Katharina Grosse német festőművész széles felületeken szeret dolgozni: legyen az egy galéria tere, egy óriási vászon vagy egy komplett épület. Nemrég a bécsi Albertina Múzeum oszlopcsarnokát fújta tele festékszóróval, miután a falakra előzetesen fóliát, majd ponyvákat applikált. Ahogy belépünk a térbe, szinte vonzzák a szemet a sárga, piros, narancs, zöld, kék és megannyi színben pompázó vonalak, melyek egymást keresztezve kilépnek a képek teréből, hogy a mennyezet és a padló felé törjenek tovább. Az alkotó már tavaly Bécsbe utazott, hogy felmérje a kiállítási teret, és terveket készítsen a tárlatról. Idén az egyes műveket aztán párhuzamosan fújta fel, hogy lássa, hogyan viszonyulnak azok egymáshoz, és hoznak létre egy új egészet.
– Egy festményt nem kell keretbe foglalni, az bármeddig kinyúlhat. Én szeretek is többféle méretben dolgozni, mert ahogy nézed a kisebb és nagyobb műveket, úgy nemcsak eltérő viszonyod lesz hozzájuk, de megváltozik a saját magadról alkotott képed is – mondta a Berlinben élő művész lapunknak a tárlaton. Ez különösen a kiállítótér nagy belmagasságú részében érződik, melynek tetejéről a művész egy óriási, színes vásznat lógatott le, míg a padló egy részét befújta festékkel. A befogadó úgy érezheti magát, mintha összement volna a monstrum mellett, melynek anyagából újabb és újabb színcsíkok törnek elő.
A kiállítást nem is lehet a szokásos módon befogadni. A nézőnek számos irányból kell bejárnia a tereket, hogy teljes élményt kapjon. – Nyitottnak és ébernek kell lenned, meg persze sétálnod kell, hogy az élmény hasson rád – mondta az alkotó, akit az foglalkoztat, hogy napjainkban milyennek kell lennie egy festménynek, hisz a telefonunkon folyamatosan képek garmadájával találkozunk. – Míg a mobilod üvegből készült kijelzőjén két dimenzióban látod a képeket, addig én több rétegből dolgozom, melyek a teljes teret betöltik, így az alkotás az egész testedre hatással lesz – vallja a művész, aki szeretné, ha a látogató ebben a térben olyat látna, amit máshol nem. Főleg, hogy a kiállítás zárultával a falakat lefestik, így az alkotást máshol ebben a formában nem lehet bemutatni. – Szeretem, ha valami szép, furcsa és meglepő, és csak rövid ideig létezik. Ettől a szépsége is erősebb lesz.
Grosse szeret szabadon alkotni, ezért számos alkalommal átlépi a művészet konvencionális határait. Festékszóróval 1998-ban dolgozott először: a berni Kunsthalle egy termének a mennyezeti sarkát fújta be sötétzöld festékkel. – Ekkor döntöttem el először, hogy nem egy festményt fogok bemutatni egy falon, hanem kipróbálok valami újat. Valaki szerint az eredmény nagyszerű lett, más szerint nem elég radikális – mondta a művész. 2004-ben aztán a saját düsseldorfi lakásának hálószobáját fújta le festékszóróval beleértve az ágyat, a könyvespolcot, néhány dobozt és a falakat is. – Olyat akartam létrehozni, ami nem egy múzeumban van, hanem a saját kis teremben. Amikor festettem, nem is azon gondolkodtam, hogy ez az én hálószobám, hanem csak cselekedtem. Aztán a festékes ágyon végignéztem, és egyszerre rájöttem, hogy a tárgyból műalkotás lett. Éreztem, hogy ez valaminek a kezdete – emlékszik vissza.
Grosse ezután egyre növelte a tétet, így különféle tereket és anyagokat értelmezett újra. 2015-ben például a Velencei Biennálén vásznat, földet és kőtörmeléket festett át, majd 2016-ban New Yorkban egy, a Sandy hurrikán miatt megsérült és lebontásra szánt partmenti házat szórt be piros és fehér festékkel. A pandémiát követően 2020-ban pedig a berlini Hamburger Bahnhof belső terében állította fel a „Nem mi voltunk” (It Wasn’t Us) című színpompás installációját, mely az épületen kívül is folytatódott, így értelmezve át annak architektúráját. Olykor viszont „csak” képeket állít ki, de azok az intenzív színeikkel kinyitják a fantázia kapuit.
Infó: Katharina Grosse: Why Three Tones Do Not Form a Triangle. Kurátor: Angela Stief. Albertina Museum, megtekinthető április 1-ig
Névjegy
Katharina Grosse 1961-ben született Freiburgban, 1982 és 1986 között tanulmányokat folytatott a Münsteri Művészeti Akadémián, majd 1986 és 1990 között a Düsseldorfi Művészeti Akadémián, melynek 2010 és 2018 között a professzora volt. A művész Berlinben él és dolgozik.
