem értettem, miért van ott az az ember. Mondták, hogy ő az Isten. Később, nyáron Istenről vetítettek filmet, és én nem tudtam felfogni, miért feszítették meg. Én onnantól, a karzatról mindig csak vele szemeztem. Mondtam magamnak, hogy ilyen feszületet én is tudok csinálni. Gyönyörű oltár volt. Orgona- vagy hintókészítő akartam lenni. Az intézetnél dolgozott egy bognár és egy asztalos, és a Fonyód Tibi bácsi beírt engem asztalosnak. Így lettem asztalos.
Anya egyetlen ölelése
A szülei hiánya mindig égető volt számára. Diáktársai kinevették, hogy nem ismeri se az édesanyját, se az édesapját. Mikor hétvégén mindenki hazament a családjához, ő egyedül maradt a kollégiumban.– Édesanyámmal egyszer találkoztam, amikor katona voltam. Eltévedtünk, amikor Budapestre mentünk áruért, és egy óránk volt a zárásig. A XX. kerületben jártunk, és bekopogtunk valahová. Mit mondott, maga Rostás Árpád?, kérdezték. Igen, mondtam. Itt van az édesanyja – meséli, és elcsuklik a hangja. – Átöleltem, megcsókoltam, és azt mondtam neki, hogy nem haragszom rád.
Ő is elsírta magát, és ezt mondta, nagyon sajnálja, én vagyok a kedvence, és azért nem mert vállalni és rakott intézetbe, mert nagyon szegény volt.
Visszajöttünk, elmentem a parancsnokhoz, hogy megtaláltam édesanyámat, engedjen ki hozzá. Mire mentem, meghalt. Ennyi volt. Tíz percre találkoztunk.
Amikor kikerült az intézetből, az utca nevelte föl. Volt része zsiványkodásban. – Persze, hogy zsiványkodtam, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem – nevet. – Vékony gyerek voltam, mindig megvertek. Elvették a szendvicsemet, bezártak a szekrénybe. Aztán megnéztem egy Muhammad Ali filmet, és elmentem bokszolni. Sokszor kék-zöld voltam, mert nagyon elvertek, de később válogatott kerettagságig vittem.
A sport utat mutatott neki, és persze a munka. Mindig benne volt az Istenhit is. – Kerültem a balhét. Inkább tanultam. Amikor az év végén kidobtak a kollégiumból, mindig mentem a Balaton-partra, mesterembereket kerestem fel, és dolgoztam. Hol az erdőben, hol a kukoricásban aludtam, de mindig meglett a pénzem ahhoz, hogy szeptemberben ruhám legyen, tollam és füzetem. Azt mondtam, én világhírű asztalos akarok lenni, és ennek rendeltem alá mindent.
Amit az élettől és a szakmájától kapott, igyekszik visszaadni. Állami gondozott gyerekeknek szervez tábort több mint húsz éve. Ennek az árát barterben ledolgozza: értékes a tudása, és piacképes. Őt egyszer kétszáz forint híján itthon hagyták egy külföldi út során, s azt akarja, hogy a nincstelen gyerekek jó példát lássanak. – Én szakmát akarok adni a gyerekek kezébe. Tanuljanak! Ne legyenek miniszterek, ne legyenek politikusok, mi nem arra születtünk.
Mi arra születtünk, hogy dolgozzunk. Ezek a gyerekek arra lesznek jók.
Ne felejtsük el, honnét jöttünk – mondja, majd így folytatja: – Én itt akarok dolgozni a gyalupad mellett. Én innen tudok segíteni. Lehet mondani, hogy cigány, meg nehéz sorsú, meg árva gyerek, de én faragtam a magyar címert, és felajánlottam a tizenötmillió magyarnak!
A nemzet jelképét két angyal tartja, egyiket a fiáról és a lányáról, másikat édesanyjáról mintázta. A hatalmas faragványt a Karmelitának ajánlotta föl. – Az emberek adóforintjából tanultam. Az anyukádéból, a dédmamádéból. Nem állhatok ki a kopári sarokra megköszönni. Én így köszönöm meg, megfaragtam a magyar címert.
Leonardo és Rostás
A vándorasztalos a Magyar Tudományos Akadémia, az Országház, a Dohány utcai zsinagóga és a Fidesz-székház berendezéseinek a felújításán is dolgozott. Utóbbiért 2017-ben Pro Architectura-díjat kapott, de a Magyar Örökség-díj sem kerülte el, 2011-ben vehette át. A következő évi Prima Primissima-jelöléstől a származását ért és a végzettségét hiányoló támadások miatt visszalépett.
A Napkirály parkettája és konzolasztala és Mária Terézia ágya is neki köszönhetően újult meg. A brit hercegi családnak készített bölcsőjét Graham Bell, a Magyar Reneszánsz Alapítvány elnöke zsűrizte. Miközben százezreket érő, olykor felbecsülhetetlen értékű bútoroknak adja vissza a lelkét.– Ha mindenki ki akarja dobatni, akkor én megpróbálom, és ha lehetséges, megcsinálom.
A bútor emlék. Valaki ott kapta az első csókot, vagy anyukája ott simogatta meg, és kötődik hozzá. Én visszapörgetem a bútort gyerekkoráig.
Nem előre viszem, hanem visszapörgetem. Visszahozom az emberek emlékeit. A restaurálás itt kezdődik.
Rostás Árpád Gyarmathy Lívia Lépcső című dokumentumfilmjében tűnt fel 1994-ben. Egy marcali megbízást teljesített, amit senki sem tudott megoldani. Azért nem fizették ki, mondja, mert nem volt restaurátori papírja. El kellett adni a házát, abból fizette ki az embereit. Bakay Péter cigánymissziós lelkész és Morgós András restaurátor-professzor segítségével jutott ki Párizsba. Három hétre ment, majdnem nyolc év lett belőle. – A Versailles-i kastélynak voltam a restaurátora, de dolgoztam a Louvre-ban és a Loire-völgyében is – emlékszik.
Árpád öt-hat bútoron dolgozik egyszerre, mikor mire van ihlete. Köztük van a Ferenc pápának készülő szék is, amelynek első változatában még kissé túlcsordult a szimbolista eklektika. – A szék hiába volt szép, de nem illik oda.
Ez nem búcsú. A Vatikánba, Michelangelo Piétája mellé giccset nem teszünk
– mondja Árpád. Aki a jelképeihez azért ragaszkodik: intarziában elkészült a Magyar Himnusz a szék háttámlájára, hogy megdobbanjon a honfitársaink szíve, és a „Tartsd meg Isten szentatyánkat!” kifejezés latinul, cigányul és angolul.
– Vissza akarom hozni ennek a szép szakmának a becsületét – mondja, miközben fémlappal tisztítja meg egy szekrény lábkeretét. – Mert az asztalosszakma szép szakma. A restaurálás is szép dolog. De az a legnagyszerűbb, amikor olyasmit alkotunk, ami ezer évig megmarad. Leonardo, Michelangelo vagy Raffaello alkotásai közé bekerülni Rostás Árpád munkájával: ez a kihívás. És én meg kell tudnom csinálni!
